Nekem ez az a sztori, amin nem tudok átlendülni. Először is, igaz történet. Persze, volt egy film a közelmúltban, de annak nem sok köze volt a valós rejtélyhez vagy az esetleges megoldásához.

Dyatlov gyorstalpaló: 1959-ben 10 orosz egyetemista túrázni megy a hegyekbe Az egyikük visszafordul, rá pár napra a társai eltűnnek. Hetekkel, hónapokkal később találnak rájuk, mind halottak. A túrázóknak közös sátruk volt, azt belülről kihasogatták, úgy rohantak ki a hóba, sokan kabát és majdnem mindenki cipő/bakancs nélkül. A térdig érő hóban. A -30 fokban. Tapasztalt túrázókról van szó. Különböző irányban találják meg őket, szétszórva a sátortól. Volt, aki épp tüzet próbált gyújtani, de megfagytak, ruhájuk megtépve. A csoport vezetőjének, Igor Dyatlovnak - akiről később elnevezik a hágót - bőre sötét barna/narancssárgás színű, haja megőszült, mikor megtalálják. Az utolsó három tagot egy vízmosásban találják meg, három hónappal később a többi túrázó megtaláláshoz képest. Egyiküknek be van törve a feje, a másiknak a mellkasa, a harmadiknak a mellkasa teljesen szét van roncsolva és hiányzik a nyelve. Valamint a ruháik enyhe radioaktivitást sugároznak.

Na már most, ha ez nem rémisztő, akkor semmi. Főleg az, hogy a mai napig nincs egy olyan teória, ami mindent megmagyarázna, amibe ne lehetne belekötni. Nincs tökéletes magyarázat, hogy mi történt velük, mikor se egy állat, se egy másik ember nyoma nem volt a közelben, mi késztethet tapasztalt túrázókat kirohanni a mínusz fokokba meleg ruha nélkül, ráadásul annyira pánikszerűen, hogy még bakancsot sincs idejük húzni?

Bevallom, mikor először hallottam az esetről, annyira beletemetkeztem az eseményekbe, a teóriákba, a képekbe, hogy nem egy álmatlan éjszakám volt. http://dyatlovincident.com/ ez egy elég informatív oldal, ajánlom mindenkinek, akit érdekel az eset. Illetve most jelent meg Donnie Eichar könyve magyarul is (Halálhegy), aki 2012-ben helyszínen is járva próbálta összerakni a maga elméletét és felvázolni a tényszerű valóságot.

Előre szólok, ez nem egy olyan történet, amit könnyen elenged az ember. Tele van megmagyarázhatatlan furcsaságokkal, és hát az emberi agy meg akarja a találni a megoldást mindenre, ezért is mennek annyira a krimik, egy jó kis rejtélyt mindig szeretünk. De mi van, ha nincs megoldás? Mi van, ha lehetetlen, mert nincsenek meg a teljes tények, nincsenek szemtanúk. Legalább tízféle magyarázat született a túrázók halálára a természeti katasztrófáktól kezdve a szerelmi drámán keresztül az ufókig, mindenre gondolt már valaki, és mindenkinek megvan a saját elmélete. Infrahang, titkos fegyver kísérlet, KGB ügynökök beépülve, Jeti. De egyik sem pontos. Én nem feltétlen tudom lerakni a voksom egy mellett, mert valahol mindig kilóg a lóláb.

Mindenesetre a hidegháborús Oroszország kellős közepén én nem mennék el az összeesküvés elméletek mellett sem. Két dolog miatt. Egy, ha minden igaz, a mai napig hiányzik az egyik fényképezőgép és az egyik napló. Kettő, a rendőrség furcsa viselkedése miatt. Először is, siettetik az ügy lezárását, a temetéseket a családtól távol akarják megtartani, a mikor az mégsem megy, a lehető legkisebbre veszik a felhajtás. Az eset utána fejek hullanak az orosz rendőrség felsőbb köreiben. Titkosítják az adatokat, (de nem semmisítik meg) végtelen hosszú időre, láthatóan el akarják tusolni az egész ügyet, mintha mi sem történt volna. Ha ez egy rendes síbaleset, ugyan mi alapon reagál így a rendőrség? Ennyire paranoiás volt akkor mindenki? Mit sem változtat azon a tényen, hogy kilenc huszonéves fiatal kommunista veszik oda a hegyekben és nem akarnak róluk beszélni.

