Drága Benny,

Emlékszel még apára? Emlékszel még milyen fiatal volt? Én csak arra emlékszem, hogy annyira nagyon fiatal volt, nem is tudom, hogy más megmaradt-e róla. Fiatalabb volt nálam, de nálad is! Sosem értettem, miért olyan megfáradtak a szemei. Mire emlékszel belőle? Nem sokra, ugye? Tudom, hogy nagyon mérges voltál, mikor elment, 4 évesen, mint egy méregzsák követelted minden este. Erre nem gondolom, hogy emlékszel. Duzzogi. Benny, így visszagondolva is nevetnem kell rajtad. Pedig nem volt ott sok nevetnivaló. Az arca, mint egy gyerek. Sosem tudta, mikor kéne fizetni. Sokban hasonlított rád, tudod? Mármint az arca, a tekintete. Anya soha semmi pénzért nem mondta volna ezt neked, teljesen lerombolta volna a már szépen felépített képét apáról. Ne mondd meg neki, hogy ezt írtam kérlek. Tudod, hogy mit gondol rólam. Az se kéne lerombolni, jó ez így, ahogy van.

Te lehetsz még apa. Te is lehetsz még olyan fiatal. Két gyerekkel a karján. Nem egyszerű. De nem akarom ám mentegetni, egy percig sem. Mindannyian azt tettük, amit helyesnek gondoltunk nem igaz? Illetve te nem, mármint, hogy ne tedd. Te pont az ellenkezőjét tedd mindig, mint amit helyesnek gondolsz. Akkor nem lehet bajod. Ezt veheted utasításnak is. Nem számít. Amennyire ismerlek úgy is a saját fejed után mész. Fafej. Az vagy, egy makacs fafej.

Benny, a minap gondoltam bele, hogy én már sosem leszek apa. Lehet, hogy ez így jó. Lehet, hogy ez így helyes. De nem érzem helyesnek. Nem érzem valóságosnak. Hogy mindenem, amim volt, mindenemet elvették tőlem. Az egy dolog, hogy a megfosztanak a személyiségemtől, az arcomtól is szép lassan, de ez csak ma jutott eszembe, hogy semmi nem marad nekem. Csak Te. Nem mondom, hogy nem vagyok ezért szerencsés, miattad sose panaszkodnék, csak rájöttem, hogy a napoknak nincsen értelme. Semminek sincs sem értelme. Nincs jövőm.

Örülök a munkádnak, nagyon derék, de kérlek, nagyon kérlek, ne gyere többet erre. Megtennéd ezt nekem? Tudom, hogy azt hiszed könnyebb, de semmivel sem az. Valahogy csak nehezebb, pedig hidd el, mindig örülök, ha látlak. Mert végül is egy vérből vagyunk Ben, ez legalább sosem változik. De mégis nehéz Téged látnom, kérlek csak fogadd el.

Tudom, hogy lelkiismeret-furdalásod van. Nem is lehetne máshogy. De nem baj. El fog múlni. Mint, ahogy én is el fogunk.

Ne haragudj rám, ha most nagyon hidegen írok. Nem volt jó kedvem egész nap.

Dominic furcsán ment már az utóbbi félórában, Hanna észrevette, hogy kicsit, de húzza a lábát, gondolta majd csak szól, ha komolyabb baj van. De nem szólt.

Ó a férfias férfiak.

Egy kis kertes házban találtak aznap estére szállást. Talán egy gyerek nélküli páré lehetett valamikor, kevés szoba volt, semmi játék. Dominic becsörtettet a fürdőszobába, amíg Hanna a kanapén fekve bámulta a plafont. Már egy jó félórája a bent lehetett a férfi, Hanna rossz előérzete egy darabig hallgatott aztán nem bírta tovább. Dom az elmúlt héten nem volt összesen harminc percet a fürdőben. Hát bekopogott. Nem jött válasz, de az ajtó kinyílt. Dominic egyik lába még a bakancsban volt a másikkal zokniban állt a kövön. A bakancs ki volt fűzve, a kilátszó fehér zoknin átütöttek a vérfoltok.

– Mi történt? – Hanna hangja nem volt sem ideges sem kioktató, elszörnyedt volt.

– Szétszakadt reggel – Mutatott a zoknira Dom – aztán begyűrődött.

Hanna ráültette Domot a WC tetejére, a férfi jobb kezével a homlokát és a halántékát dörzsölgette. A nő először látta őt szó szerint sebezhetőnek, és még valaminek, igazán emberinek. Nem tartotta magát a férfi, most minden terhével együtt látta, minden gondjával a vállán.

– Nem bírod a vért? – Próbálta Hanna oldani a hangulatot

– Semmi bajom a vérrel. A hülyeségemet, azt nem bírom.

Hanna mellétérdelt, megpróbált olyan pozíciót felvenni, amiben a legjobban kézre esik a bakancs.

– Oké, megpróbálom lassan lehúzni – közölte a férfival. Benyúlt a bakancsba hátulról és elölről. Dom már ekkor felszisszent. Megpróbálta óvatosan lehúzni, mint, ahogy egy pezsgősdugót húz ki, de csak nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan jött le milliméterről milliméterre. Dom a csempének támasztotta a fejét.

– Rántsd le egyben.

Tudta, hogy rossz ötlet, de akkor legalább vége lesz egyben, gyorsan.

– Erre harapj rá – Hanna egy fogkefét nyújtott a férfi felé.

