A Kingdom a Direct Tv saját sorozata, szintén egy elfeledett hősről van szó, mert bár baromira ismeretlen a dolog, minőségben ez is veri a lécet.

Az egész a 2011-es Warrior filmnél kezdődött. Tom Hardy és Joel Edgerton közös MMA küzdőharcos filmje, bár nem kapta meg se a marketinget, se azt az elismerést, amit járt volna neki, mégis egy közönség által igen csak szeretett film lett, és hát mit nem mondjak, sokadik megnézésre is képes hatást elérni, ez az első ilyen a harcos-bokszos film a Rocky óta, ami tudta reprodukálni azt a hangulatot. A Kingdom ebből a filmből jün. itt valaki meglátta, hogy ez egy jó téma, az MMA világa, és elindította a sorozatot, méghozzá annak a Frank Grillonak a főszereplésével, aki a Warriorban is edzőt játszott. Grillo ismerős lehet a Megtisztulás éjszakája 2. részéből, a Fehér Pokolból, és az Amerika Kapitányban Crossbonet alakítja.

A történet szerint Alvey Kulina Navy St.-i edzőtermében vagyunk, ahol is Alvey azon kívül, hogy a nála jóval fiatalabb barátnőjével, Lisával futtatja a helyet, meccsekre készíti fel a fiát, Natet. Közben kiengedik a sittről Ryan Wheelert, aki apja tolókocsiba juttatása miatt került be négy évre, Wheeler volt a Navy St.-i küzdőterem nagy csillaga, amíg börtönbe nem került. Most megpróbál visszatérni a küzdősport világába. Plusz ott van Jay, Alvey idősebb fia, aki tehetséges harcos volt, de nem jött ki a faterral, így abbahagyta a sportot, jelenleg a drogok mellett egy célja van, kirángatni az anyját a prostitúció és heroin világából. Mindez a napsütéses Venice Beachen játszódik. Huh. Szóval van itt dráma rendesen.

Nos igen, ez nem egy egyszerű „bokszoljunk egyet és szevasz” sorozat. Van benne edzés, fogyasztás, meccsek, de a hangsúly a Kulina család életén van. Grillo remek. Joanna Going, mint Christina, az anya, szintén szuper. A Péntek esti fényekből ismert Matt Lauria nem rossz, de nem kiemelkedő, Ryan karaktere, amúgy is elég kettős. Mondjuk ez sok szereplőre igaz, mindenki követ el hibákat. Akkor a két Kulina fiú: Nate-et Nick Jonas játssza, akivel ez volt az első bármilyen találkozásom és esküszöm, nem tudom, hogy lehet ez az ember énekes. Nagyon jól hozza a szerepet, tényleg harcosnak néz ki, nem tudom, hogy nőtt ki a Disneyből, de jól tette. És akkor Jay. A kedvenc karakterem. Ha mindenkit utálnék is a sorozatban, akkor is nézném Jay miatt. Legőrültebb, a szó minden értelmében. Jonathan Tucker kis filmekben játszott sokat, egyben láttam előtte, de abszolút nem volt maradandó. Itt viszont huhú... Jay egy elég hányattatott sorsú srác a családban, nem él egy ilyen hú, de szép és hasznos életet, de ez nem a saját választása. Részben. Sodródik a semmivel, amíg végül addig jut, hogy kézbe veszi az életét, az anyja életét, és megpróbálja rendbe rakni a saját szétbomlott családját. A sorozat tele van karakterdrámával, de semmi nem tudja überelni Jayt és az ő lelki változásait, illetve Jay és Christina anya-fia viszonyát.

Mivel kábelről van szó, ezért van itt vér, szex és brutalitás. A harcos részek profi módon vannak összerakva, a színészeknek nem kevés munkájuk van benne, hogy úgy is nézzenek ki, mint akik tényleg ebből élnek, izgalmas, brutális, erőteljes. Nem egyszer eltátja az ember a száját. Közben mindenki a maga démonaival küzd meg a sorozaton belül, hogy erre ki és hogyan használja fel az MMA-t, ez egy más kérdés. Szóval mi van itt? Családi dráma, identitás keresés, megbocsátás és megbánás, mi az a határ ameddig elvisz az egó, mi a család és mi az, amikor már ez sem számít, mi az, amiért érdemes küzdeni, akár fizikailag is, mit ad egy cél az ember életéhez, és olyan Rockysan: mennyi ütést lehet állni.

A Kingdom a második évad közepén jár (első évad 10 rész, a második 20 lesz) egészen beleszerettem a sorozatba, nem volt nehéz. Szóval, aki szereti a sportfilmeket, a sportdrámákat, a bokszos filmeket vagy csak szimplán az igényes drámákat, az nem fog csalódni.

A játék, amibe már a főmenünél beleszerettem. A The wolf among us egy Telltale játék, a cég ismerős lehet a The Walking Dead és a Trónok harca játékokból, hasonló a koncepció itt is. Nem akciójáték, nem stratégia, ez egy dialógus és cselekményválasztós játék, mikor te döntesz, mi történik következőleg. Igen, ez egy interaktív film/sorozat/képregény, ahol befolyásolod a történéseket neo-noir nyomozó stílusban. Oké a „neo-noir” most már tuti a kedvenc szavam.

