A 2014-es A Galaxis Őrzői film újraindította az egész franchiset. Mert hát ez sem mai, még a 70-es években jött az első, és hát a kétezres években Guardians of the Galaxy sorozat második menete számomra az egyik legjobb képregény folyam, ami létezik (erről majd máskor). Rocket 1976-ban tűnik fel először egy Hulk képregényben, majd 82-ben megkapja a teljes nevét, Rocky Raccoon, a The Beatles ugyanilyen című számától ihletve, 85-ben külön sorozata van, ami megint a dalhoz kapcsolva univerzumot és háttérsztorit húz fel a mosómedvénk köré. 1985-2007-ig úgy előfordulgatott néhányszor, majd visszatért az Annihilation: Conquest-be, amiből rögtön következett a már említett Guardians of the Galaxy képregény 2007-től 2011-ig, majd még pár felbukkanás, majd jött a film és megint csak ott voltunk, hogy Rocky, immár másodszor, kapott külön szériát.A 11 füzetből álló sztorit Skottie Young írta, az első négy kötetet ő is illusztrálta, majd átvette tőle (a stílust is) Jake Parker és Filipe Andrade. Young képregény rajzoló és író, de illusztrált már Óz könyveket, és Neil Gaimen fantáziáival is nem keveset dolgozott. Rajzolóstílusa gyönyörű, rajzfilmes, igazából egészen letisztult, úgy dolgozik a karakterekkel, mint a gyurmával, szereti a nagyobb szemeket és kifejezéseket, nagyon jó a humorérzéke verbálisan és képileg is, remekül rajzol mimikát és a színek is gyönyörűek.

A történet szerint Rocket Raccoon (és naná, hogy Groot) önállóan járják a galaxist, mindenféle munkákat elvégezve, amíg hirtelen Rocky körözött bűnözővé nem válik egyszer csak. Felvétel van róla, hogy Rocky elkövet egy rablást, a probléma annyi, hogy senki más az egész univerzumban nem néz ki úgy mint ő, az egész fajából, egész Févilágról, Rocky az utolsó, így hiába tudja nem igaz a vád, nincs más gyanúsított. Szóval Rocky Raccoon egyszerre próbálja tisztázni a nevét, és közben kideríteni, hogy lehetséges-e, hogy talán még sincs egyedül a világban.A sztori akcióval megpakolt, popkultúrális utalásokkal teli, izgalmas a kibontás, remekül megfogja a karaktereket, nem is gondoltam volna, hogy Rocket ilyen mélységet kap, és a Groottal lévő barátságuk is. Cameozik több ismerős arc, az Őrzők többször befigyelnek, nagyon helyes interakciókkal, de Cosmo, a szovjet űrkutya, is feltűnik egy szuper titkos (és szuper cuki) küldetéssel, plusz még a 85-ös képregények egyes szereplői is tesznek egy-két látogatást, remek kis sztori az egész. A füzetekben többnyire különálló történetek vannak, még a főszál (és több mellékszál is) folyamatosan alakul. Az egyik kedvencem az volt amikor Groot elmeséli az egyik kalandjukat egy csapat gyereknek a tábortűz mellett, és ha ismeritek Groot szókincsét (I am Groot), hát rögtön látszik, hogy nem körmondatokban fog magyarázni. Persze minden gyönyörűen érthető, hiszen a rajzok, és a vizuális kifejezések egészen lenyűgözőek.A Rocket Raccoon egy nagyon fun képregény, egyszerűen jó olvasni, jó nézni, remek időtöltés a 11 füzet, szépen hozzásimul a fimben megismert karakterhez is, de remekül kezeli a 80-as évekbeli múltját, és a 2000-es évekbeli karakter kiforrását, szépen épít a múltra és mégis fejlődik tovább a karakter. De Groot továbbra is imádnivaló, Rocky továbbra is badass. A sorozat 2015 májusában ért véget, de idén Január 6-án indult a Rocket Raccoon and Groot című új fejezet szintén Scottie Youngtól, szóval lesz itt még mint várni, ebből a sztorivezetésből, grafikából és stílusból nagyon-nagyon sokat kérek szépen még.

Rocket Raccoon Volume 1. Skottie Young, Panini Publishing Ltd. 2015

Rocket Raccoon Volume 2, Skottie Young, Panini Publishing Ltd. 2015

 ... icipici lencsilányka, lencsibabát ringatott...

A Lencsilány Lakatos István képregény író és rajzoló tollából kelt életre, cuki kislány cuki babával, egy sötét mesevilágban. És ez a mese nem gyerekeknek szól. Óóóó nem. Ez még felnőtteknek is elég depressziós.

A történetek szerint Lencsilány, egy felfedező szellemű, igencsak segítőkész kislány, aki a babájával mindenféle kalamajkába keveredik. Például összefut halott kislányokkal, kitagadott óriásokkal, a sötétséggel, az kisbömbőccel és hát az Aliennel és Edgar Allan Poeval is. Lencsilány aranyos gyerek naíva, optimista világlátó szemén keresztül látjuk a történeteket, és az ő pozitív világa színezi néha meg az őt körülvevő sötét környezetet. A hosszúfényes haja, remekül van használva mint eszköz, még érzelem kifejezésre is.