Dominic némán bólintott. A nő megmarkolta a bakancsot olyan erősen, ahogy csak tudta, nagy levegőt vett és megrántotta, de nem jött le elsőre. A második próbálkozáshoz teljes testével ráfeküdt a húzásra. Az sem volt elég, még egy kicsit, és még egy kicsit. Aztán egyszer csak hátra esett a csempének, és pont ebben a pillanatban Dominic szájában kettétört a fogkefe. Hanna ott ült a fal tövében a cipővel, a zoknival és a férfi lábának felső bőrrétegével.

Dominic ordítása felverte a házat. Ha lett volna ott valaki biztos így történik. Hanna keze remegett, belenézett a bakancsba, de csak vért és cafatokat látott, Dom lába pedig a húsig fel volt sebezve. Hanna majdnem is elsírta magát, mikor meglátta, hogy mennyire zokog a férfi. Minden folyt az arcáról, ami folyhatott. Hanna vizes törölközőbe csavarta a férfi lábfejét. Nem azért mert ez jó tesz neki, csak fogalma sem volt mit kéne csinálnia a sérült lábbal. Lefertőtleníteni. De csak egy dolog jutott eszébe, ami a házban is megtalálható fertőtlenítőszer gyanánt, a só. De ha ebbe a sebbe sót rak, a férfi biztos, hogy elájul a fájdalomtól. Betadine után kutatott a szekrényben, miután segített Dominicnak kibicegni a kanapéhoz. A lábát felrakta székre, mikor ott hagyta a férfi tenyerébe temetett arccal ült.

Betadine. Valami barna színű lötty, de nem talált semmit, csak acetont és szappant. Talán meg kéne mosnia? Hogy kellene ellátni, hogy ne ragadjon bele semmi?

El kell mennie a patikába. Már ha van itt még olyan. Meglapogatta Dom fejét és neki vágott egyedül a városnak. Pár utcányira talált egy gyógyszertárat. A polcok lerámolva, összetörve, Hanna átkutatta az üzletet fájdalomcsillapító után, de azt már nem talált sehol, jódot talált. Mintha hallotta volna valahol, hogy a jód sebfertőtlenítésre is való. Talán. Jó lesz.

Mire visszaért, már Dominic némileg jobb állapotban volt, a törölköző még mindig vizes volt, de már átütötte a vér.

– Nincs fájdalomcsillapító – Dom néma bólintással vette tudomásul – de hoztam jódot, ez ha minden igaz, csípés nélkül tisztítja ki a sebet. A másik variáció a só, szóval erre szavazok.

Újabb bólintás.

Hanna ellátta sebet, tényleg nem csípte a lábát, és talán már elfertőződni sem fog. Egy biztos, innen most egy darabig nem mehetnek tovább. Egész délután élelembeszerző körúton volt. Azért is veszélyes az egy helyben maradás, mert alapból megcsonkított készletek igen végesek. Dom nem sírt és nem panaszkodott többet, de Hanna látta, hogy eszi a fene. Az egyik szobában talált egy rakás könyvet, odatette a férfi mellé, aki közben elszundított. Csak most nézett fel az órára. Hajnal egy óra volt. Hanna belezuhant az ágyába és azonnal elaludt.

Miután lecsapták a poharakat, és természetesen újratöltöttek, a festők egymás szavába vágva kezdtek felvázolni egy tényleg minden értelemben elképesztő vállalkozást. Egy művészeti kommunát képzeltek el, ahova mindenki bead egy bizonyos tőkét, amiből közösen finanszírozzák majd az ételt, vásznat, festéket, életet. Kommunista Művésztelep, ahogy Vincent mondta. A legnomádabb körülményt képzelték el maguknak, ahol csakis az alkotás lenne a középpontban. Egy olyan műhelyről beszéltek, ami egyesítené a művészeteket és a művészeket. Azokat a művészeket, akik egy tál borjúborda fölött képesek voltak összeveszni. Theo nagyokat pislogott és egyelőre nem mondott semmit, ám körülbelül egy órás lelkendezés után új információ jutott a birtokába.

– És Te lennél ennek a háznak az igazgatója – említette meg csak úgy, mellékese Vincent.

– Tessék? – Theo majdnem kiköpte az italát.

– Kell valaki, aki átlátja a pénzügyeket és az egész hely igazgatását. Plusz a képeket is ki kell majd állítani és eladni. Ki lehetne rá alkalmasabb, mint a Boussod, Valadon & Cie ház sikeres képkereskedője – fűzte tovább a szót Cézanne

Theo szava és mozdulatai is elakadtak. Úgy állt ott a csupa túlfűtött festő között, mint az öt éves kisfiú, aki semmit nem ért a szülei beszédéből. Hogy ő? Hogy mi?

– Theo, ez remek lesz! – lapogatta hátba Vincent – meglátod ez minden, amiért dolgoztunk, amiért dolgoztál. Ez lesz a nagy megoldás.

Theo végre eszmélt, hogy valamit mondania kellene, nemcsak Vincent lelkesedése miatt, hanem a többiek furcsán éhes tekintete miatt is.

– Persze, hogy remek lesz! – újabb üdvrivalgások sora tört ki.

