Dominic furcsán ment már az utóbbi félórában, Hanna észrevette, hogy kicsit, de húzza a lábát, gondolta majd csak szól, ha komolyabb baj van. De nem szólt.

Ó a férfias férfiak.

Egy kis kertes házban találtak aznap estére szállást. Talán egy gyerek nélküli páré lehetett valamikor, kevés szoba volt, semmi játék. Dominic becsörtettet a fürdőszobába, amíg Hanna a kanapén fekve bámulta a plafont. Már egy jó félórája a bent lehetett a férfi, Hanna rossz előérzete egy darabig hallgatott aztán nem bírta tovább. Dom az elmúlt héten nem volt összesen harminc percet a fürdőben. Hát bekopogott. Nem jött válasz, de az ajtó kinyílt. Dominic egyik lába még a bakancsban volt a másikkal zokniban állt a kövön. A bakancs ki volt fűzve, a kilátszó fehér zoknin átütöttek a vérfoltok.

– Mi történt? – Hanna hangja nem volt sem ideges sem kioktató, elszörnyedt volt.

– Szétszakadt reggel – Mutatott a zoknira Dom – aztán begyűrődött.

Hanna ráültette Domot a WC tetejére, a férfi jobb kezével a homlokát és a halántékát dörzsölgette. A nő először látta őt szó szerint sebezhetőnek, és még valaminek, igazán emberinek. Nem tartotta magát a férfi, most minden terhével együtt látta, minden gondjával a vállán.

– Nem bírod a vért? – Próbálta Hanna oldani a hangulatot

– Semmi bajom a vérrel. A hülyeségemet, azt nem bírom.

Hanna mellétérdelt, megpróbált olyan pozíciót felvenni, amiben a legjobban kézre esik a bakancs.

– Oké, megpróbálom lassan lehúzni – közölte a férfival. Benyúlt a bakancsba hátulról és elölről. Dom már ekkor felszisszent. Megpróbálta óvatosan lehúzni, mint, ahogy egy pezsgősdugót húz ki, de csak nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan jött le milliméterről milliméterre. Dom a csempének támasztotta a fejét.

– Rántsd le egyben.

Tudta, hogy rossz ötlet, de akkor legalább vége lesz egyben, gyorsan.

– Erre harapj rá – Hanna egy fogkefét nyújtott a férfi felé.

Dominic némán bólintott. A nő megmarkolta a bakancsot olyan erősen, ahogy csak tudta, nagy levegőt vett és megrántotta, de nem jött le elsőre. A második próbálkozáshoz teljes testével ráfeküdt a húzásra. Az sem volt elég, még egy kicsit, és még egy kicsit. Aztán egyszer csak hátra esett a csempének, és pont ebben a pillanatban Dominic szájában kettétört a fogkefe. Hanna ott ült a fal tövében a cipővel, a zoknival és a férfi lábának felső bőrrétegével.

Dominic ordítása felverte a házat. Ha lett volna ott valaki biztos így történik. Hanna keze remegett, belenézett a bakancsba, de csak vért és cafatokat látott, Dom lába pedig a húsig fel volt sebezve. Hanna majdnem is elsírta magát, mikor meglátta, hogy mennyire zokog a férfi. Minden folyt az arcáról, ami folyhatott. Hanna vizes törölközőbe csavarta a férfi lábfejét. Nem azért mert ez jó tesz neki, csak fogalma sem volt mit kéne csinálnia a sérült lábbal. Lefertőtleníteni. De csak egy dolog jutott eszébe, ami a házban is megtalálható fertőtlenítőszer gyanánt, a só. De ha ebbe a sebbe sót rak, a férfi biztos, hogy elájul a fájdalomtól. Betadine után kutatott a szekrényben, miután segített Dominicnak kibicegni a kanapéhoz. A lábát felrakta székre, mikor ott hagyta a férfi tenyerébe temetett arccal ült.

Betadine. Valami barna színű lötty, de nem talált semmit, csak acetont és szappant. Talán meg kéne mosnia? Hogy kellene ellátni, hogy ne ragadjon bele semmi?