Szóval az „olyat láttak, amit nem kellett volna” és az „olyan helyen voltak, ahol nem szabadott volna” elmélet a személyes kedvencem, de azért ez sem tökéletes persze. De megnyugtat, hogy mindenki másé is. Miért nem együtt menekülnek? Hova lett Ludmilla nyelve? Mitől az enyhe rádióaktivitás? Annyi őrült kérdés van és annyira megrendítő, hogy soha nem fogjuk megtudni mi történt. Senki nem tudta meg vagy aki mégis, az hallgat.

Lassan 60 éves rejtély és nem vagyunk közelebb a megoldáshoz, sőt egyre messzebb vagyunk, miután visszafordult társuk, Jurij Jugyin, három évvel ezelőtt meghalt, szinte biztosra mondható, hogy ez egy klasszikusan megoldatlan eset marad. Viszont még mindig nehezemre esik elképzelni azt a szituációt, ami annyira rémisztő, annyira félelmetes, hogy a sátor kivágására készteti a benne fekvőket. Talán lavinát hallottak? Talán mást?

Nem fogok belemenni részletesen, mert abból nagyon hosszú iromány jönne ki, és a net meg a könyves boltok tele vannak az idevágó elemzésekkel és irodalmakkal. Ha van egy jó elméletetek, nagyon várom.

Az Alice: Madness Returns a 2000-es American McGee's Alice játék folytatása, és bár folytatás, tökéletesen játszható az előzmény nélkül. Többek között azért is, mert úgy érzem, mintha az eredeti Alíz könyveknek az igazi folytatása lenne.

Az egyik kedvenc történetem már gyerekkorom óta az Alíz Csodaroszágban és Tükörországban, abszurd, bohókás, ugyanakkor erőteljesen elgondolkodtató és filozofikus sztorija, kedvenc feldolgozásom az '51-es Disney-féle és a '98-as Hallmarkos, és most kérdés nélkül belépett az Alice Madness Returns is a sorba.

A történet szerint Alice Liddell-t (a név az eredeti könyveket ihlető négy éves kislánytól jön) elmegyógyintézetben kezelik, miután egy tűzben leégett a házuk, meghaltak a szülei és a kishúga. Nagyon ködös, hogy hogyan történt a tűz, könnyen lehet Alice volta hibás. Látjuk, hogy kezelik, látjuk, hogy nem tiszta a dolog senkinek. Közben Alice vissza-visszatér Csodaországba, de már véletlenül sem olyan csodás, valami megfertőzi, valami lerombolja az egész képzeletvilágát. Többször elhangzik, hogy Csodaország ő maga. Vagyis az egész harc az ő fejében játszódik le, amíg próbálja visszaszerezni az emlékeit a tűzről és megmenteni mind a képzeletvilágát, mind önmagát azzal, hogy végre utánajár az igazságnak.