A történet szerint Sheriff Bigby Wolf vagy, aki Fabletown ügyeletes zsaruja. Mi ez a Fabletown? Ahol a visszavonult mesehősök laknak. A játék a Fables képregény előzménye, ami 133 köteten keresztül futott, és követte végig, hogy mit csinált Hófehérke, miután tönkrement a házassága, mi lett a Szépséggel és a Szörnyeteggel, vagy a Béka királyfival és a többiekkel. Bigby, aki lényegében a Nagy Gonosz Farkas, több meséből is ismert (Piroska, a Három kismalac stb,) mindenesetre, nem túl jó a reputációja, de testi ereje és jelleme tökéletes ahhoz, hogy ezt a várost valahogy kézben tartsa.

Bigby a klasszikus cigizős-ivós lerobbant zsaru, amit imádunk az összes krimiből. Úgy néz ki, mint Kurt Russell és úgy viselkedik mind John Costantine, szóval Kurt Constaninenal nyomozol. És nyomozol nem keveset, gyilkossági esetek, illegális mágia, perverzek és stricik között próbálsz valami középutat találni, közben az állati ösztöneidnek sem kéne átadnod magad. Bigby karaktere remek, de a többiek is. A szinkron első osztályú, az 5 epizódból álló sztoriban minden részben több nagyobb döntésed is van, visszafordíthatatlanok, és mivel nem játszottam még végig másodszorra, nem tudom megmondani, mennyiben térnek el a választások, mik a következmények, mindenesetre lehet, hogy csak illúzió az egész, de úgy éreztem én döntök. És ez a lényeg, Az érzetet megadja. Volt, amire adtak időt, más fontos eseménynél meg pereg le az óra és gyorsan kell döntened, ez változó volt. Néha zavaró. Több morális kérdéssel is szembe kell nézned, miközben magadat is rendbe kell tenni, egészen izgalmas, és egy ötrészes sorozatnak is remek.

Szóval párbeszédeket, kihallgatási módszereket is választhatsz, játszhat Bigby jó zsarut és rossz zsarut is. Ez amúgy számomra nagyon vonzó, mert így még minden nélkül is instant újrajátszós a dolog, hiszen a főkarakter jellemzőit megváltoztathatom. A dialógusválasztásokon és a döntéseken kívül még QTE-k vannak, főleg ha valakivel ölre kell menni. Vagyis milyen gyorsan tudsz reagálni arra, amit kér a játék, (specifikus billentyűk/gombok lenyomása rövid idő alatt), és több kimenetele is van a verekedéseknek. Szóval QTE. Amiben én borzasztó vagyok, úgyhogy sokszor mindenki elvert :D De azért helyre raktam én is pár embert. Bigby átalakulása, hogy egyre többet látunk a Farkasból, szépen fel van építve, nagyon megkedveltem a karaktert, de Snow-t is, aki egyértelműen Bigby szerelmi szála, na nem olyan nyálasan, hiszen a zsarunk persze úgy gondolja, nem érdemli meg.

Neo-noir. Fekete, pink, piros és lila, ezek a színek dominálnak, Jessica Jones sorozat színeit idézi, amíg az ugye előszereplős, addig ezt a világot a játék képregényes stílusban prezentálja. A zenéje pedig a 70-80-as évek elektro gépzenéjére hasonlít. Az öt rész összesen 9-10 óra játékidő (na, ez bőven megéri az árát) de én kb. olyan 11-12 órát biztos eltöltöttem ebben a világban, egyszerűen itt mindent meg kellett néznem, és ahogy haladsz, a mesehősök háttérsztoriját is elolvashatod a nagy Mesekönyvben, ami folyamatosan töltődik fel, annyira érdekes, hogy mi lett velük a mesék után, meg hát az egész ötlet maga. Mi lett Kékszakállal, mi igaz Bloody Mary történetéből, és így tovább. Az, hogy a Nagy Gonosz Farkas a főszereplő, már rögtön az egész mesevilágot is retrospektív megvilágításba vonja. Milyen bűnök bocsáthatók meg, kinek jár a feledés, kinek jár a börtön. Bill Willigham kidolgozott világával könnyű dolga volt a játéknak, volt mire építenie, ezért is működik annyira jól. Hibái is vannak, biztos, de nem látok át a képregényes-neo-noir-nyomozós-mesehősös rózsaszín/fekete szemüvegemen.

https://www.youtube.com/watch?v=0XzZ6KmrlYM

Neki is kezdek a második végigjátszásnak, más döntésekkel, más karakteralakítással, alig várom.

A Zuhanás című filmmel az egyetemen ismerkedtem meg, mikor órán az egyik jelenete volt példa a Camera Obscura működésére, valamint a történetvezetés trükkjeire, és hát mit ne mondjak, már ennyi után oda voltam. Persze ez semmi ahhoz képest, amire az egész film képes. Ma is az egyik (hanem a) kedvenc filmem, és össze is gyűjtöttem, hogy miért. Alap tudnivaló: az 1910-es években Roy fél bénán kórházban fekszik, mikor az 5 éves Alexandria meglátogatja, aki törött kulcscsonttal van ugyanott. Összebarátkoznak, Roy elkezd mesélni egy történetet, Alexandria naivan hallgatja, miközben Roy a történettel akarja rávenni a kislányt, hogy segédkezzen neki az elbaltázott öngyilkossági kísérletét befejezni. Mint egy jó Seherezádé, a történet folytatásához ő nem még egy napot kér, csak több morfiumot.

https://www.youtube.com/watch?v=iO0LYcCoeJY

1. Minden megtörtént.

A fényképezés és a látvány gyönyörű, és ezt csak fokozza, hogy mindent eredeti helyszín forgattak, a CGI minimalizálva volt, Tarsem Singh a színészeit átrángatta a fél világon, 28 országon, négy éven keresztül. Soha semmit nem állítottak be, minden helyszín így létezik a világban. Egészen elképesztő látványban, hogy minden valós, annyira kézzelfoghatóvá teszi a filmet, az egész színes- szagos. 2006-ban már bőven a CGI korszakát éltük, mégis ennyire ragaszkodtak a valósághoz. Gyönyörű, amire rásegít az egész fényképezés, a nagy totálok, de egy percig sem lesz unalmas, mindenki annyira otthonosan mozog a környezetben, hogy nemcsak a mese, hanem a film is életre kel.