Most mindenki egymásnak gratulált, Theo látta Lautrecet, ahogy egyszerre próbál cigarettát szívni és abszintot inni, miközben azt se tudta hova legyen örömében. A társaság megállás nélkül beszélt a magasztos vállalkozásról, hogy mennyire jó lesz, mert mindenki megtalálhatja majd a helyét és egymást inspirálva alkothatnak majd, Theo udvariasan bólogatott és érdeklődött. Nem tagadhatta ígéretesnek hangzik a dolog, még ha csak hipotetikusan is, de ami a kedvét és érdeklődését igazán meghozta az Vincent öröme és lelkesedése volt. Nagyon rég látta bátyját ennyire jó hangulatban, na és ennyire a társaság középpontjában. Persze minden festővel jóban volt az idősebb Van Gogh, de valahogy mindig a többi festő mögött kullogott úgy mond, a kora miatt is. Ezt Theo sosem tehetségben, hanem szó szerint értette. Vincent tanulni akart tőlük, mindenkihez el-eljárt és nézte, ahogy festenek, próbálta leutánozni a technikájukat. Semmi kétség, Vincent az első pillanattól beleszeretett az impresszionizmusba és ezt a nézetét osztotta Theo is. Csak még Vincent lelkendezéssel és félnapos technika gyakorlatokkal és festéssel töltötte az idejét, az impresszionisták nagy részének kiállítása nyílt a Boussod, Valadon képszalonban is (Theo szorgalmazására) és bár az eladási rátát nem igazán növelték meg Gauguinék képei, de mint festők számon tartották őket. Ez Vincent esetében még nem történt meg és a párizsi festők is csak most kezdtek el ismerkedni a munkáival. Theo kimondhatatlanul örült, hogy bátyja ilyen közegben foroghat, de az, hogy az este folyamán az összegyűlt alkotók már harmadszorra éljenzik meg Vincentet, az volt csak az igazán felemelő. Theo tudta, hogy Vincent tehetsége elképesztő, és nagyon jó úton halad, hogy ezt végre mások is meglássák.

– Na de várjunk csak, van itt egy kérdés – emelte meg a hangját Lautrec hirtelen – Nők jöhetnek-e hozzánk?

Ez a kijelentés egy újabb vitát váltott ki, ami a modellektől a kurvákig terjedt. Mire Theo az órára nézett az már rég elütötte a hajnali egyet, de nem úgy tűnt mintha ezt rajta kívül bárkit is érzékelne. Vincent Lautreckel vitatta meg a modell ügyet, Cézanne egy újabb kör abszintot töltött, Seurat pedig kétségbeesetten próbálta bizonygatni, hogy ne legyen kritérium a havi két kép megfestése, mert ő jó, ha egy évben fest annyit a monumentális képeiből. Cézanne Theo felé emelte az üveget, de a férfi leintette. Nem szándékozott többet inni, már így is fájt a feje a rengeteg füsttől és ideától, csupán egyet szeretett volna, aludni. Holnap, ha felkel, minden új megvilágításba kerül főleg, ha kitisztulnak a körülötte lévő fejek is. Bár szétnézve nem sok alvásra számíthatott. Átverekedte magát a tömegen kezébe vette a kalapját és már a kilincsen volt a keze mikor Gauguin utána szólt.

– Hát te hova somfordálsz?

– Csak egy kis friss levegő kell, mindjárt jövök – mondta, hátra se nézve az ajtóból.

Mikor bezárult mögötte az ajtó mintha egy világot zárt volna ki. Egy színes a megszólalásig gyönyörű elmosódott különös világot. Hátát az ajtónak támasztotta, így állt pár percig, amíg az is átfutott az agyán, hogy inkább ez a világ zárja ki őt. Nem is gondolkodott hova megy, csak elindult a fekete éjszakában, tekintetét a macskakőre szegezve. Csupán akkor emelte fel a fejét, mikor az út elfogyott és a Szajna parton találta magát. Nem foglalkozott a hideggel, bár kabátját otthon hagyta, leült a partra és nézte a vízen tükröződő fényeket. Imádta a Szajnát éjszaka, a város ilyenkor külön kitüntette a fényeivel a folyamot. A feje kitisztult, még az álom is kiment a szeméből. Elővette cigarettatárcáját és rágyújtott, most élvezettel szívta be a füstöt a tüdejébe, mintha az életerőt magát szívná vissza a szervezetébe. Nem minden füst ugyanolyan. Egymás után elszívott három szálat. Nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Képtelenség. Ha csak bármelyikük is átgondolná logikusan a dolgot… Logikusan?! Hiszen impresszionista festőkről van szó, soha életükbe nem gondolkodtak logikusan, és ettől olyanok, amilyenek. Egyik nap ezt gondolják, másik nap mást. Múló szeszély. Túl lesznek ezen is, csak nehogy Vincent túlságosan beleélje magát. Szép gesztusnak érezte az ő mentori kinevezését, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy elvárnák tőle a festők, méghozzá tüstént, hogy szakítson eddigi életével.

 – Arra gondoltam, körbevezetnélek – Hanna kezében meglebegtette a frissen szerzett térképet -– Mit szólsz? Manhattan? Ha elmegyünk innen, nem valószínű, hogy valaha is visszajövünk.

– Ez a terv, nem?

– Szóval nem is érdekel?

– Őszintén? Nem.

– Okééé – Hanna hangjából kiérződött a csalódottság – Akkor semmi üres Time Square meg Broadway?

– Nem.

– Akkor keressük meg, hol vagyunk 

A térképből amennyire össze tudták rakni a Manhattan hídon volt a legegyszerűbb elhagyni a várost és az államot, Long Islandbe. Onnan meg valahogy muszáj lesz valami szállító eszközt találniuk. Hátha hajók még várják a túlélőket. Ez az egy lehetőségük maradt elhagyni a földrészt.