Ez egy 3D-s platformer és harmadik személyes lövöldözős kalandjáték. Gótikus hangulattal, elég szürreális látványvilággal, ami még mindig elképesztően gyönyörű, pedig 2011-es a játék. Véres, abszurd, morbid, sötét. Lenyűgözően hozták létre Csodaországot, miközben a viktoriánus Londonban is császkálhatunk néha. Annak a hangulata is tökéletes, az elmegyógyintézettől meg kirázott a hideg. Hat fejezet van, olyan 15-16 óra játékanyaggal. Csodaországból a következőket látjuk: A Kalapos birodalma, ki kell segítenünk barátunkat (itt százszorta jobban elhiszem, hogy barátok, mint az új filmekben egyszer is), aztán a Rozmár és az Ács színdarabjában kell besegíteni, majd a harmadikban, a Hernyót kell megkeresni, a negyedik szint a Szívkirálynő köré épül, az ötödikben a Babaház és Humpy Dumpy, a hatodikban pedig konklúzió. Persze a Vigyor kandúr, végig elkísér minket, ahogy egyre mélyebbre jutunk Csodaországban. A párbeszédek elmések, meg marad még egy kis filozofikus része is, nagyon jó érzés látni ezeket a karaktereket, és a keret sztori is végig fenntartja az érdeklődést.

A gameplay nagyon gördülékeny, nagyon jó játék mechanikákkal, pl. az ugrás és dupla ugrás, baromi jó. A platformer részekben nem kevés kihívás van, főleg ha nem vagy igazán otthon az ilyenekben, akkor azért meg fogsz halni. Sokat. Ugyanakkor a level dizájn mindegyik fejezetben zseniális, különösen a Babaháznál. Gyorsan tanulható minden, az ugrások, a harci mechanizmusok, mind kézre állnak, a játék szépen van optimalizálva kontrollere is. Azért meg kell harcolni pár dologgal, erre hat fegyvert is adnak (nyuszibomba, játékló, borsszóró, teáskanna, esernyő védekezni, és a kés), amit közben találsz meg, okosan kell használni őket a többféle ellenfélhez, ezekben a variációkban is tele vannak jó ötletekkel, bár elismerem néha azért ismétlődtek a dolgok. Plusz néha tud nagyon nem fair lenni a játék, egy darabig nincs semmi, aztán rád küld egyszerre vagy 3-4-féle ellenfelet, ilyenkor igen nehéz túlélni. Nem egyszer vertem az asztalt, hogy ez nem éééééér és hogy utálom ezt a játékot. Két perc múlva már imádtam. Szóval a gameplay abszolút jó, minden egyértelmű, jó játszani vele, tényleg. Kétszer találkoztam olyannal, hogy a checkpoint nem volt túl ideális, de csak kétszer.

Rengeteg easter egg van, nemcsak az Alice könyvekre, de vannak gyűjthető üvegek, össze kell szedni a memóriarészleteket, hogy teljes legyen a kép, ezek el vannak rejtve, plusz pl. vannak 2D platformer részek, mini játékok, mindenféle jóság. Mellette a szinkron színészek is jó munkát végeznek. Jó ebbe a világba újra belemerülni, annyira szeretem Alicet és végre úgy éreztem, megkaptam a hozzá mérhető igazi folytatás.

Szóval igazából nagyon jó kis játék, de sokkal többet ad, ha szereted az Alice történetet, néhol erősen horrorba hajlik, ugyanakkor benne van az elbűvölő része is Csodaországnak, például a kártyavár pálya az egészen zseniális volt. Nem lehet egy műfajba belesorolni egyszerűen. Még ha nem is vagy oda a platformerkért (mint jómagam....) akkor is ajánlom.

Ha sci-fi vígjátékról van szó, mindig az Űrgolyhók az etalon és az első. És ez jól van így, de ne felejtsük el a Galaxy Questtet sem, mert hú, ez is ott van.

1999-es film Tim Allen főszereplésével. A történet szerint a Galaxy Quest a Star Trekhez hasonló sorozat volt egyszer, 5 évadot ment, aztán leintették, de az akkori színészgárda még mindig abból él húsz évvel később is, hogy rajongói találkozókra járnak, beöltöznek, satöbbi. Az egyik ilyen helyszínen meglátogatja őket egy idegen faj, akik azt hiszik, hogy a sorozat történelmi dokumentum, elrabolják a színészgárdát és a megépített sorozatos hajóra viszik őket, hogy védjék meg a világukat a Sarristől. Persze a színészek kicsit sem értenek semmihez. Tim Allen játssza Jason Nesmith-et, aki a Taggart kapitány játszotta a sorozatban. Alan Rickman Alexander Danet alakítja, aki a tudós tiszt volt, Dr. Lazarus. Sigourney Weaver Gwen DeMarcot játssza szőke parókában, aki Madison hadnagy volt a kommunikációs tiszt megfelelője, Sam Rockwell pedig Guy,

