Oscar szezon, daráljuk a filmeket. Ugye kilométerről látszik, ha valami a díjra készült, a téli időszak erről szól. Kész, megnézed, vége van, soha többet nem foglalkozol vele, minden évben van egy rakat ilyen film. Pl. Dallas Buyers Club. 12 év rabszolgaság. Jackie. Igen, a színész megérdemelte, nagyot alakít. Pont és kalap. Aztán vannak azok a filmek, amiket szerettünk, korbábban jöttek ki és becsúsznak az Oscarra, még ha nem is nyernek. Eredet, Django, Arrivial, csak most így hirtelen. És vannak azok a filmek, amik csak most jutnak el hozzánk és úgy tűnik, hogy a díjszezonra készültek, de kiderül, hogy van mögöttük más is. Na ez a ritkább sajnos.

Bevallom, az idei szezont erősebbnek érzem, mint a tavalyit. A legjobbak közül a kedvencek: A számolás joga, Hacksaw Ridge, Hell or High Water és az Érkezés, hacsak a kilenc fő filmet nézem, ha azon túl is, akkor a Captain Fantastic, a Land of mine és az Éjszakai Ragadozók jött be még úgy istenigazán. Ami kevés, nem? Mondjuk úgy 20-25 jelölt filmből (ha csak a nagyjáték filmes és a fő kategóriákat nézem). Nincs különösebb bajom egyikkel se, mármint értem, miért kapott Ruth Negga jelölést, vagy Portman, csak egyszerűen nem érzem. Nincs meg az érzelmi kapocs ezekkel a filmekkel, történetekkel, alakításokkal, csak kívülről nézem. A Holdfény úgy elment mellettem, mint a vonat, sajnos semmivel nem tudott megfogni, de még a La La land sem, a zenét kivéve. Nem negatív élmény, de sose fogom elővenni újra. Látom benne, mi fog meg mindenkit, annyi, hogy nálam nem működött. Szerintem van egy pár ilyen nagy film, ami egyszerűen csak elmegy a fejünk mellett, de hogy pont a két legnagyobb esélyes? Pont az a két film, amit nemcsak a kritikusok, hanem a nézőközönség is magasztal, azok nem csapódnak le? Túltöltöttem a filmeket? Nem tudok belemerülni?

… és akkor belépett a Manchester by the sea.

Elemi. Zseniális. Elképesztő. Sokkoló. Imádtam. Olyan felépítése van, hogy a többi film jegyzetelhet. 137 perce után is még elnéztem volna órákig. Nem, nem túlzok, ez egy olyan film, amiből bárcsak még többet láttam volna, szemben pl. a Jackie 100 percével és Natalie Portman tökéletes átalakításával halálra untatott. Ez a film valami nagyon különleges dolog lett, persze mindenki tudja, hogy jók benne a színészek, naná, és a trailer alapján olyan Oscar szezon szaga van, hogy idáig érzik Los Angelesből. De nem esett bele a „tipikus ilyen film” vermébe, szerencsére. Mert baromira nem ez a beképzelt, lekezelő film, ami a „na figyelj, itt a dráma, érezd át, megtanítalak lassú filmet nézni te kis szaros,” stílusban megy. Ezer éve nem láttam olyan filmet, ami ennyire közel állt volna a valósághoz, a realitáshoz. Nem arról van szó, hogy igaz-e a története vagy sem, hanem, hogy a hétköznapi emberek így beszélnek és így viselkednek. A dialógusok nem erőltettek, a jelenetekben nem magyaráznak el mindent, és a színészi játék… Casey Affleck ezzel végleg egy színészisten lett. Véééégre. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy jó a srác a Gone Baby Gone és a Jesse James után, de ilyet én már nagyon rég nem láttam. Ha van a szívszorítónak igazi szinonímiája az minden giccs nélkül Casey Affleck ebben a filmben. Annyira igazi színjátszást hoz, és nem akar nagyon alakítani, nulla görcsösség, csak zsigeri színjátszás. Annyira erős az aurája, hogy lehetetlen levenni róla a tekintetet, mindezt totál erőlködés nélkül hozza. Nincs nagy monológ, nincs nagy drámai jelenet, az alakítása a tekintetekből, a csöndjeiből áll össze, egyszerűen borzongatóan zseniális. Ide jöhet copy pastettel az összes szuperlatívusz. Nemcsak hogy haza kell küldeni mindenkit az Oscar gálán, de ha csak az elmúlt évek győzteseire gondolok, DiCaprio, McConaughey, Radmayne, Dujardin… mindet le lehet küldeni tejért a boltba. Casey Affleck nemcsak ezt az évet nyerte meg a szememben, de úgy az évtizedet is. Ben… Ben! Kérlek rendezd már még ezt a fiút magad helyett. Plííííz.