– Gondolod, hogy New York gócpont volt? Akármi is történt itt… – szólalt meg a nő – úgy értem ez a pusztítás meg ez a sok hulla...nem lehet, hogy máshol rosszabb legyen.

– Itt volt mit pusztítani, hányan is laktatok itt? 10 millióan?

– Annyian… amúgy otthon is ennyin lakunk, de az egész országban.

– Tényleg? Nem vagytok túl sokan.

– Hát nem is túl nagy az ország. De ennyi az annyi. Még… mindig jönni akarsz?

– Csak mert kicsi az országod talán még beférek – mondta nevetve.

– Ahan, szóval te olyan fickó vagy, aki mindent elviccel.

– Eddig nem tűnt fel? Na gyerünk!

A Manhattan híd még így is impozáns volt, hogy döglött kocsik torlódtak rajta egymás hegyén-hátán. A járdán is motorháztetőkön kellett átugrálniuk. Régen sokat sétáltak erre Brandonnal hétvégente, imádták nézni az ébredező várost, szinte érezte, ahogy Bran meghúzza az álmosan reagáló kezét, hogy minél hamarabb a legjobb pontra érjenek. Hanna most nem látott semmit, csak rombolást. Megálltak egy pillanatra szótlanul, nem összebeszélve, mindketten megérezték a Lót-féle késztetést, hogy hátranézzenek. Ott álltak egy kocsi tetején, és nézték a várost. Elképesztő volt, ahogy New York, a város, ami sosem alszik, egyszerűen csak kimúlt, meghalt. Hanna most fogta fel igazán, hogy a hely, amit otthonának hívott most már csak halállal van tele. Manhattannek még így is megvolt a monumentális hangulata, csupán megfagyott. Megfagyott az időben örökre. Egyszerűen nem volt már jelentősége New Yorknak. Már nem volt a fények városa, már nem volt benne a lehetőség, hogy bármit megtehetsz. Hanna ezen a ponton értette meg először, hogy minden megváltozott. A világ jóval kisebb hely lett. Nincsenek lehetőségek, nincsenek tervek. Jövő héten a Broadwayre megyünk, ma csak vacsorázni. Mostantól minden ház ugyanolyan volt, mindegyik csak egy ház volt. Vagy már az sem. Egynemű lett, New York ugyanannyi lehetőséget rejtett, mint a szülővárosa. Túlélést és halált.

– Mint valami elbaszott sci-fi – Dominic megelégelte a halódó város látványát és Hannát kikerülve ugrott rá a következő autóra, visszanézett a nőre, aki még mindig a hídon túl bámult – Mégis csak maradunk? Nincs az az Isten, hogy visszamenjek.

– Nem. Nem. – Hanna egy utolsó pillantással még beleégette a retinájába ezt a képet, mert elfelejteni nem akarta. Majd megtette a lépést, amivel mindent eldöntött. Dominic felé fordult. – Nincs Isten.

Többé nem nézett vissza.

Ketten oldalról megkapták, a puskás nem tágított mögüle. Hanna el sem tudta képzelni, mit láthatnak ennyire veszélyesnek rajta. Egy rideg szobába vezették, de ott sem látta Domot. Lekényszerítették a székbe, kezeit felpakolták az asztallapra, majd mind a hárman távoztak. A teremben szűrt fény oszlott szét, ezzel sok zugot homályban hagyva. Az asztalon és a székeken kívül semmi más nem volt a szobában. Hanna egyedül maradt a vallatójával, mégis övé volt az első kérdés.

– Hol van Dominic? – a félelem legjobb ellenszere a figyelemelterelés és az erőfitogtatás. Hanna arra feliratra gondolt, amit a tükrére ragasztott, hogy minden reggel lássa: „ne legyél már olyan kibaszott gyenge”

– Mr. Sturgess éppen élelem ellátmányt kap. Megbizonyosodtunk, hogy nem a birodalom ellensége.

Hanna nem tudta eldönteni, melyik megdöbbentőbb, hogy Dominic így kibeszélte magát vagy az, hogy ez az egyeneshátú vallató királyi többesben beszél. Tudta mit jelent ez, diktatúrát. A félelem megint itt volt, de most másmilyen, ez kezelhető.

– Hogy hogy? – tette fel az első fejébe ötlő kérdést.

– Mr. Sturgess amerikai, mint tudhatja Angliát és Amerikát igen szoros szálak kötik össze, többek között a NATO, az egy katonai…

– Tudom mi a NATO!

– Be kell látni – folytatta minden megrovás nélkül a vallató – semmi olyan bizonyíték nincs a birtokunkban, ami arra mutatna, hogy Mr. Sturgess ellenünk lenne.

Hanna kikerekedett szemmel szóhoz sem jutott. A választékosságot nem igazán várta ettől a férfitól.

– Szóval ezt csinálta eddig? Soroltatta vele az amerikai elnököket, hogy biztosra menjen amerikai–e? Dwight D. Eisenhower. Ha ez kell. Akkor most már barátok vagyunk?

A Vallató elmosolyodott.

– Neve? Hanna a teljes neve?

– Még nem tudja? hm…– Nem számított igazából, de Hanna megörült, hogy Dominic nem beszélt róla.

– Kérem, tegye könnyebbé mindkettőknek.

– Johanna Varga – Hanna nem gondolta, hogy tovább kísérletezik a hangulattal húzásával, hanem megmondta az igazi nevét.

– Már az akcentusán is hallottam, hogy külföldi, milyen név ez?