El kell mennie a patikába. Már ha van itt még olyan. Meglapogatta Dom fejét és neki vágott egyedül a városnak. Pár utcányira talált egy gyógyszertárat. A polcok lerámolva, összetörve, Hanna átkutatta az üzletet fájdalomcsillapító után, de azt már nem talált sehol, jódot talált. Mintha hallotta volna valahol, hogy a jód sebfertőtlenítésre is való. Talán. Jó lesz.

Mire visszaért, már Dominic némileg jobb állapotban volt, a törölköző még mindig vizes volt, de már átütötte a vér.

– Nincs fájdalomcsillapító – Dom néma bólintással vette tudomásul – de hoztam jódot, ez ha minden igaz, csípés nélkül tisztítja ki a sebet. A másik variáció a só, szóval erre szavazok.

Újabb bólintás.

Hanna ellátta sebet, tényleg nem csípte a lábát, és talán már elfertőződni sem fog. Egy biztos, innen most egy darabig nem mehetnek tovább. Egész délután élelembeszerző körúton volt. Azért is veszélyes az egy helyben maradás, mert alapból megcsonkított készletek igen végesek. Dom nem sírt és nem panaszkodott többet, de Hanna látta, hogy eszi a fene. Az egyik szobában talált egy rakás könyvet, odatette a férfi mellé, aki közben elszundított. Csak most nézett fel az órára. Hajnal egy óra volt. Hanna belezuhant az ágyába és azonnal elaludt.

Miután lecsapták a poharakat, és természetesen újratöltöttek, a festők egymás szavába vágva kezdtek felvázolni egy tényleg minden értelemben elképesztő vállalkozást. Egy művészeti kommunát képzeltek el, ahova mindenki bead egy bizonyos tőkét, amiből közösen finanszírozzák majd az ételt, vásznat, festéket, életet. Kommunista Művésztelep, ahogy Vincent mondta. A legnomádabb körülményt képzelték el maguknak, ahol csakis az alkotás lenne a középpontban. Egy olyan műhelyről beszéltek, ami egyesítené a művészeteket és a művészeket. Azokat a művészeket, akik egy tál borjúborda fölött képesek voltak összeveszni. Theo nagyokat pislogott és egyelőre nem mondott semmit, ám körülbelül egy órás lelkendezés után új információ jutott a birtokába.

– És Te lennél ennek a háznak az igazgatója – említette meg csak úgy, mellékese Vincent.

– Tessék? – Theo majdnem kiköpte az italát.

– Kell valaki, aki átlátja a pénzügyeket és az egész hely igazgatását. Plusz a képeket is ki kell majd állítani és eladni. Ki lehetne rá alkalmasabb, mint a Boussod, Valadon & Cie ház sikeres képkereskedője – fűzte tovább a szót Cézanne

Theo szava és mozdulatai is elakadtak. Úgy állt ott a csupa túlfűtött festő között, mint az öt éves kisfiú, aki semmit nem ért a szülei beszédéből. Hogy ő? Hogy mi?

– Theo, ez remek lesz! – lapogatta hátba Vincent – meglátod ez minden, amiért dolgoztunk, amiért dolgoztál. Ez lesz a nagy megoldás.

Theo végre eszmélt, hogy valamit mondania kellene, nemcsak Vincent lelkesedése miatt, hanem a többiek furcsán éhes tekintete miatt is.

– Persze, hogy remek lesz! – újabb üdvrivalgások sora tört ki.