2. Catinca és Roy

A román Catinca Untaru a forgatás idején keveset beszélt angolul, és az egyik nagy érdeme, hogy nem volt igaz gyerekszínész, nem is kezelték úgy. Egy félreértés miatt a kislány tényleg azt hitte, hogy Roy (akit egyszer sem neveztek Lee-nek a forgatáson) tényleg mozgássérült, végig tolókocsiban közlekedett, a stáb nagy része úgy tudta, ő egy béna színész. (Állítólag az egyik sminkes sokkot kapott, mikor egyszer a smink szobába benyitva meglátta a színészt két lábon állni.) Kettejük kapcsolata tüneményesen átjön a filmről, a jeleneteket időrendben forgatták, mindkettőjüknek volt ideje hozzászokni a másikhoz, Catinca rajzokat vitt Leenek, és Tarsem ezzel az egésszel elérte, hogy a köztük lévő barátság igazi legyen. Jó volt látni a színfalak mögötti jelenetekben, mikor Lee Pace a forgatás végén megmutatja, hogy nem béna, Catinca egészen elámul. A kórházjelenetek, sőt az egész film sosem működött volna, ha ez a barátság nem lett volna ennyire igazi.

3. Mese

A mese, amit Roy mesél, az „epikus” ugyebár egy bosszú történet, egy mesebeli piszkos tizenkettő, ahol is hat különböző nemzetiségű és indíttatású hőst sodor egymásmellé az élet, mikor mindannyiukat száműzik. A Fekete Bandita, Az Indiai, Lugi, a Táltos, a Rabszolga és Charles Darwin mind egy célra esküdtek fel: megölni a gonosz Odius kormányzót. Roy történetében ki-be járkál a realitás. Alexandia szemén keresztül látjuk a mesét, mindenkit a körülötte lévő emberekből képzel el, csak úgy, mint Dorothy, itt viszont nem álomban játszódik a sztori, hanem a képzeletben. Ezért is olyan mérges a kislány, mikor megszakítják a mesét. A képzeletében eleinte az apja játssza a Banditát, majd idővel Roy veszi át a szerepet. Sőt, mikor nem tetsző fordulatot ír bele a férfi, Alexandria kitalálja a saját hozzátételét is. Ketten építik fel ezt a világot, ahol mind a ketten végül hazaérnek. Roy a mese fordulataival bünteti a kislányt, ha hazudott neki, önző ember módjára rángatja a szereplőit, és nem is veszi észre mennyire is az ő életéért folyik a csata. A mese szép, tényleg epikus, egyszerűen nagy volumenű, fordulatos, mindenféle klasszik mesés elemmel, és jó humorral.

4. Beethoven és Dali

A film zenéje Beethoven 7. szimfóniájának második tétele köré szerveződik, ez a kezdő képsoroknak is ez zenéje, de a mese rész alatt többször visszatér. Kevés ilyen pontosan illő zene létezhet, mint ez. Beethoven magasztos szimfóniája, nem egy szép filmtörténeti pillanatot okozott már, de itt szimbiózisba lépett a filmmel. Csak úgy, mint Dali egyes képei, amik a látványt inspirálták.

5. Kor és a filmes korszak

Személy szerint imádom a XX. század első évtizedeit, amit még jobban imádok, az a korai filmkészítés. A film 1915-ben játszódik, Roy egy kaszkadőrmutatvány közben sérül meg. A filmes pályafutás és az egész háttértörténete izgalmas, aztán ott a kórház a város szélén, a román kislány, aki a narancsligetben dolgozik, mindez szépen feltölti a világot és élettel teli környezetet varázsol a szereplők köré.

6. Az apró dolgok

Egy csomó minden csak később tűnik fel, második megnézésre, hogy miért olyan fontosak a kis dolgok, mennyi mindent tesznek hozzá a történethez, Roy honnan vette az ötleté, mit jelent az „idian” Roynak és Alexandriának, mi a lélek, mikor nézhető el egy hazugság, mikor vagy felelős a másikért, mikor már önmagadért sem, mik a tetteid következményei, ki hozza a nagyobb áldozatot. Ez egy nagyon egyszerű történet, egy reménytelen férfiról, és egy naiv kislányról, ahol mindenkinek fel kell nőnie. Az élet kereséséről szól, egészen gyönyörű körítéssel elmesélve.

Nem tudom hány sorozat létezik egyszerre a világon, de mindig létezik köztük olyan, ami mellett elsiklik mindenki, nincs olyan marketingje vagy más okokból. Ilyen a Ripper Street is, ami az egyik legigényesebb sorozat, ami létezik.