A történet egy kis városban játszódik, az előzetesből is kiderül, hogy Lee-nek haza kell jönnie a bátyja temetését intézni, és az unokaöccsével lennie a temetésig, legalábbis ez a terv. Közben flashbackek formájában megismerjük a testvérét (Kyle Chandler rövid, ám igen velős alakításában), plusz megtudjuk, mi rejlik Lee élet nélküli tekintete mögött. Az az érdekes a film felépítésében, hogy lassan derül ki minden, még Lee maga a film nagy részében nem változik, ugyanabban a megragadt pozícióban létezik, az első perctől ott van minden mozdulatában a később kiderülő esemény. Csak akkor még nem értjük, hogy ezzel meg mi van…? Ahogy kiderül minden, úgy egyre terheltebbé válik minden pillanat, amit a vásznon tölt, és egyszerre csak elérünk egy olyan pontra, hogy mikor Lee szimplán csak jelen van is elszorul az ember szíve. Az hogy erős karakterdráma, az nem kifejezés! Miközben gyönyörűen használja a humort nemcsak nézők hangulatának enyhítésére, hanem a szereplők egymás közötti feszültségeket is így adják ki. Annyira része volt a filmnek, mint a humor része az életnek. Egy erősebb drámai beszélgetésben is el tudtunk mosolyodni, vagy felnevetni a poénon, mert magunkra ismertünk. Igen, én is így kezelem, ha baj van.

A film nem rágja a szádba, hogy mikor van flashback magadtól kell rájönnöd, mint sok másra is. Értelmesen kezelnek, nem mutat meg mindent. Nem halljuk Lee hogyan mondja el Patricknak az apja halálát, nem idézik vissza azt a beszélgetést, amire Randy utal kettejük között, mert így is sejtjük miről volt szó, nincs magyarázkodás, nincs szükség rá, mint ahogy arra sem, hogy lássuk mi van a képkeretekben. Mindenki tudja. Szeretem, ha felnőttként kezel egy film.

Viszont tény, hogy olyan mennyiségű tragédiát zúdít rád (teszem hozzá valahol várható tragédiát), hogy belefájdul az ember szíve. Ritkaság. Affleck mellett Michelle Williams is tökéletes, keveset szerepel, de amikor igen, akkor szinte őrület mennyire erős. A közös jelenetükről nem is beszélve…. Lucas Hedges Patrick szerepébe szintén kiemelkedően ügyes. Sírós film? Igen? Hatásvadász? Nem. Még az Oroszlán sikeresen belesétált néhányszor ebbe a csapdába, még a Hacksaw Ridgen ott az emlegetett hollywoodiság (amit én pozitívnak veszek), itt minden le van csupaszítva, lehánt minden filmes művességet és annyira közeli, emberi lesz, hogy néha egészen félelmetes.

Meg kell jegyeznem, hogy ez egy eredeti ötlet alapján írt dráma a rendezőtől. Nem folytatás, remake, reboot, előzmény, könyv adaptáció, dráma adaptáció, nem igaz történet. Nem, ez egy szimpla dráma. Egyre kevesebb az ilyen. A szó legszorosabb és legjobb értelmében „csak egy film”. (Ilyen téren a Hell or High Water a társa az idén, azzal a különbséggel, hogy a Manchester by the Sea, az a fentebb említett dolgok miatt szerintem jobb lett) Ez nem díjra készült film. Ez bármikor kijön, akkor is belenyom a moziszékbe és levág rendesen a padlóra. Rég volt, hogy valami ennyire letaglózó és mégis közeli összejöjjön egy közönséges drámából. Mert nincs meg az a faktor, hogy sci-fi, vagy háborús film, egzotikus országban játszódik, a nagy vászon tényezők legtöbbje első ránézésre hiányzik, pedig mind ott van. Színészek és jó történet. Nekem az ilyen filmek a filmjeim.

Mert mindig lesznek filmek, amik elmennek a fejem mellett (Visszatérő!!), és mindig lesznek alul- és túlértékelt egyszer nézhető alkotások a gálákon, de amíg nem felejtenek el közben igazi filmet is csinálni, önmagukért és a színészekre építve jó drámákat írni, nincs nagy gond a díj szezonban sem. Szóval sok sikert mindenkinek vasárnapra, izgatottan várom az Oscart, igazából két kategória van, amiért életemet és véremet adnám: a férfi fő- és mellékszereplő. Affleck és Shannon, itt az idő!

PS.: Most csekkoltam, Kenneth Lonergan rendezőt, és övé volt a Számíthatsz rám, az egyik legalulértékeltebb film, ami létezik, Ruffalo hatalmas alakításával. Köszönöm most már mindent értek. Abszolút testvérfilmek, főleg a realisztikus dialógusok terén. Szóval, ha ez tetszett, azt mindenképpen ajánlom.