Most mindenki egymásnak gratulált, Theo látta Lautrecet, ahogy egyszerre próbál cigarettát szívni és abszintot inni, miközben azt se tudta hova legyen örömében. A társaság megállás nélkül beszélt a magasztos vállalkozásról, hogy mennyire jó lesz, mert mindenki megtalálhatja majd a helyét és egymást inspirálva alkothatnak majd, Theo udvariasan bólogatott és érdeklődött. Nem tagadhatta ígéretesnek hangzik a dolog, még ha csak hipotetikusan is, de ami a kedvét és érdeklődését igazán meghozta az Vincent öröme és lelkesedése volt. Nagyon rég látta bátyját ennyire jó hangulatban, na és ennyire a társaság középpontjában. Persze minden festővel jóban volt az idősebb Van Gogh, de valahogy mindig a többi festő mögött kullogott úgy mond, a kora miatt is. Ezt Theo sosem tehetségben, hanem szó szerint értette. Vincent tanulni akart tőlük, mindenkihez el-eljárt és nézte, ahogy festenek, próbálta leutánozni a technikájukat. Semmi kétség, Vincent az első pillanattól beleszeretett az impresszionizmusba és ezt a nézetét osztotta Theo is. Csak még Vincent lelkendezéssel és félnapos technika gyakorlatokkal és festéssel töltötte az idejét, az impresszionisták nagy részének kiállítása nyílt a Boussod, Valadon képszalonban is (Theo szorgalmazására) és bár az eladási rátát nem igazán növelték meg Gauguinék képei, de mint festők számon tartották őket. Ez Vincent esetében még nem történt meg és a párizsi festők is csak most kezdtek el ismerkedni a munkáival. Theo kimondhatatlanul örült, hogy bátyja ilyen közegben foroghat, de az, hogy az este folyamán az összegyűlt alkotók már harmadszorra éljenzik meg Vincentet, az volt csak az igazán felemelő. Theo tudta, hogy Vincent tehetsége elképesztő, és nagyon jó úton halad, hogy ezt végre mások is meglássák.

– Na de várjunk csak, van itt egy kérdés – emelte meg a hangját Lautrec hirtelen – Nők jöhetnek-e hozzánk?

Ez a kijelentés egy újabb vitát váltott ki, ami a modellektől a kurvákig terjedt. Mire Theo az órára nézett az már rég elütötte a hajnali egyet, de nem úgy tűnt mintha ezt rajta kívül bárkit is érzékelne. Vincent Lautreckel vitatta meg a modell ügyet, Cézanne egy újabb kör abszintot töltött, Seurat pedig kétségbeesetten próbálta bizonygatni, hogy ne legyen kritérium a havi két kép megfestése, mert ő jó, ha egy évben fest annyit a monumentális képeiből. Cézanne Theo felé emelte az üveget, de a férfi leintette. Nem szándékozott többet inni, már így is fájt a feje a rengeteg füsttől és ideától, csupán egyet szeretett volna, aludni. Holnap, ha felkel, minden új megvilágításba kerül főleg, ha kitisztulnak a körülötte lévő fejek is. Bár szétnézve nem sok alvásra számíthatott. Átverekedte magát a tömegen kezébe vette a kalapját és már a kilincsen volt a keze mikor Gauguin utána szólt.

– Hát te hova somfordálsz?

– Csak egy kis friss levegő kell, mindjárt jövök – mondta, hátra se nézve az ajtóból.

Mikor bezárult mögötte az ajtó mintha egy világot zárt volna ki. Egy színes a megszólalásig gyönyörű elmosódott különös világot. Hátát az ajtónak támasztotta, így állt pár percig, amíg az is átfutott az agyán, hogy inkább ez a világ zárja ki őt. Nem is gondolkodott hova megy, csak elindult a fekete éjszakában, tekintetét a macskakőre szegezve. Csupán akkor emelte fel a fejét, mikor az út elfogyott és a Szajna parton találta magát. Nem foglalkozott a hideggel, bár kabátját otthon hagyta, leült a partra és nézte a vízen tükröződő fényeket. Imádta a Szajnát éjszaka, a város ilyenkor külön kitüntette a fényeivel a folyamot. A feje kitisztult, még az álom is kiment a szeméből. Elővette cigarettatárcáját és rágyújtott, most élvezettel szívta be a füstöt a tüdejébe, mintha az életerőt magát szívná vissza a szervezetébe. Nem minden füst ugyanolyan. Egymás után elszívott három szálat. Nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Képtelenség. Ha csak bármelyikük is átgondolná logikusan a dolgot… Logikusan?! Hiszen impresszionista festőkről van szó, soha életükbe nem gondolkodtak logikusan, és ettől olyanok, amilyenek. Egyik nap ezt gondolják, másik nap mást. Múló szeszély. Túl lesznek ezen is, csak nehogy Vincent túlságosan beleélje magát. Szép gesztusnak érezte az ő mentori kinevezését, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy elvárnák tőle a festők, méghozzá tüstént, hogy szakítson eddigi életével.

 – Arra gondoltam, körbevezetnélek – Hanna kezében meglebegtette a frissen szerzett térképet -– Mit szólsz? Manhattan? Ha elmegyünk innen, nem valószínű, hogy valaha is visszajövünk.