A történet szerint a XIX századi Londonban vagyunk, közvetlen a Hasfelmetsző Jack gyilkosságok után. A whitechapel-i körzet rendőreit követjük nyomon, igen ez egy zsaru-sorozat. Főszerepben Edmund Reid (aki létező történelmi alakról van mintázva) Matthew Macfadyen alakításában, aki Detective Ispector státuszban vezeti a rendőrséget, alatta Drake őrmester, aki sokszor az erőembert játssza (Jerome Flynn a Trónok Harcából lehet ismerős), és velük dolgozik, mint boncnok Captain Jackson (Adam Rothenberg), aki Amerikából Angliába szökve egy egész csomó sötét titkot, és kivételes orvosi szaktudását is magával hozta. Nyomozós, fifikás, összeesküvős történetek, sok gyilkosság, elmosódó határral jó és rossz között, azt boncolgatja, milyen mélységbe tud jutni az ember, honnan van még visszaút, miközben autentikusan mutatja be a XIX. századi rendőri munkát. Nem a Hasfelmetsző gyilkosságokról szól, de többször előjön az ügy, de úgy, mint régi visszatérő mantra.

Az egész helyszín, a koszos London, annyira hangulatosan van ábrázolva, annyira életszerű, hogy egyes filmek tanulhatnának belőle. Mindig figyel a környezetére, minden egyes pont stimmel, egészen elképesztően belemennek a részletekbe, nem csak a korral, hanem a rendőrségi munkával is. Pl. Jackson boncnoki módszerei, az első elméletek és könyvek az ujjlenyomat, mint azonosítási módszerről, már a 1880-as évek végén kijöttek, és Jackson ez alapján próbál levenni bizonyítékot egy fegyverről. Vagy a Where did you sleep last night című dal, (ami talán a Nirvanatól lehet ismerős) az 1870-es évekből való amerikai altatódal Jackson szájából hangzik el (először azt hittem bekevert a modernség, de nem), a telefon, ahogy bekerül eszközként a kapitányságra, éééés még rengeteg-rengeteg ilyen van.

Jelenleg a sorozat a 4. évadnál tart, és még lesz egy záró 5. évada, de nem volt egyszerű ide eljutni, ugyanis a BBC lelőtte a dolgot a 2. évad után. Az Amazon Prime ugrott be, mint Superman és megmentette a sorozatot, és vitte az egész stábot, a minőségiben nincs váltás, sőt... egyre jobb és érdekesebb lesz minden. Elmélyül. A 4. évad végén sorozatidőben már eltelt 8 év. A valós időben eltelt 4 év alatt annyira hozzám nőttek ezek a szereplők, hogy kevés sorozatot fogok annyira hiányolni, mint ezt. Edmund Reid karaktere a központi alak, de a két társának, plusz még két nő karakternek (Rosenak és Susannak) is egy gazdag sztorit kerekítettek, és minden színész remek, de senki sem olyan zseniális, mint Matthew MacFadyen. Ezt rá találták ki. Minden mozdulata, minden hangsúlya, minden, amit csinál tökéletes az utolsó csettintésig. A harmadik évadban elér színészileg a csúcsra, nem tudom hány ilyen színész van, akinek a szeme és pillantásai ennyit beszélnek, libabőr néha. Az írók borzasztóan keményen bánnak az összes karakterrel, nem egy rózsaszín sztoriról van szó London legmocskosabb negyedében, és nem is olyan sztoriról, aminek feltétlen happy end lesz a vége (ez csak megérzés, ugye még bőven van hátra.) Sokszor olyan döntés elé állítják a karaktereket, ahol egyik se jó választás. Nagyon bírom az ilyet, bár néha nagyon fájdalmas ezt látni.

Na de nem minden ilyen komor, remek humora van az egésznek, az egy dolog, hogy a Captain Jackson szarkazmusból született, de van egy finom éle a sorozatnak, az egyik legnehezebb részben pl, olyan humort raktak be, amin hangosan felnevettem, ritka. Az egész nagyon igényes, a humor, a színészek, a történet, a díszlet, minden tökéletesen helyén van és működik. Lehet rajta sírni, nevetni, elgondolkozni, megkedvelni karaktereket, majd elveszíteni őket, egy a legapróbb részletig kidolgozott világban, amiben az összes színész élvezettel lubickol. Igazi minőség.

És akkor a 4. évad margójára:

Miután lecsapták a poharakat, és természetesen újratöltöttek, a festők egymás szavába vágva kezdtek felvázolni egy tényleg minden értelemben elképesztő vállalkozást. Egy művészeti kommunát képzeltek el, ahova mindenki bead egy bizonyos tőkét, amiből közösen finanszírozzák majd az ételt, vásznat, festéket, életet. Kommunista Művésztelep, ahogy Vincent mondta. A legnomádabb körülményt képzelték el maguknak, ahol csakis az alkotás lenne a középpontban. Egy olyan műhelyről beszéltek, ami egyesítené a művészeteket és a művészeket. Azokat a művészeket, akik egy tál borjúborda fölött képesek voltak összeveszni. Theo nagyokat pislogott és egyelőre nem mondott semmit, ám körülbelül egy órás lelkendezés után új információ jutott a birtokába.

– És Te lennél ennek a háznak az igazgatója – említette meg csak úgy, mellékese Vincent.

– Tessék? – Theo majdnem kiköpte az italát.

– Kell valaki, aki átlátja a pénzügyeket és az egész hely igazgatását. Plusz a képeket is ki kell majd állítani és eladni. Ki lehetne rá alkalmasabb, mint a Boussod, Valadon & Cie ház sikeres képkereskedője – fűzte tovább a szót Cézanne

Theo szava és mozdulatai is elakadtak. Úgy állt ott a csupa túlfűtött festő között, mint az öt éves kisfiú, aki semmit nem ért a szülei beszédéből. Hogy ő? Hogy mi?

– Theo, ez remek lesz! – lapogatta hátba Vincent – meglátod ez minden, amiért dolgoztunk, amiért dolgoztál. Ez lesz a nagy megoldás.