– Magyar

– Magyar?

– Igen, magyar

– Hm…

Basszus.

– Hm, mi? – Hanna próbált hidegvérűséget tettetni, de tudja hibát követett el, mondhatott volna valami más országot is.

– Tudja, Magyarország nem éppen mondható baráti országnak csak nézze meg a két utóbbi világháborút, mindkettőben ellenségesek voltak. Nem jó, nem jó. – A vallató színpadiasan megcsóválta a fejét.

– Mondja uram, ön hallott már a NATO–ról? Mert bizony annak jó ideje tagja vagyunk, csak úgy, mint az Európai Uniónak is. Komolyan a felmenőim alapján próbálja megítélni?

Sok sikert. Nem is volt otthon már 13 éve, kevesebb köze volt hozzájuk, mint ennek a NATO specialistának.

– A múltjuk akkor sem vet magára jó fényt.

– Ne vicceljen már! Semmi közöm hozzá, ráadásul Amerikában életem évekig. Ez egy baromság.

– Dolgozott is?

– Tessék?

– Dolgozott Amerikában?

– Igen, ami azt illeti éveken keresztül dolgoztam az Államokban – Hanna kényelmetlenül kezdett feszengeni.

– Akkor mégis mit csinál Angliában a III. világháború idején?

Hannát annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen, nem is válaszolt. Hagyta megfagyni a csendet, majd közelebb hajolt és halkabbra fogta a hangját, hogy lehetőleg kint ne hallják.

– Kérdezhetek most én? Mondja járt már odakint? Hol van az a világháború?

– Minden elpusztított házban és...

– Ne röhögtesse ki magát! Nincs semmiféle háború, csak a pusztulás. Nem tudom mi az oka, de az hót ziher hogy nem atomháború vagy világháború, mert akkor már mi sem lennénk itt.

– Fogja be a száját! – szakította félbe ingerülten, de fojtott hangon a százados – odakint háború van, és katonai megoldást követel!

Hanna hátradőlt, most már mindent világosan értett. Ezek csupán olyan elkeseredett emberek, mint ők maguk. Semmi extra, csak tanácstalan emberek fegyverekkel. Nem tudják, hogy mi van odakint és a lehető legrosszabbul reagáltak rá. Kitaláltak egy elfogatható hazugságot és aszerint élnek. Végül is ez már több mint, ami neki futotta.

Esik. Végre. Eső. Mindig csodának éreztem. Kiállni az esőre és elmerülni benne. Az illata, az érintése. Életem legszebb pillanatai az esőhöz kötődnek. Mind. A játszótér, az erkély, az utca. Mind jelentenek valamit, de mind csak az esőben. Érzem, ahogy átáztatatja a ruhámat és szinte a bőrömet is. Remélem a lelkemig is eljut és kimos onnan mindent, minden sarat. Az eső sok mindent felfed. Ő is imádta az esőt. Kiskorunkban is sokat játszottunk az esőben, még édesanyám szó szerint be nem rángatott minket. Vele nagyon közel álltunk egymáshoz. Persze ez nem volt senkinek meglepetés. Volt valami kötelék köztünk. Valahogy az első pillanatoktól fogva éreztük. Egész későn figyeltek rá fel mások, akkorra mi már rég tudtuk, csak szavakba volt nehéz önteni. Érezzük a másikat. Nehéz erről beszélni, még igazán senkinek sem tudtam teljesen érthetően elmagyarázni.

Ennek a közelség ellenére mégis rengeteg mindenben különböztünk. Néha olyan volt, mintha nem is lennénk egyidősek. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.

Olyan tisztán láttam, mintha én álltam volna azon a hídon. Éreztem minden keserűséget, ami kiszakadt belőle az utolsó lélegzettel. Éreztem az áthidalhatatlan távolságot közte és a világ közt, de félelmet nem éreztem. Akkor is esett, mint most. Az eső a szemébe mosta fekete haját, mikor lenézett a hídról. Nem volt benne kétség, vagy visszakozás, csak szembenézett utoljára a világgal és a döntésével. Nem tartott tovább egy percnél. A víz jeges volt, a milliónyi tűszúrás érzete sem tudta elnyomni azt a megnyugvást, amivel átlépett ki tudja hová három héttel ezelőtt. Hajnal kettő körül történt. Aznap nem aludtam. Valami más volt, csak későn jöttem rá, hogy mi. Meghalt. Azon az éjszakán meghalt. Hogyan jutottunk eddig? Miért kellett meghalnod? Mit tehettem volna?

Oda kellett mennem. Még ha tudtam is most már elkéstem. Nem laktunk közel egymáshoz, háromszáz kilométert utaztam, hogy utoljára láthassam. Még nem azonosította senki a testet. Hova tűntek az emberek körülötted? Életem leghosszabb pillanata volt, mikor végig kellett sétálnom a hullaház szürkés-zöldes folyosóján. Sosem éreztem ilyen közel a halál szagát. Ketten kísértek a testéhez, nem vágytam társaságra, de ez volt a szabály. Elérkezett a pillanat, hogy újra lássam őt, egykori legjobb barátomat, a másik, jobbik felemet másfél év hallgatás után. Másfél éve nem beszéltünk. Én és Ő. Nem beszéltünk. Egykor a legszorosabb kapcsolatnak tartottuk a magunkét, most már másfél éve még csak nem is beszéltünk. És most itt vagyunk. A kísérőim közül egyikük felhajtotta a leplet. Hamar kihúzták, így nem torzította el a vízihullák szokásos külsője. Nem. Ő most is az a magas feketehajú, jóképű srác volt, akire emlékeztem. Kérdően rám néztek. Jeleztem, hogy ő az. Majd magamra hagytak vele.