Első ránézésre is Tim Burton szín- és képvilága visszaköszön gyönyörűen, a grafika elképesztően hangulatos, és a színvilág túlnyomórészben a fekete-fehér, de szépen beleviszi a színeket bizonyos helyeken, amik egészen megváltoztatják egyes részek hangulatát, ami szépen működik.

Sokan hasonlíthatják a Lencsilányt Burton-hoz, de mit ne mondjak, sötét hangulatban az író még Burtonnél is tovább megy. Tudjátok van az a sztori (az összes Burton) mikor van egy sötét hangulatú kívülálló karakter, de aztán valahol még ebben a sötét világban is eléri a megváltás lelkileg, talán fizikailag is. Na Lakatos tovább megy, már egy pillanatra azt hiszed, hogy rendben lesz minden, de aztán a végén mégis minden visszazuhan a sötét depresszióba. Csak egy példa. Mintha a Halott menyasszony végén, már éppen jól alakulnak a dolgok, a szerelmesek egymásié, gonoszt elkapták, de Viktória meghúzná a mérget véletlenül. The End. Vagy a Karácsonyi lidércnyomás végén, a Mikulás mégis csak meghalna.

 
Jön a kérdés, akkor miért is olvassunk?

Először is, mert eszméletlenül szép.

A történet, igen sötét, és nehéz, de ugyanakkor mély és elgondolkoztató is.

Mert imádjuk ezt a stílus és hangulatot.

Mert imádjuk az ilyen történeteket.

Vizuálisan megkapó, azonnal beleránt.

Mert valahol mégis csak meséről van szó. Még ha sötét is.

Kell az ilyen hangulat néha, vagy csak a rácsodálkozás.

... és mert eszembe juttatott még valamit. Hogy a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák. A Kis Herceg lelkülete is visszaköszön. Lencsilány ugyanúgy nem érti meg, mit miért tesznek a felnőttek, és azok ugyanúgy nem értik meg őt. Az aranyhajú kisfiú és a fekete hajú kislány között szép párhuzam feszül. Ezért külön is nagyon szeretem a könyvet.


Lakatos István - Lencsilány, Nyitott könyvműhely Kiadó, Budapest, 2010.

Ki hogyan kezd neki a képregényolvasásnak? Mert persze megvan a vonzódás, mondjuk a kedvenc szuperhősünkhöz, hány meg hány remek sztori van belőlük. Aztán ott vannak a nem heti megjelenésű, de szuperhősös képregények (Watchmen, V for Vendetta). Szintén minőségek. De mi van, ha valaki nem szuperhősöket akar olvasni, vagy csak bele akar kóstolni a képregényekbe? Hát annak első körben rögtön ajánlanám a Fell-t.

A Fell egy noir hangulatú krimi történet, illetve történetek. A grafikai stílusa abszolút hozza a film noirok jellegzetességét, sőt olyan hangulata van, mint a Scott Free filmes cég logójának, mikor a rajzolt fickó nagykabátban rohan el tőlünk, majd átváltozik madárrá. Pontosan olyan hangulata van. Ben Templesmith rajzolásában, gyönyörűszép színjátékok, elmosódó kontúrok. Pöpec.

Összesen kilenc füzet jelent meg belőle, abból nyolc papírkötésben is. A kilencedik csak neten. Főszereplőnk Richard Fell gyilkossági nyomozó, akit a nagyvárosból, a híd túloldaláról helyeztek át Snowtown-ba, egy kis porfészekbe, ahol a rendőrség 3,5 nyomozóból áll és a bűnözés az egekben. Persze Detektív Fell hozza magával a nagyvárosi attitűdjét, hogy aztán gyorsan rájöjjön, itt máshogy mennek a dolgok. Fell karaktere nagyon érdekes személyiségrajz, sok mindent eltitkol mindenki, még az olvasó elöl is, múltjával kapcsolatban is csak találgathatunk. De hát nem kell mindentudónak lenni az olvasónak sem. Kifogástalan kis talányos karakterábrázolás, rögtön megkedvelhető. Jó nyomozó, aki Snowtown szürke határában egyensúlyozgat a Sherlock Holmes szintű megfigyelő képességével, és old school fényképezőjével.

A sztori Warren Ellis műve és az az szép benne, hogy nem átívelős a történet. Minden kötet magában is megállja a helyét, külön kis történetek, nem kell másik 50 képregényt elolvasni, hogy megértsd mi történik mondjuk a 7. részben. Ráadásul nem egysíkú a történetvezetés, van itt túszdráma, szimpla kihallgatás, jegyzetek az éjszakai műszakból, szabadnap, családon belüli erőszak, ügyészi meghallgatás. Fell-en kívül a visszatérő elem Mayko, a bártulaj, Szakáll Hadnagy, a rendőrfőnök, a kissé megszállott halottkém és a Nixon maszkos apáca. (Most se értem, azzal mi van.)

Szóval a Fell nagyon stílusos, gyönyörűen megrajzolt, nagyon erős dialógusokkal, néhány helyen húsbavágó jelentekkel, néhol erősebb brutalitással, de finom kis humorral és éppen elég súlyos drámával.
Ajánlatos.

Fell, Vol 1.: Feral City, Image Comics Inc. (Negyedik kiadás, 2015) Warren Ellis és Ben Templesmith