Theo végre eszmélt, hogy valamit mondania kellene, nemcsak Vincent lelkesedése miatt, hanem a többiek furcsán éhes tekintete miatt is.

– Persze, hogy remek lesz! – újabb üdvrivalgások sora tört ki.

Most mindenki egymásnak gratulált, Theo látta Lautrecet, ahogy egyszerre próbál cigarettát szívni és abszintot inni, miközben azt se tudta hova legyen örömében. A társaság megállás nélkül beszélt a magasztos vállalkozásról, hogy mennyire jó lesz, mert mindenki megtalálhatja majd a helyét és egymást inspirálva alkothatnak majd, Theo udvariasan bólogatott és érdeklődött. Nem tagadhatta ígéretesnek hangzik a dolog, még ha csak hipotetikusan is, de ami a kedvét és érdeklődését igazán meghozta az Vincent öröme és lelkesedése volt. Nagyon rég látta bátyját ennyire jó hangulatban, na és ennyire a társaság középpontjában. Persze minden festővel jóban volt az idősebb Van Gogh, de valahogy mindig a többi festő mögött kullogott úgy mond, a kora miatt is. Ezt Theo sosem tehetségben, hanem szó szerint értette. Vincent tanulni akart tőlük, mindenkihez el-eljárt és nézte, ahogy festenek, próbálta leutánozni a technikájukat. Semmi kétség, Vincent az első pillanattól beleszeretett az impresszionizmusba és ezt a nézetét osztotta Theo is. Csak még Vincent lelkendezéssel és félnapos technika gyakorlatokkal és festéssel töltötte az idejét, az impresszionisták nagy részének kiállítása nyílt a Boussod, Valadon képszalonban is (Theo szorgalmazására) és bár az eladási rátát nem igazán növelték meg Gauguinék képei, de mint festők számon tartották őket. Ez Vincent esetében még nem történt meg és a párizsi festők is csak most kezdtek el ismerkedni a munkáival. Theo kimondhatatlanul örült, hogy bátyja ilyen közegben foroghat, de az, hogy az este folyamán az összegyűlt alkotók már harmadszorra éljenzik meg Vincentet, az volt csak az igazán felemelő. Theo tudta, hogy Vincent tehetsége elképesztő, és nagyon jó úton halad, hogy ezt végre mások is meglássák.

– Na de várjunk csak, van itt egy kérdés – emelte meg a hangját Lautrec hirtelen – Nők jöhetnek-e hozzánk?

Ez a kijelentés egy újabb vitát váltott ki, ami a modellektől a kurvákig terjedt. Mire Theo az órára nézett az már rég elütötte a hajnali egyet, de nem úgy tűnt mintha ezt rajta kívül bárkit is érzékelne. Vincent Lautreckel vitatta meg a modell ügyet, Cézanne egy újabb kör abszintot töltött, Seurat pedig kétségbeesetten próbálta bizonygatni, hogy ne legyen kritérium a havi két kép megfestése, mert ő jó, ha egy évben fest annyit a monumentális képeiből. Cézanne Theo felé emelte az üveget, de a férfi leintette. Nem szándékozott többet inni, már így is fájt a feje a rengeteg füsttől és ideától, csupán egyet szeretett volna, aludni. Holnap, ha felkel, minden új megvilágításba kerül főleg, ha kitisztulnak a körülötte lévő fejek is. Bár szétnézve nem sok alvásra számíthatott. Átverekedte magát a tömegen kezébe vette a kalapját és már a kilincsen volt a keze mikor Gauguin utána szólt.

– Hát te hova somfordálsz?

– Csak egy kis friss levegő kell, mindjárt jövök – mondta, hátra se nézve az ajtóból.

Mikor bezárult mögötte az ajtó mintha egy világot zárt volna ki. Egy színes a megszólalásig gyönyörű elmosódott különös világot. Hátát az ajtónak támasztotta, így állt pár percig, amíg az is átfutott az agyán, hogy inkább ez a világ zárja ki őt. Nem is gondolkodott hova megy, csak elindult a fekete éjszakában, tekintetét a macskakőre szegezve. Csupán akkor emelte fel a fejét, mikor az út elfogyott és a Szajna parton találta magát. Nem foglalkozott a hideggel, bár kabátját otthon hagyta, leült a partra és nézte a vízen tükröződő fényeket. Imádta a Szajnát éjszaka, a város ilyenkor külön kitüntette a fényeivel a folyamot. A feje kitisztult, még az álom is kiment a szeméből. Elővette cigarettatárcáját és rágyújtott, most élvezettel szívta be a füstöt a tüdejébe, mintha az életerőt magát szívná vissza a szervezetébe. Nem minden füst ugyanolyan. Egymás után elszívott három szálat. Nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Képtelenség. Ha csak bármelyikük is átgondolná logikusan a dolgot… Logikusan?! Hiszen impresszionista festőkről van szó, soha életükbe nem gondolkodtak logikusan, és ettől olyanok, amilyenek. Egyik nap ezt gondolják, másik nap mást. Múló szeszély. Túl lesznek ezen is, csak nehogy Vincent túlságosan beleélje magát. Szép gesztusnak érezte az ő mentori kinevezését, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy elvárnák tőle a festők, méghozzá tüstént, hogy szakítson eddigi életével.

Az Oscar meglepetés film. Mert oké, mikor megnéztem a Szobát, tudtam mire számítsak, megkaptam, remek film. Megnéztem a Spotlightot, tudtam mire számítsak, újabb remek film, Deadpool tudtuk mire számítunk, remek volt, Mad Max, Creed, stb. tudtuk mi jön. Na A nagy dobásnál nem tudtam.