Itt vagyunk hát. Arca kisimult volt, ugyanaz a nyugalom áradt szét rajta, amit a vízbeérkezéskor érzett, illetve éreztünk. Nem ezt vártam. Egy kis szemrehányást, az jobban segítene, ha haragudna a világra, sőt inkább rám, mert így nem értem. Ez a nyugodt arc nem tükrözi azt, amit érzek. Hányszor és hányszor láttam saját magam lelkiállapotát az ö arcában visszatükrözni. Most nem ez történt. Nem akartam bevallani, hogy mit érzek, mert borzasztóan szégyelltem. Itt fekszik előttem a holtan és nem szomorúságot, vagy kétségbeesést érzek, hanem csalódottságot, mérhetetlen kiábrándulást. De kiben, benne vagy magamban? … mit tettél?! A halál… sajnos sokszor találkoztam vele, pedig huszonhat évemmel elég fiatal vagyok. Édesanyám, apám, most…. Ez más volt. Itt róla volt szó. Ő nem egy másik lélek volt, ő belőlem volt egy rész. Mi mindig összetartoztunk. Most én is meghaltam egy kicsit.

Valami elveszett, valami, amit már sosem kapok vissza. Belül üresebb lettem. Vajon ugyanaz az ember maradok, aki eddig voltam? Akarok egyáltalán ugyanaz az ember lenni? Az, aki a legfontosabb emberrel az életében, már nem beszélt másfél éve. Mennyi mindent helyre tehettünk volna. Ő és én, mint mindig. Most már hiába szorítom a kezed, hiába simítok végig az arcodon, soha többé nem nézhetek bele a szemedbe. Elengedtelek akkor régen, és most ez a következménye. Bár sose kellene téged elengednelek újra. Könnycseppek folynak végig az arcomon, ezt már nem tudom kontrolálni. Nem megy. Némán sírok, csak folynak a cseppek, de nem zokogok. Ez mélyebb, ez bentről szakad ki. A jobbik felemé. Most hagy el végleg.

Csendes temetés volt, alig páran. Nem volt sok barátja. Nem úgy élte az életét, mint mások. Nem szerette ezt a „társadalomba való beilleszkedés” dolgot. Ő nem járt egyetemre, neki volt bátorsága nemet mondani az elvárásokra, és az ígéretekre, nekem sajnos nem. Neki volt igaza. A kényszert és a saját magam elhagyását sosem éreztem ennyire nehéznek, mint akkor. Mindig az gondoltam, a színjátszás, hogy magtaláltad a helyed, és élvezed, hogy része lehetsz az egész gépezetnek, szükséges a túléléshez. Szerinte ez hipokratizmus. De, gondoltam, csak így vihetem valamire. Na igen, egy temetésre a testét. 

Az egyetem alatt kezdett megromlani a kapcsolatunk, látta mi lett belőlem. Képmutató színjátékos. Egy buborék, belső nélkül. Ezt látta, nem így volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy valamennyire azért még önmagam tudtam maradni Szerencsés… Tényleg ezt mondtam?  Az, akinek a részét most eresztik le a sírgödörbe. És ő végleg eltűnik. Az elmúlt másfél évben nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, hol lehet, mit csinált. Egy karnyújtásnyira volt és mégsem nyúltam ki. Már késő. A világ elfeledkezik erről az emberről, mintha sosem lett volna. Bekövetkezhet az, hogy egyszer én is elfelejtem? Mint, ahogy másfél évre kizártam a tökéletes világomból. Képtelenség. A világ furcsa hely és én még nem tanultam meg benne igazán élni. Már nincs meg az a pillanat mikor tisztán láttam mindent. Már sosem lesz meg. Innen nincs hova sétálni, én mindig itt fogok állni ezen a ponton. Itt ahol minden mozdulatlan.

Sok ember fél a semmitől. Fél mi lesz vele a halál után, mi lesz ha már nem létezik többé. A megszűnés és feloldódás sokaknak rettenet. Nem létezni, nem érezni, nem emlékezni… az most nagyon jó lenne.

A nedves híd megcsúszik a meztelen talpam alatt.

Még szorítom a korlátott, görcsös kapaszkodás ez a semmibe. Csak egy lépés előre és vége, csak egy lépés hátra és örökre itt ragadok. Az eső nem hűvös, de mégis ráz a hideg. Jó lenne, ha már nem hinnék semmiben, ha nem lenne más, az borzasztóan jó lenne. Ha meg tudnám tenni. Innen fentről nézve minden más. Olyan közelinek tűnnek a felhők, mégis tudom, itt lent minden a lefele fut. Nem félek. Nem azzal van a gond. Örülnék, ha csak el tudnám engedni  korlátot, és azzal együtt mindent, ami ide köt. De nem. Én tényleg megváltoztam, azt hittem egyszerű lesz. Egyszerű is lenne, hiszen ez a könnyebb út. Eddig sosem választottam a könnyebb utat. Bármennyire szeretném is, nem tudom megtenni. Én nem Ő vagyok, ezt élesebben még nem éreztem. Én nem vagyok képes rá, és ő már nincs itt. Itt maradt még néhány árnykép belőle, és itt maradt még pár éles emlék, de csak a számomra. Ezt már senki más nem fogja látni. Egyedül én tudom. És semmi, és senki, még az eső sem tudja kimosni belőlem, soha. Őt már csak bennem lehet még megtalálni. Mennyivel egyszerűbb lenne nem létezni. De én létezem és amíg én itt vagyok, addig Ő sem tűnik el véglegesen. Rettenetesen kevés ez, nagyon olcsó vigasz, mégis több, ha csak nagyon kicsivel is, több mint a semmi. Hiszen nem haragudott rám, igazából sosem tette. Valamilyen szinten értette. Most nekem kell megértenem, hogy mit kell tennem. Most utoljára. Most nem árulhatom el.