– Ez a terv, nem?

– Szóval nem is érdekel?

– Őszintén? Nem.

– Okééé – Hanna hangjából kiérződött a csalódottság – Akkor semmi üres Time Square meg Broadway?

– Nem.

– Akkor keressük meg, hol vagyunk 

A térképből amennyire össze tudták rakni a Manhattan hídon volt a legegyszerűbb elhagyni a várost és az államot, Long Islandbe. Onnan meg valahogy muszáj lesz valami szállító eszközt találniuk. Hátha hajók még várják a túlélőket. Ez az egy lehetőségük maradt elhagyni a földrészt.

– Gondolod, hogy New York gócpont volt? Akármi is történt itt… – szólalt meg a nő – úgy értem ez a pusztítás meg ez a sok hulla...nem lehet, hogy máshol rosszabb legyen.

– Itt volt mit pusztítani, hányan is laktatok itt? 10 millióan?

– Annyian… amúgy otthon is ennyin lakunk, de az egész országban.

– Tényleg? Nem vagytok túl sokan.

– Hát nem is túl nagy az ország. De ennyi az annyi. Még… mindig jönni akarsz?

– Csak mert kicsi az országod talán még beférek – mondta nevetve.

– Ahan, szóval te olyan fickó vagy, aki mindent elviccel.

– Eddig nem tűnt fel? Na gyerünk!

A Manhattan híd még így is impozáns volt, hogy döglött kocsik torlódtak rajta egymás hegyén-hátán. A járdán is motorháztetőkön kellett átugrálniuk. Régen sokat sétáltak erre Brandonnal hétvégente, imádták nézni az ébredező várost, szinte érezte, ahogy Bran meghúzza az álmosan reagáló kezét, hogy minél hamarabb a legjobb pontra érjenek. Hanna most nem látott semmit, csak rombolást. Megálltak egy pillanatra szótlanul, nem összebeszélve, mindketten megérezték a Lót-féle késztetést, hogy hátranézzenek. Ott álltak egy kocsi tetején, és nézték a várost. Elképesztő volt, ahogy New York, a város, ami sosem alszik, egyszerűen csak kimúlt, meghalt. Hanna most fogta fel igazán, hogy a hely, amit otthonának hívott most már csak halállal van tele. Manhattannek még így is megvolt a monumentális hangulata, csupán megfagyott. Megfagyott az időben örökre. Egyszerűen nem volt már jelentősége New Yorknak. Már nem volt a fények városa, már nem volt benne a lehetőség, hogy bármit megtehetsz. Hanna ezen a ponton értette meg először, hogy minden megváltozott. A világ jóval kisebb hely lett. Nincsenek lehetőségek, nincsenek tervek. Jövő héten a Broadwayre megyünk, ma csak vacsorázni. Mostantól minden ház ugyanolyan volt, mindegyik csak egy ház volt. Vagy már az sem. Egynemű lett, New York ugyanannyi lehetőséget rejtett, mint a szülővárosa. Túlélést és halált.

– Mint valami elbaszott sci-fi – Dominic megelégelte a halódó város látványát és Hannát kikerülve ugrott rá a következő autóra, visszanézett a nőre, aki még mindig a hídon túl bámult – Mégis csak maradunk? Nincs az az Isten, hogy visszamenjek.

– Nem. Nem. – Hanna egy utolsó pillantással még beleégette a retinájába ezt a képet, mert elfelejteni nem akarta. Majd megtette a lépést, amivel mindent eldöntött. Dominic felé fordult. – Nincs Isten.

Többé nem nézett vissza.