Egy az, hogy borzasztón vicces, ahogy az az egész „kult sorozat” dolgot parodizálja, de ahogy a színészek próbálnak helytállni a szerepköreikben, az még mókásabb. Alan Rickman melankolikus karaktere, Weaver, aki olyan szerepet akar kapni, amiben nem a melleit domborítanák, Allan akinek borzasztóan kényelmes az egész, úgy idézik meg a színész típusokat, mint a Trópusi vihar tette. Kifigurázása az összes Star Trek sorozatnak is, de ugyanakkor dicsőítése is. Nem véletlen került fel ez a film a legjobb Trek filmek listájára. „Sose add fel, sose add meg magad” a kapitány mottója, Tim Allan kevés kései jó alakításainak egyike. Weaver mindennek az ellenkezőjét játssza, amit tőle megszoktunk, jól áll neki, Rickman annyira szórakoztató a Spock karakterét megidéző Dr. Lazarus/Dane szerepében, még mindig ezt tartom az egyik legjobb alakításának. Sam Rockwell, mint Guy, minden földi halandó hozzáállását képviseli és a legtöbb sci-fi klisésre rámutat, pl. leszállnak egy bolygóra, kinyitják az ajtót, ő az egyetlen aki mondja, mi van ha nincs levegő. Vagy ő ugye a noname karakter, végig attól retteg, hogy rögtön kinyírja valaki, mert a fő karakterek mindig életben maradnak, és az ismeretlenek elhullanak, ugye a vörös pólósok a klasszikus Star Trekben. Guy karaktere az összes ilyen klisét kijátssza, ám vitathatatlan, hogy némelyik bejön. És bevallottan Bill Paxton szintű rinyálást hoz sokszor az Aliensből :)

Amellett, hogy tényleg sok mindent kiparodizál, valahol elismeri ezt a kultstátusz dolgot is, a film megoldásának egyik kulcsát az egyik fanatikus rajongó oldja meg, mert oda-vissza fújja a hajó tervrajzát. A humora nagyon jó, talán többet ad, ha néztél már Start Treket, de szerintem magában is bőven működik. Már csak azért is, mert manapság ilyen minőségű, félparódia filmet már nem igen kapunk, ami valahol szomorú, hogy ma már nem ilyen kifinomultabb módon viccelődnek egyes műfajokkal. (Az említett Trópusi Vihar volt az utolsó ilyen talán) Van valami bája az egész filmek.

Az apró dolgok

A Kapitány meg akarja szakítani a rádióadást, az értelmet hajó dizájn, Alan Rickman végig kosztümben van, még otthon is. Grabthar pörölye, Guy torpedóütközést közvetít, a teleport kezelése, a tv show irtója

Ki az a Sharlto Copley? 2009-ig senki sem tudta. Egy olyan kis filmecskével lépett fel Neil Blomkamppel együtt, mint a District 9. Rögtön főszerepben. A névtelen rendező és névtelen színésze, olyat hozott össze, ami ritkaság, erdeti ötletből sci-fit. Copley dél-afrikai származású színész, a District 9 is ott játszódott, és a filmet indító 2005-os rövidfilmben is már övé volt a szerep. Mikor Blomkamp megkapta a rendezést, abszolút le a kalappal, hogy megtartotta a noname színészt. Szóval Copley remek alakítást hozva belépett a színészek közé.
De nem igazán olyan átlagos színész, nem tudom, hogy válogatja a filmjeit, az biztos, hogy többnyire jó kézzel, egyszerűen azokat a filmeket csinálja, amihez kedve van.