Ő és én nagyon közel álltunk, a sok különbségünk ellenére is. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.

Hanna tisztán emlékezett az első napra. Mármint az első napra, amikor tudatánál volt. Éppen előtte ütötték ki, és ennek volt egy olyan mellékhatása, hogy napokig eszméletlenül feküdt. Nem volt szép látvány, meg jó érzés sem, hogy még a nyálat is törölgetni kellett a szájáról. Felébredt, csak azt vette észre, amit mindig is, hogy be volt szíjazva az ágyba. Ekkor még nem volt semmi furcsa, talán csak a bekötött infúzió. Mióta van itt? Kiabált az ápoló után, de semmi válasz. Még ez is teljesen normális. Sokszor ott felejtették az asztalon, mintha valami talált tárgy lenne. Nem bánta igazából. Az ébredés pillanatában tényleg sokszor tisztább volt, életképesebbnek érezte magát, legalább pár percig. Az álom nélkül töltött napok sokat segítettek, most viszont valami más volt. Valahogy érezte, túlságosan nagy volt a csönd, nem kattogott az óra, nem hallotta semmilyen neszezést a lenti szintről, ami mindig felhallatszik. Perceken keresztül kiabált, de semmi válasz. Időérzéke szerint eltelhetett egy óra is, mire eldöntötte, csinál valamit. Szétnézett, hogyan tudna megszabadulni, balra egy orvosi állványt látott, azt célozta meg. Nem volt sok lehetőség mivel a bőr szíjakat nem tudta eltépni, így egy megoldás jutott eszébe, kibillentette az asztalt. Jobbra-balra, jobbra-balra hintázott vele, míg át nem fordult a holtponton és a földnek nem csattant. Erősen szidta magát, vér ízét érzett a szájában, valószínűleg betörte az orrát. A hátán még mindig ott volt az ágy, de a lábbal elérte az orvosi pult alját, amit a felborulásig rugdosott. Itt jött a második szitok hullám, mikor az orvosi eszközök csak úgy záporoztak a fejére. Még egy ilyen és saját magát öli meg. Szerencsére meglátta azt is, amit keresett. Egy szikét. Nehezen odakúszott megpróbálta kézbe venni, de jól összedarabolta a tenyerét, mire úgy tudta fordítani, hogy elvágja a szíjat. A darabolás eltartott egy jó ideig, és elég sok vért követelt, csak remélhette, hogy nem sérti meg az ereit. Mikor átszakadt a szíj, onnantól kezdve könnyű dolga volt, kikötötte a többit, és már szabad is volt. Kirántotta a karjából a csúnyán belefúródó kanült. Borzasztóan fájt a helye, ráadásul az infúziós tasak csont száraz volt. Felmérte a veszteségeket, Egy törött orr, zúzódott arc és csípőcsont, szétszabdalt jobb kéz. Kitántorgott a szobából. Amit nem számolt fel az az enyhe agyrázkódás volt. A feje kóválygott, a fal mellett kellett mennie, hogy ne essen el. Az agya kihagyott, egyszerűen fel sem ismerte, hogy üres folyosókon sétál, és nem próbált semmi képet összerakni. A kezét a fehér falon tartotta támasztékként, ami vörös csíkot hagyva jelezte merre tart.  A lift fele indult, de rá kellett jönnie, hogy nem működik.

– Mi a baja a liftnek? – nézett hátra recepciós pult felé, de senki nem volt ott. A kétely és a kétség csak most tért vissza. Mi történt?

Megcélozta a lépcsőt, ami nem volt a legegyszerűbb út lefelé. A földszinten üres volt a hall és a beteg felvétel. Megrázta a fejét, mintha próbálná a ködöt kizavarni, hogy a megvilágosodásnak adja át a helyét. Ahogy kifele tartott a főajtó fele elsétált egy nyitott szoba mellett. Meg kellett, hogy álljon. Kényszerítette magát, hogy oldalra nézzen. A sokk nem csak szinte, hanem szó szerint mellbe vágta, a földre zuhant. A szoba felhalmozott holtestekkel volt tele, lábak kezek egymáson, arcok, nyitott szemek. A percek teltek és az idő megállt. A csöpögő vér egyre nagyobb tócsában állt Hanna körül. Nem tudta hogyan volt képes annyira összeszedni magát, hogy elfordítsa a fejét, behunyja a szemét és kimásszon a főbejáraton, de egy idő után mégis az utcán találta magát. A nap szépen sütött, az üveg irodaházakon még mindig átjárta a fény, ám Hanna inkább a földet nézte. Romok, testek, ürességek. Földrengés, valami irtózatos földrengés. Csak az lehet a magyarázat. Ahogy ott állt az utcán egyedül véresen, nem tudott mozdulni, alig tudott lélegezni. Miért most, miért csak most? Nem látott élő embert a közelében, mintha mindenki elmenekült volna, tőle el. Aminek lenne is értelme. A lábai megremegtek, meredten nézett maga elé. Sokszor nincsenek felelősök, sokszor csak a halál van. Egyedül élünk és egyedül halunk meg. Hát ennyire siralmas. Most őszintén szerette volna hinni, hogy nem. Majd hirtelen egy olyan lélegzet szakad ki belőle, amire hónapok óta várt, a lábai újra összecsuklottak a vér már rászáradt az arcára ám a könnycseppek csak most kezdték újra feloldani.