Hanna tisztán emlékezett az első napra. Mármint az első napra, amikor tudatánál volt. Éppen előtte ütötték ki, és ennek volt egy olyan mellékhatása, hogy napokig eszméletlenül feküdt. Nem volt szép látvány, meg jó érzés sem, hogy még a nyálat is törölgetni kellett a szájáról. Felébredt, csak azt vette észre, amit mindig is, hogy be volt szíjazva az ágyba. Ekkor még nem volt semmi furcsa, talán csak a bekötött infúzió. Mióta van itt? Kiabált az ápoló után, de semmi válasz. Még ez is teljesen normális. Sokszor ott felejtették az asztalon, mintha valami talált tárgy lenne. Nem bánta igazából. Az ébredés pillanatában tényleg sokszor tisztább volt, életképesebbnek érezte magát, legalább pár percig. Az álom nélkül töltött napok sokat segítettek, most viszont valami más volt. Valahogy érezte, túlságosan nagy volt a csönd, nem kattogott az óra, nem hallotta semmilyen neszezést a lenti szintről, ami mindig felhallatszik. Perceken keresztül kiabált, de semmi válasz. Időérzéke szerint eltelhetett egy óra is, mire eldöntötte, csinál valamit. Szétnézett, hogyan tudna megszabadulni, balra egy orvosi állványt látott, azt célozta meg. Nem volt sok lehetőség mivel a bőr szíjakat nem tudta eltépni, így egy megoldás jutott eszébe, kibillentette az asztalt. Jobbra-balra, jobbra-balra hintázott vele, míg át nem fordult a holtponton és a földnek nem csattant. Erősen szidta magát, vér ízét érzett a szájában, valószínűleg betörte az orrát. A hátán még mindig ott volt az ágy, de a lábbal elérte az orvosi pult alját, amit a felborulásig rugdosott. Itt jött a második szitok hullám, mikor az orvosi eszközök csak úgy záporoztak a fejére. Még egy ilyen és saját magát öli meg. Szerencsére meglátta azt is, amit keresett. Egy szikét. Nehezen odakúszott megpróbálta kézbe venni, de jól összedarabolta a tenyerét, mire úgy tudta fordítani, hogy elvágja a szíjat. A darabolás eltartott egy jó ideig, és elég sok vért követelt, csak remélhette, hogy nem sérti meg az ereit. Mikor átszakadt a szíj, onnantól kezdve könnyű dolga volt, kikötötte a többit, és már szabad is volt. Kirántotta a karjából a csúnyán belefúródó kanült. Borzasztóan fájt a helye, ráadásul az infúziós tasak csont száraz volt. Felmérte a veszteségeket, Egy törött orr, zúzódott arc és csípőcsont, szétszabdalt jobb kéz. Kitántorgott a szobából. Amit nem számolt fel az az enyhe agyrázkódás volt. A feje kóválygott, a fal mellett kellett mennie, hogy ne essen el. Az agya kihagyott, egyszerűen fel sem ismerte, hogy üres folyosókon sétál, és nem próbált semmi képet összerakni. A kezét a fehér falon tartotta támasztékként, ami vörös csíkot hagyva jelezte merre tart.  A lift fele indult, de rá kellett jönnie, hogy nem működik.

– Mi a baja a liftnek? – nézett hátra recepciós pult felé, de senki nem volt ott. A kétely és a kétség csak most tért vissza. Mi történt?

Megcélozta a lépcsőt, ami nem volt a legegyszerűbb út lefelé. A földszinten üres volt a hall és a beteg felvétel. Megrázta a fejét, mintha próbálná a ködöt kizavarni, hogy a megvilágosodásnak adja át a helyét. Ahogy kifele tartott a főajtó fele elsétált egy nyitott szoba mellett. Meg kellett, hogy álljon. Kényszerítette magát, hogy oldalra nézzen. A sokk nem csak szinte, hanem szó szerint mellbe vágta, a földre zuhant. A szoba felhalmozott holtestekkel volt tele, lábak kezek egymáson, arcok, nyitott szemek. A percek teltek és az idő megállt. A csöpögő vér egyre nagyobb tócsában állt Hanna körül. Nem tudta hogyan volt képes annyira összeszedni magát, hogy elfordítsa a fejét, behunyja a szemét és kimásszon a főbejáraton, de egy idő után mégis az utcán találta magát. A nap szépen sütött, az üveg irodaházakon még mindig átjárta a fény, ám Hanna inkább a földet nézte. Romok, testek, ürességek. Földrengés, valami irtózatos földrengés. Csak az lehet a magyarázat. Ahogy ott állt az utcán egyedül véresen, nem tudott mozdulni, alig tudott lélegezni. Miért most, miért csak most? Nem látott élő embert a közelében, mintha mindenki elmenekült volna, tőle el. Aminek lenne is értelme. A lábai megremegtek, meredten nézett maga elé. Sokszor nincsenek felelősök, sokszor csak a halál van. Egyedül élünk és egyedül halunk meg. Hát ennyire siralmas. Most őszintén szerette volna hinni, hogy nem. Majd hirtelen egy olyan lélegzet szakad ki belőle, amire hónapok óta várt, a lábai újra összecsuklottak a vér már rászáradt az arcára ám a könnycseppek csak most kezdték újra feloldani.

