Jamin Winans rendező, zeneszerző, vágó, önjelölt filmes. A testvérével a rövid filmes világból bukkannak fel, hogy megvalósítsák a filmes terveiket, és első egész estés munkaként 2009-ben Denverben bemutatják az Inket. Saját ötlet, saját film, saját stúdió, saját zsebből (és persze nem kevés befektetőéből) klasszikus független filmről van szó, amit nem kapott fel egy stúdió sem, és nem titkoltan a torrent oldalak tettek kultfilmmé. Van néhány áthallás Sam Raimi első filmje felé, az Evil Dead is sokban hasonló körülmények között jött létre, de még ott a stáblista nincs egy perc és kb. 20 név, addig az Ink egész népes stábbal dolgozott.

A történet szerint a világot két erő felügyeli. A Történetmesélők vigyáznak az emberekre, jó álmokkal és pozitív gondolatokkal kommunikálnak velük, más befolyásuk nincs a fizikai világra. Velük szemben állnak az életerő elszívó Icubusok, akik pontosan az ellenkezőjét teszik. Allel vigyáz Emmára, akinek az apja egy munkába fordult emberke, a lányát elvették tőle, a kislány a nagyszüleivel él. Egyik este Ink, torzszülött lény, elrabolja Emma lelkét álmában és magával hurcolja az Icubusok elé, mert maga is azzá akar válni. Allelt csúnyán elverik, ezért maga mellé veszi az Útkereső Jacobot és együtt indulnak Emma után, miközben lassan kiderül, az apa nélkül nem lesz esélyük visszaszerezni a lány lelkét.

Elég humbugnak tűnik, igaz? Nem az. A történet igazából gyönyörű és értelemmel teli, érzelmes és okos, mély és megérintő. Imádom. A karakterek érdekesek, jellegzetesek, megkapóak. A dialógosok és a sztori remekül van megírva, abszolút elvisz magával. A zene, ami szintén a rendezőtől származik, gyönyörű. Az egyik track szerepel a Fehér Pokol című Liam Neeson filmben, innen is találtam rá az Ink-re. Mert az a zene annyira tetszett és az volt az egyetlen amit, nem a Fehér pokol zeneszerzője szerzett, rögtön érdekelt miből való, nem bántam meg kicsit sem.

Az egész film szép egység, egy dolog felé visz, ügyesen felépítve és üt az érzelmi csúcsponton. A színészek jók, Quinn Hunchar gyerekszínész mércével is nagyon jó, Jessica Duffy és Jennifer Batter, mint Allel és Liev, pont annyira földöntúli jelenségek, amennyire kell, Jeremy Make, mint Jacob, a legjobb karakter. Ahogy az ilyen filmeknél szokás, a szereplők azóta nagyon keveset voltak a filmes szakmában, kivéve a független filmes Christopher Soren Kelly-t,  aki az apa szerepében viszi a pálmát. Nem amatőr színjátszásról van itt szó, ami még az Evil Dead-ben pl. sokszor kirívó, itt minden színész a helyén van, nagyon komoly alakításokkal, szóval nincs meg ez a kezdő független filmes betegsége.

A rendező mindenről tudta, mit kar, remek színészvezetés, öt percben úgy meséli el a szerelmi történetet, amire másnak egy teljes film sem elég, ügyesen bánik mindennel. A vizuális effektek működnek, jól használja jó mértékben. Az Icubusok kinézete volt az egyik legjobb megoldás, egy egyszerű vizuális trükkel tette őket félelmetessé. Szűrőket használ a síkok elkülönítésre, ezzel a film is különleges színezetet kap, főleg mikor összeolvadnak az oldalak. A humora nagyon helyes, főleg Jacob szállítja ezeket a pillanatokat, csak úgy, mint a film legjobb jelenetét, ahogy kívülállóként, egy pici dologgal megváltoztatja a világ körforgást.

A film nem a természetfelettire fókuszál. Az apa-lánya kapcsolat van a központban, a megbánás, a cél nélküli élet, és céllal teli halál, mi a következménye egy súlyos veszteségnek, és ha valaki úgy dönt, nem érdekli semmi, onnan mikor van vissza út?

Nem is tudom mi ragadt meg igazán először, a karakterek, a zene vagy a szöveg, valahol minden egyszerre, ez egy egészen elképesztő 107 perces utazás, bőven könnyekkel tarkítva. Érdekes a filmipar másik végéből is megtapasztalni ilyen alkotásokat, sajnos a legtöbb mellett magam is elcsúszom, de legalább Liam Neeson a Fehér pokollal és a farkason ezt is elhozták. Szóval ezt mindenképpen ajánlom bárkinek, aki nyitott egy ilyen kissé földhözragadtabb Fantasy/Sci-fi -re.