Adam McKay, aki olyan széles skálán mozog a Will Farell vígjátékokban, mint a Taplógáz és a Ron Burgundy, ez az ember össze akar hozni egy filmet a 2007-es gazdasági válságról. Egy drámát, ami közben vicces, egy vígjátékot, ami közben dráma, azokat teszi meg főhősnek, akik meggazdagodtak, és közben megpróbálja totál laikusoknak elmagyarázni, mitől is omlott össze az amerikai gazdaság..... na persze! Ééééés pontosan ezt tette.

A film egy narrálós, filmből kibeszélős keretben van foglalva, többnyire Ryan Gosling és félresikerült fekete hajfestése az, aki mesél, ő a narrátor, de nem csak ő az egyetlen, aki kibeszél a kamerába, legalább 5-6 ember is közvetlen hozzánk szól, Pitt, Bale és Carell viszont soha. És ez így működik. Megmarad a történet, és közben érthetővé is válik minden. Valahol az egész egy dokumentumfilmes álgúnyába van húzva, de nem úgy, mint az Office sorozatnál. Nem tudom, ilyesmit még nem láttam. Először is tényleg megérteti veled a gazdasági válságot, pl. ha van egy fogalom, amiről már éppen elkezdenél gondolkodni, hogy mi a jó élet ez, Gosling jelzi, hogy gondolom ez most bonyi, akkor itt van Margot Robbie egy fürdőkádban, majd ő elmagyarázza. És megteszi. Egyszerű példákkal, ezek a sztár cameok, mint könyvekben a lábjegyzet. Tudod miről van szó, követed a sztorit, és a forgatókönyv a vágásokkal remekül működik. De úgy, hogy 130 perc a film, de nézem volna még. Ez nagyon ritka, többnyire 2 órás filmhatárt szeretek és annyi, de ezen eszméletlen jól szórakoztam.

A színészek... húha, Bard Pitt elsikkad a háttérben, ez a szerepe, producerként gondolom ezt is akarta, meg hogy megvalósítsa nagy álmát és beöltözhessen Benicio Del Toronak. Oké, Gosling kifele beszél, a karaktere szórakoztató, a két fiatal srác, John Magaro és Finn Wittrock szintén baromi jók, de a két főpálmát vivő emberünk az Carrell és Bale. Először Carell. Több ilyen szerepet neki, mint Mark Baum. Egy vígjáték félében abszolút nem komikus szerepet játszva, szuper jól áll neki a vér komoly karakter (sokkal jobban itt, mint a Foxcatcherben), ilyenben szeretném még látni. Minden reakciója páratlan. És Christian Bale. Bale nem volt ilyen jó a Fighter óta. Pedig itt nem kellett fogyni, hízni. Az asperger szindrómás Dr. Michael Burryt alakítja, aki elsőként veszi észre, hogy össze fog dőlni a gazdaság. Bale fenomenális, végre megint, minden pillanatában egy vigyor ült az arcomon, hogy ember, ezt vártam már öt éve. Köszönöm.

És akkor a sztori, mert itt van az emberek 3-4 kiscsoportja, akik meggazdagodnak a gazdasági válságon. Hogy lehetnek ők főhősök? Úgy, hogy nem az embereken gazdagodnak meg, hanem a bankokon. Két évvel a válság előtt felfedezik, hogy a gazdaság alapja egy nagy lufi, egy buborék, ahogy nő úgy nagyobb az esély a kipukkadásra, a jelzáloghitelről van szó. De hagyom a filmet elmagyarázni majd. A lényeg, hogy mindent feltéve, meglátják ezt, és megpróbálnak az amúgy betonkeménynek számító jelzálogrendszer ellen fogadni. Biztosak a dolgukban, a számok őket igazolják, de hosszú az a két év. Mindenesetre milliókról és milliárdokról van szó. És a legszebb az egészben, ahogy bár tudják, mire teszik fel saját és mások pénzét, ahogy közeledünk az összeomlás felé, úgy tudatosul bennük, hogy ez megtörténhet. Főleg Mark Baum karakterében jön ez ki, bár jó üzletet csinál, lassan-lassan fel kell fognia, hogy amerikai gazdaság össze fog omlani. Ennyi. Meg kell lennie, és ezt elfogadni, feldolgozni, na az még egy jó kör mindenkinek.

A zeneék tökéletes válogatásban szerepelnek, mindig pont akkor magyarázkodnak, mikor éppen kell, pazar színészi alakítások, borzasztóan érdekes történet, nem feltétlen izgalomról beszélek, de végi leköt és még utána is sokkal tovább. Remek film, olyan, amit még meg akarok majd nézni párszor, és elképesztően nyersen tálalja eléd a valóságot, közben még szórakoztat is. Adam McKay, le a kalappal.

Félig horror, félig dráma, valamennyi természetfelettivel, és erős karakterekkel.

A szerző

Joe Hill teljes nevén Joseph Hillstorm King, Stephen King második kisfiacskája, aki nem húzott egy Kylo Rent és követte apja nyomdokait, nem is akárhogy. Képregényekben több kiemelkedőt is alkotott már (Lock & Key-ről hamarosan, ami kb. az egyik legjobb képregény, ami létezik) Regényeiből három jelent meg eddig (negyedik éppen előkészülőben). Az első, A szív alakú doboz, egy horror/szellemtörténet, egészen élvezetes, a Szarvak, groteszk humorú abszurd történet, néha horror elemekkel megtűzdelve (ebből 2013-ban film is készül) borzasztóan érdekes, egészen izgalmas kötet volt, és a harmadik a NOS4A2. (Értsd Nosfouratoo. Csak azért mondom, mert nekem nem esett le….:))

A történet.