Szeretett sétálni. Valahogy mindig kitisztította a fejét a friss levegő és hát mindig volt mitől megszabadulni. Az egész napos eladás és rábeszélés teljesen kifárasztotta, néha azon kapta magát, hogy vacsora előtt a kávéházban a menü táblát bámulja percekig, mert egyszerűen már nem nyertek értelmet a szavak. Elképesztő mennyi koncentrációt igényelt tőle, hogy mindig a megfelelő mondatokat és közeledést használja, ha festmény eladásról volt szó. Nem mintha nem lett volna őstehetsége a képekhez, csak hát a vevőket az ő véleménye igazából soha nem érdekelte. Mindig a vevő szava számít. Ezt tanulta meg először és mégis ez volt az egyik legnehezebb. Hazafele baktatva szeretett nem a képekre és nem is a festészetre gondolni, csupán hallgatni, ahogy kopog a cipője a macskakövön és nézni, ahogy az emberek hazasietnek a munkából. Előtte egy asszony egyik kezével egy nagy kosarat cipelt a vállán, a másikkal a kislányát tartotta az úton. A lány lopva-lopva hátrapillantgatott Theora, mintegy huncut játékot játszva és Theo bele is ment, a kislányt hangosan megnevettette, mert minden hátra pillantásra más grimaszt vágott. Aztán elváltak az útjaik, de nem bánta, hazafelé mindig nyugalom szállt a lelkére, az egész napos frusztráció egyszerűen, mint egy fejfájás úgy tűnt el egyik pillanatról a másikra. Hirtelen még az étvágya is megjött. El is határozta, hogy beugrik Vincentért és elmegy vele vacsorázni. Theo kicsit hátrébb tolta a fején a keménykalapját ezzel is jelezve immár nem komoly üzletember, csak egy ugyanolyan párizsi bohém művészet-őrült, mint a többiek. Erről van szó, a köd tisztul, mire hazaér nyoma sem lesz semmiféle fásultságnak. Az esti levegő öröme annyira megtöltötte a fejét, hogy mikor befordult a Rue Lapic-ra a lakása elé, amiben most testvérével lakott, olyan felszabadultan érezte magát, hogy észre se vette a jeleket. Cézanne lyukas cipőjét a sarokba dobva, és Lautrec egyik képét a falnak támasztva. Mikor Theo nagy hévvel belökte az ajtót és már mondatra nyitotta a száját, nem tudott megszólalni sem. Először is az irdatlan füst mennyiségtől, ami leszaladt a torkán. Másodszor abszolút nem számított arra, hogy piciny lakásába, ahol már amúgy is szűkösen élnek hárman (Theo, Vincent és a képek) hirtelen ennyi ember nyüzsögjön.

Néhányuk képeit alig félórája hagyta ott a falon lógva a bezárt képtárban. Felocsúdni sem volt ideje, mikor hirtelen mindenki üdvrivalgásba tört ki, ahogy meglátták a belépő képkereskedőt és egyesével mentek oda hozzá gratulálni. Theo a szemével egy vörös üstököt keresett, hogy értelmet nyerjen ez az egész abszurd kép. Nem értette mi történik, csak annyit fogott fel, hogy lehet ez élete legsikeresebb pillanata, és azt sem tudja, miről van szó. Végre Vincent is megközelítette testvérét, karon ragadta, az asztalhoz vezette és leültette egy székre, ahol Theo tovább próbált ébredezni a bódulatból és bőven volt ideje, mert a festők nem igazán akarták befejezni az ünneplést (erre persze már a jó pár konyak is rá segített) még akkor sem csöndesedtek el, mikor Vincent próbálta csitítani őket. Theo a székből felnézett rájuk és hirtelen nagyon kicsinek érezte magát ebben a társaságban.

– Maga a megmentőm Monsieur Van Gogh – dübögte mély hangján Tanguy apó, a festők nagy barátja és ellátója – el sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk.

