Hanna tisztán emlékezett az első napra. Mármint az első napra, amikor tudatánál volt. Éppen előtte ütötték ki, és ennek volt egy olyan mellékhatása, hogy napokig eszméletlenül feküdt. Nem volt szép látvány, meg jó érzés sem, hogy még a nyálat is törölgetni kellett a szájáról. Felébredt, csak azt vette észre, amit mindig is, hogy be volt szíjazva az ágyba. Ekkor még nem volt semmi furcsa, talán csak a bekötött infúzió. Mióta van itt? Kiabált az ápoló után, de semmi válasz. Még ez is teljesen normális. Sokszor ott felejtették az asztalon, mintha valami talált tárgy lenne. Nem bánta igazából. Az ébredés pillanatában tényleg sokszor tisztább volt, életképesebbnek érezte magát, legalább pár percig. Az álom nélkül töltött napok sokat segítettek, most viszont valami más volt. Valahogy érezte, túlságosan nagy volt a csönd, nem kattogott az óra, nem hallotta semmilyen neszezést a lenti szintről, ami mindig felhallatszik. Perceken keresztül kiabált, de semmi válasz. Időérzéke szerint eltelhetett egy óra is, mire eldöntötte, csinál valamit. Szétnézett, hogyan tudna megszabadulni, balra egy orvosi állványt látott, azt célozta meg. Nem volt sok lehetőség mivel a bőr szíjakat nem tudta eltépni, így egy megoldás jutott eszébe, kibillentette az asztalt. Jobbra-balra, jobbra-balra hintázott vele, míg át nem fordult a holtponton és a földnek nem csattant. Erősen szidta magát, vér ízét érzett a szájában, valószínűleg betörte az orrát. A hátán még mindig ott volt az ágy, de a lábbal elérte az orvosi pult alját, amit a felborulásig rugdosott. Itt jött a második szitok hullám, mikor az orvosi eszközök csak úgy záporoztak a fejére. Még egy ilyen és saját magát öli meg. Szerencsére meglátta azt is, amit keresett. Egy szikét. Nehezen odakúszott megpróbálta kézbe venni, de jól összedarabolta a tenyerét, mire úgy tudta fordítani, hogy elvágja a szíjat. A darabolás eltartott egy jó ideig, és elég sok vért követelt, csak remélhette, hogy nem sérti meg az ereit. Mikor átszakadt a szíj, onnantól kezdve könnyű dolga volt, kikötötte a többit, és már szabad is volt. Kirántotta a karjából a csúnyán belefúródó kanült. Borzasztóan fájt a helye, ráadásul az infúziós tasak csont száraz volt. Felmérte a veszteségeket, Egy törött orr, zúzódott arc és csípőcsont, szétszabdalt jobb kéz. Kitántorgott a szobából. Amit nem számolt fel az az enyhe agyrázkódás volt. A feje kóválygott, a fal mellett kellett mennie, hogy ne essen el. Az agya kihagyott, egyszerűen fel sem ismerte, hogy üres folyosókon sétál, és nem próbált semmi képet összerakni. A kezét a fehér falon tartotta támasztékként, ami vörös csíkot hagyva jelezte merre tart.  A lift fele indult, de rá kellett jönnie, hogy nem működik.

– Mi a baja a liftnek? – nézett hátra recepciós pult felé, de senki nem volt ott. A kétely és a kétség csak most tért vissza. Mi történt?

Megcélozta a lépcsőt, ami nem volt a legegyszerűbb út lefelé. A földszinten üres volt a hall és a beteg felvétel. Megrázta a fejét, mintha próbálná a ködöt kizavarni, hogy a megvilágosodásnak adja át a helyét. Ahogy kifele tartott a főajtó fele elsétált egy nyitott szoba mellett. Meg kellett, hogy álljon. Kényszerítette magát, hogy oldalra nézzen. A sokk nem csak szinte, hanem szó szerint mellbe vágta, a földre zuhant. A szoba felhalmozott holtestekkel volt tele, lábak kezek egymáson, arcok, nyitott szemek. A percek teltek és az idő megállt. A csöpögő vér egyre nagyobb tócsában állt Hanna körül. Nem tudta hogyan volt képes annyira összeszedni magát, hogy elfordítsa a fejét, behunyja a szemét és kimásszon a főbejáraton, de egy idő után mégis az utcán találta magát. A nap szépen sütött, az üveg irodaházakon még mindig átjárta a fény, ám Hanna inkább a földet nézte. Romok, testek, ürességek. Földrengés, valami irtózatos földrengés. Csak az lehet a magyarázat. Ahogy ott állt az utcán egyedül véresen, nem tudott mozdulni, alig tudott lélegezni. Miért most, miért csak most? Nem látott élő embert a közelében, mintha mindenki elmenekült volna, tőle el. Aminek lenne is értelme. A lábai megremegtek, meredten nézett maga elé. Sokszor nincsenek felelősök, sokszor csak a halál van. Egyedül élünk és egyedül halunk meg. Hát ennyire siralmas. Most őszintén szerette volna hinni, hogy nem. Majd hirtelen egy olyan lélegzet szakad ki belőle, amire hónapok óta várt, a lábai újra összecsuklottak a vér már rászáradt az arcára ám a könnycseppek csak most kezdték újra feloldani.