Az esemény három szálon játszódik, és legalább 2-3 idősíkban. Főszereplőnk, Victoria McQueen, már gyerekkorában rájön, hogy van egy extra képessége. Megtalál dolgokat. Méghozzá nem is egyszerűen, hanem egy híd segítségével. Bármit is keres, csak átteker a hídon a bringájával és ott lyukad ki, ahol az elveszett tárgy van. Ha ez több ezer kilométerrel arrébb van, akkor is ott van pillanatok alatt. Hamarosan megtudja, hogy bizonyos emberek a gondolataikat és az akaratukat, a képzeletbeli világukat ki tudják terjeszteni a valósra, és így juthatnak el ezekre a lehetetlen helyekre. Rögtön bele is ütközik egy ilyen emberbe. Charlie Manx történetünk antagonistája több mint 100 éve járja az utakat egy Royce-Rolls Wraith-tel, és gyerekeket rabol el, akiket saját elméjében létező helyre, Karácsonyországba visz. Manx nemcsak hogy elrabolja ezeket a gyerekeket, hanem kiszipolyozza belőlük az életet is, és így teszi önmagát örökéletűvé. Egy fajta vámpír ő maga is. Manx és Vic csatája bontakozik ki mind a képzeletbeli, mind a valós síkon, mert Vic felnőve lassan megérti, hogy a képzeletvilágáért olyan dolgokat is be kell áldoznia, mint az épelméjűség és a családja. Sajátmagával is meg kell harcolnia. Manx nem adja fel, Vicet pedig egész életében végig kíséri a sorozatgyilkos árnya.

Amiért szerettem

Ezt a könyvet a szerző imádta írni. Többször volt olyan pont ahol talán befejezhette volna, de nem akarta, egyszerűen érződődik. Na ettől még nem lesz olyan, mint a Király visszatér vége,  szép kerek, és örülök, hogy ott lett vége ahol, Joe Hill remek a katartikus befejezésekkel, itt is megy neki, az a 900 oldalt nem nehéz végig olvasni, és a végén abszolút kifizetődő az élmény. Hill valahogy nagyon kötődött a szereplőihez. És ez nagyon jót tesz a könyvnek. A legtöbb klisést sikeresen mellőző karakterek nagyon kedvelhetőek, illetve Manx és segítőtársa Bing kifejezetten utálhatóak. Gyűlölöm mikor a negatív főszereplő ennyire leszántan hisz a saját igazában, mikor undorítóan azt hiszi, mindenre joga van. A pozitív oldalon Vic olyan fullos karakter, hogy sokan elbújhatnak előtte, nem férfias nő, nem nőisen nő, nem lehet beskatulyázni, rengeteg hibát vét és rengeteg jót csinál, elszánt, badass, szerethető. Plusz látjuk felnőni. Egészen a szívemhez nőtt. A karakterek egészen életszagúak lettek, a képzeletvilágos átlépés bár lehet így meredeknek hangzik, de szépen, apránként van elcsöpögtetve az egész, van időnk belerázódni, és teljesen működőképessé válik, ahogy haladunk előre.

Az apró dolgok

Imádom mikor az írók egymásra utalgatnak, az egy dolog, hogy Joe Hill két korábbi könyvére is utal, de utal az apja műveire is, egy térképen feltűnik a Pennywise cirkusz az Az-ból, a Shawshank börtön is megemlítik, és az egyik szereplő Forbisher Felhőatlasz-szextettjét hallgatja David Mitchell könyvéből. Ez mind így fűszerezi az ő fantázia világukat is, hogy melyik könyv melyik univerzumba játszódik.

Az AMC hamarosan készíti a könyv adaptációját sorozatra, ne legyen ámítás, itt fel kell kötniük a gatyát, mert vizuálisan és történet vezetésileg is össze kell szednie magát annak, aki emögé oda áll. Szurkolok.

(Joe Hill: NOS4A2, Europa könyvkiadó, 2014, Illusztrálta Joe Hill országos cimborája Gabriel Rodriguez)

A múltkori betelefonálós alakításokról jutott eszembe, hogy azt is össze lehetne szedni, kik voltak azok a színészek, akik tudták, hogy rossz filmekben játszanak, mégis hajlandóak voltak 100%-osan belemenni. Ez talán még érdekesebb, mert itt lényegében arról van szó, hogy egy-egy alakítással a színész nézhetővé teszi az amúgy rossz filmet. Megpróbáltam a filmek színvonalát és a színészi alakításokat egyenesen arányosítva figyelembe venni. Szóval íme:

10. Sam Rockwell - Poltergeist - Kopogó szellem (remake)

Sam Rockwell mindig jó. Az egy dolog, hogy több rossz filmben is játszik. Ilyen ez, mikor egy filmet a pénzért, egyet meg magáért csinál az ember, de dicséretére legyen mondva, az úgymond rossz filmekben is első osztályú színészetet hoz mindig. A tavalyi teljesen felesleges Poltergeist remakeben is ez a helyzet, az egész film sántít, de Rockwell hiteles apaként. Egyetlenként. Sam, csak így tovább!

9. Tom Cruise – Mindörökké Rock

Ha van színész, aki minden szerepet vér komolyan vesz, az Cruise. Általában jól választ, és mindig odateszi magát, elég csak a Mission Impossible filmek kaszkadőr jeleneteire gondolni, nem egyszerű ember az tuti, de legalább szívügye az egész filmezés. A Mindörökké Rock nem egy jó film, de Cruise miatt abszolút megéri, sőt a jelenetei nemcsak, hogy ellopják a showt, hanem Ő maga a show is.