Copley nagyon karizmatikus színész, nem feltétlen az a nagyon jellemzően amerikai színész típus, nem az a helyes fiú, és már 35 is elmúlt a debütálásakor. Mindez semmit nem számít, mikor képes olyan légkört teremteni maga körül, hogy nem lehet nem őt figyelni. Plusz van egy nagyon érdekes akcentusa, amit persze tud váltogatni. A District 9 után ő volt a Szupercsapat Murdockja, kétségkívül lopta a filmet, aztán három év múlva, (tudja fene, hogy addig mit csinált) jött az Európa -rejtély újabb sci-fi, kis költségvetéssel, egész jó kis filmecske, Blomkamp új filmjében az Elysiumban ezúttal mellékszereplő, persze minden jelenetben dominál a furcsa akcentusával, és tényleg odabaszós karakterével. A Tömegsír film nem lett volna rossz, ez is független, csak hát a feloldás nem lett jó, de a film első kétharmada egészen remek. Az Oldboy remaket nem láttam, nem is akarom, ott is van valami szerepe. Aztán a Demónában az őrült király volt, jól állt neki, de a film nem működött, jött a Chappie, ugyanez a helyzet, jól áll neki a szerep Blompkamp harmadik filmje viszont gigabukta. (Mellesleg Blomkamp, légyszi szedd össze magad az Alien 5-re.)

Copley idén januárban tért vissza a moziba a Hardcore Henryvel, ahol kb. 10 karaktert játszik el a Questgiver Jimmy szerepében, az egyetlen igazi színész a First Person nézetű filmecskében, brillírozik, ripacskodik, hozza, amitől nézhető lesz a film, remekül működik. Mellesleg, a film létrehozásában is nagy szerepe volt. Valamint tavaly óta nyomja a Powers című szuperhős sorozatot, a Playstation csinálja, és bár rengeteg gagyi effekt van benne, de ez mikor akadályozott meg abban, hogy bármit is nézzünk? Mint az erejét elvesztett egykori szuperhős Christian Walkerként láthatjuk, aki most zsaruként dolgozik, igazán testhezálló karakter, személy szerint a hibái ellenére is kedvelem a sorozatot.

Sharlto Copley egy nagyon furcsa színfoltja a filmes színész világnak, egyre inkább azt gondolom, a maga feje után megy, és olyan filmeket választ, amiben van valami újdonság, valami eredeti. Valami kihívás. Minden filmjét ha tehetem megnézem, lényegében bármit vele. Érdekes ember lehet, mindenesetre, amit láttam vele interjú, nemcsak hogy érdekes, hanem nagyon intelligens is, és baromi jól csinálja azt, amit csinál. Negyvenes korára sztárrá válása, még mindig úgy tűnik meglepi, ugyanakkor nagyon tudatos filmkészítő/producer/színész, ez mindig szimpatikus.

Az az érdekes, hogy vele kapcsolatban nem tudja az ember, mit várhat. Mert simán képes lehet egy Oscar díjas alakításra a közel jövőben, ugyanakkor lehet, hogy évekig nem csinál filmet, vagy csak függetlenekben játszik. A dél-afrikai színész egyik kedvenceim között van, attól a pillanattól fogva, hogy besétált Wikus van der Merve-ként a kilences körzetbe, és letette az asztalra a 2000-es évek egyik top 10-es alakítását. A mai napig nem hiszem el, mennyire figyelmen kívül hagyták. Minden szerepben elhivatott, minden szerepet odatesz, de Wikusról mindenképpen szuperlatívuszokban lehet beszélni. Szerintem megéri továbbra is figyelgetni a karrierjét, igen szép skálán mozog, de sajnos már elfogytak a megnézendő filmjei, szóval nagyon várom mi lesz következőleg, Sharlto Copleyból kérek még nagyon sokat.