– Így van Theo – hallotta hirtelen tisztán Lautrecet – Na, ne légy ilyen komoly barátom, ez egy boldog nap! – azzal Theo kezébe nyomta a saját pohár konyakját.

– Fantasztikus lesz– lelkendezett Pissarro – Fantasztikus!

Ez így ment volna egész este, ha Vincent nem áll fel egy székre és konkrétan rá nem ordít a társaságra, hogy maradjanak csöndben.

– Esküszöm valami nehézzel dobállak meg titeket, ha nem hallgattok el rögtön! – kiáltotta bele a hangzavarba Vincent.

– A vásznaiddal kezd, kevés nehezebb tárgy lehet itt, mint a vásznaidra rákent festéktömeg – mondta Gauguin majd öblös nevetésbe kezdett.

Theo vihart várva Vincentre sandított, de meglepve tapasztalta, hogy bátyja eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Ma nagyon jó napja lehet.

Drága Benny,

Megfogadtam a tanácsodat és lementem a könyvtárba. Bár az a könyv, amit ajánlottál, nem volt bent, de megtaláltam a Mester és Margaritat. Emlékszel azt hogy szerettem? Talán az egyetlen könyv volt, amit szerettem. De találtam egy másik érdekeset is. Képzeld, lehet olvasni tudományos könyveket és találtam egy régi könyvet kriminológiáról, ebben valami okos ember azt állítja, hogy egyértelműen elkülöníthetők a bűnözők a normális emberektől, azt mondja csak a koponya méretét és formáját kell megnézni. Elhiszed ezt? Mondanom sem kell, hogy utána egész nap a fejemet vizsgáltam. Nem tudom megítélni. Órákig bámultam a tükörbe, de egyikről sem tudtam meggyőzni magam. Csak most kell rájönni, hogy mennyire is hasonlítok rád Benny, ugye látod? Ez te vagy. Vajon ezen múlik, hogy milyen fejjel születünk? Hogy milyen a forma, hogy hogyan helyezkedik el benne az agy? Hát ezen múlna? Én nem hiszem, hogy képtelenség lenne, hogy így dőlne el, hogy kik leszünk. Vajon van külön koponyaformája a könyvelőknek és a művészeknek is? Viszont akkor ki dönti el, hogy ki minek születik? Szerettem azt hinni, hogy én irányítom az életemet, nem valami koponya deformáció. De ma már mit számít ez, nem igaz?

Csodállak Benny, mindig is csodáltalak. Tudom nem mondtam elégszer, vagy inkább nem mondtam soha, de a te világlátásod, ami mindig is talány volt számomra, most olyan igazinak tűnik. Hát igazibb, mint én. Máshogy látom a dolgokat, minden más. Hogyne lenne? Benny, bár többet beszéltünk volna, nem azért mert nem ismerlek, mert ismerlek, de ha valakivel hát veled több időt kellett volna töltenem. De mindig is ezt csináltam nem? Elmenekültem az értelmes emberektől, de tőled nem tudtam szabadulni. Szerencsére sosem hagytad. Mindig feltűntél, mintha semmi sem történt volna, sosem mondtam, hogy ennyire hálás vagyok azért, hogy mindig te békültél. Az én hülye büszkeségem. Vannak dolgok, amit sosem bocsátok meg magamnak, és itt most nem arra gondolok, azt még egyszer talán megbocsáthatom, de vannak más dolgok, amivel sosem tudok majd kibékülni. 2005. augusztus 12. Soha, érted? Soha. Tudom, hogy te megbocsátottál, mint mindig, de ez egyszerűen nem változik meg soha.

Elképzellek, ahogy ezeket olvasod fejcsóválva. Benny, annyival jobb ember vagy mint én, megérdemled. Ennél többet is. Tudom mennyire keveset kaptál tőlem, és most már ezt sem tudom ki javítani. Mindig arra gondoltam ráér majd később. Hát nincs később. Megérdemlem.

Ne haragudj az őszinteség rohamért, nem nagyon szokhattad meg, de annyi mindent nem mondtam el időben. Annyi minden kimaradt nekünk, csak belegondolok és dührohamot kapok, mert tudom nem így kéne lennie, mind kettőnknek normális életet kéne élnünk.

Ne gyere sűrűn, nem tesz jót egyikünknek se.