8. Tim Roth – Majmok bolygója (remake)

Még egy remake, Tim Burton legrosszabb filmje teljesen szembe ment az eredeti film szellemével és hangulatával, Mark Walhberg Az eseményes színjátszását hozza, kicsit finomított formában és látszik, hogy mindenkinek egy nagy vicc az egész, kivéve Rothot. Talán csak mert ő kapta a leghálásabb karaktert (a főellent), vagy mert szerette a majom jelmezt, ki tudja, de ő legalább értékelhető a filmben.

7. Mark Strong – Zöld lámpás

Az utóbbi évek legvállalhatatlanabb képregényfilméről van szó, ami ráadásul inkább már animáció. A Zöld Lámpásból három jó dolog sült ki. 1. A bukással Reynolds elhagyhatta a franchise-t, hogy visszatérhessen kedvenc karakteréhez. 2. Blake Lively és Ryan Reynolds megkezdhették közös és tökéletes kapcsolatukat 3. Mark Strong komolyan veszi. A rengeteg CGI és nyál alatt Strong mégis képes Sinestrot hitelesen alakítani, DC, az új filmbe őt simán vissza lehetne rakni!

6. Ryan Reynolds – Penge: Szentháromság

A Penge filmek színvonala egyenes arányban csökkent a számok növekedésével, és hát a Szentháromság az már tényleg a vég. Ugyanakkor Ryan Reynolds Hannibal King karakterével került legközelebb az évek óta áhított Deadpool szerephez. Szakállal, szarkasztikus egysorosokkal tarkítva képes a filmet a kikapcsolás helyett a végignézés felé vinni, minden jelentben dominál.

5. Charlize Theron – Hófehér és a Vadász

Személy szerint én nagyon nem szerettem ezt a filmet, a logikát és jó forgatókönyvet mellőző alkotásban (ahol azt próbálják elhitetni, hogy Kristen Stewart szebb, mint Charlize Theron....????) a gonosz királynő  alakítás kiemelkedő. Vehette volna Theron rajzfilmesre, nem tette, volt sztorija, talán az egyetlen három dimenziós karakter volt, a színésznő remek a szerepben. Csak ő (és a Florence + the Machine betétdala) menti a filmet.

4. Joel Edgerton – Exodus: Istenek és Királyok (és a Felony)

Edgerton lassan-lassan úszik be a köztudatba, pedig már hosszú évek óta remek színész (most kiderült rendezőnek sem utolsó). Folyamatosan változtatja az arcát a szerepekhez, az igazi kaméleon, és ő is mindig jót alakít. Mivel egy évben voltak, és mind a kettő középszerű film így egybe veszem. Az Exodusban egyértelműen Edgerton volt a legjobb, pedig mellette volt Christian Bale is. A Felony ausztrál projekt volt, nem rossz film, csak unalmas. Ugyanakkor az a lélekrajz, az a mikrofolyamatokat is bemutató színészet, amit Toohey nyomozóként hoz, az egészen lenyűgöző.

3. Ethan Hawke – Életeken át

Hawke az egyik nagy kedvenc színészem, hasonló az esete, mint Rockwellnek: egy jó film, egy a pénzért. Nos hát ez az utóbbi. A film maga nem egy nagy mű, krimi/thriller érdekes történettel, de valahogy még is lecsúszik. Na nem Hawke-on, Hawke remekül alakítja a több szinten játszó karakterét, és talán azért annyira szembetűnően jó, mert Angelina Jolie meg bohohohorzasztóan rossz mellette. Vagy csak magában, mindenhogy. Szerencsére Hawke nem.

2. Sigourney Weaver – Feltámad a halál

Weaver=Ripley. Nélküle nehéz Alien filmet elképzelni, és a negyedik részre nem is tudták. Weaverhez ekkor már majdnem 20 éve hozzánőtt a karakter, hát eljátszotta még egyszer. De az egész filmben ő volt az egyetlen, aki tudta mit csinál. A rendezőt is beleértve. Ripley még mindig Ripley, otthonosan mozog a környezetben, még a legtöbben feszengnek körülötte, a Feltámad a halál csak miatta értékelhető.

1. William Fitchner - Féktelen Harag

Ha van B film, ami rossz, hát az a Féktelen Harag. De milyen rossz? Úgy „Nic Cage B-film” rossz. Mégis láttam már kétszer. Miért? Csakis Fitchner miatt. Ő játssza az ördög ügyv... akarom mondani könyvelőjét, aki Cage pokolból elszökött lelkét hajkurássza. A színész tökéletesen méri ki a humort, érzékelteti, hogy természetfölötti lény, a brutalitást is elnézzük neki, annyira jó nézni. Ráadásul süt belőle, hogy kegyetlenül élvezte a szerepet. Ha valakinek kérnék spin-off-ot, ő lenne az. A pokol legszórakoztatóbb munkatársa.

+1 Tugg Speedman - Jámbor Jack

Az akciósztárként ismert Speedman első komoly drámai szerepe sajnos nem úgy alakult, mint gondolta. A színész egyértelműen szeretetne eltávolodni az eddigi Rekkenő filmektől, ám tanácsos lett volna a forgatókönyv komolyabb tanulmányozása. Mert az tagadhatatlan, hogy Speedman mindent belead, és úgy tűnik van is ott bőven tehetség, amiből meríthetne, csak hát fullba nyomta a kretént, aztán így az elismerés sem gyütt.