Mikor kinyitotta a szemét egy réten feküdt. A zöld fűben fehér virágok nyíltak, pár métere tőle napraforgók néztek az ég felé. Felült és ekkor vette észre, hogy az újonnan szerzett téli kabátjában van a napsütötte mezőn, de mégsem érzi a meleget. Látszott a lehelete. Felállt, hogy körbenézzen. A mezőn családok piknikeztek, takaros kis plédek voltak leterítve mindenfelé. Az emberek nevetgéltek, a szülők játszottak a gyerekekkel. Egy hatalmas tölgyfa áll a mező szélén, aminek méretes ágaira hintákat szereltek fel. Az egyik hintában egy nagyon ismerős kislány ül és egy annál még ismerősebb nő lökte nevetve, annyira magasra, hogy már lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje a hintát. Egyes pillanatokban el is emelkedik a földtől, egészen olyan volt mintha repülne. Hanna elmosolyodott. Annyira szépnek találta a jelenetet, hogy szeretett volna közelebb sétálni, de ne tudott megmozdulni, nem tudott lépni, a hideg, ami belőle áradt, mintha egy falat húzott volna köré. Hátranéz a napraforgókra, amelyek mind elfordultak tőle. Elkezdte leszaggatni magáról a kabátot, sikerült is, de alatta egy fekete ruha volt, amitől émelyegni kezd a gyomra. Mire újra felnéz az emberek eltűntek, csak az üres rét maradt, amin egy férfi vágott át, egyenesen felé. Tudja ki az, bárhonnan megismerné az alakját. Brandon nagyon lassan lépkedett, szinte kifolyt az időből. Ahogy a férfi alakja egyre élesebben rajzolódott ki előtte, úgy nőtt a pánik a mellkasában. Brandon már kéznyújtási távolságra volt, mikor megállt és ránézett. Hanna tudta ez a tekintet felolvasztja a hideget körülötte. De most nem melegség öntötte el, hanem ijedség, a férfi homlokán csíkokban csorgott a vér, a keze, ami a nő arca felé nyúlt csatakos a vöröslő vértől. Hanna még mindig nem bírt megmozdulni, és nem bírta elviselni, hogy a férfi nem szólt egy szót sem. Meleg keze az arcához ér.

–  Miért nem sírsz?? –  Üvöltött rá a férfira.

Majd egyszer csak szemébe sütött a nap.

Újra pislog, újra meg tud mozdulni. A nap vakítva sütött a szemébe, meztelen lába a kanapé karfáján lógott, szemei előtt még mindig a napraforgók élénksárga színe káprázott.

Nem tudta mennyi ideje, (honnan is tudná, még az idővel sincs tisztába) de már igencsak úgy tűnt, hogy percek óta nézi azt a kanalat. Mert érdekes és mert bődületesen unalmas. Érdekes, mert most ez volt az egyetlen problémája, unalmas, mert hát csak egy kanál. Mégsem tudta megtenni, amit kéne. Mert hogyan is lehetne értelme ennek a kanálnak? Nagyot sóhajtott és lehelyezte az asztalra. Nem, még ez túl korai. Idővel talán, de most… nem nem. „Reggeli” után megpróbált repülni egy kicsit. Hát igen, a szokás hatalma. Persze nem sikerült, és ez annyira elszomorította, hogy a délután közepéig magzatpózba gömbölyödve feküdt a kisszőnyegen, hangja egészséges vinnyogó struccéra emlékeztetett. Ez volt a szerencséje. Hiszen az előző lakó tucatjával tartotta a vinnyogó struccokat a hátsókertben, így a szomszédoknak fel sem tűnt a hang, és egyiküknek sem jutott eszébe kihívni a rendőrséget vagy ne adj isten az állatvédőket. A délután közepén azonban hősük valami furát érzett a gyomra táján, szóval abbahagyta a sírást, hogy összpontosíthasson erre a kérdéses szituációra. Az eligazításból tudta, hogy ez három dolgot jelenthet. 1. éppen most szül, 2. hasmenése van (bármilyen muris is ez a szó), 3. szimplán éhes. Na, nem várta meg hogy csúnyán végződjön a dolog, úgyhogy egy terhes kézikönyvvel, egy kiflivel és egy zacskó müzlivel beült a vécébe. Egész kellemesen érezte magát müzlit evett (kanál nélkül) és olvasgatott a szülésről, de mivel az nem tartozott a kellemes kategóriába, inkább elásta a könyvet 6,66 méter mélyen a kertbe. Szóval ott ült a vécén és müzlit rágott, és rá kellett jönnie, hogy most már tudta milyen érzés éhesnek lenni. Na és erre rájönni nem volt egy nagyon jó érzés. Már majdnem visszavette a strucc állapotot, mikor észlelte, hogy lassan idő van. Idő… nem igazán jött rá mi az. Amit eddig hallott az időről azt nem mondhatnánk pozitívnak. Rohan, kegyetlen, begyógyítja a sebeket, szóval az idő vagy egy morcos orvos, vagy valami egészen más, amihez nincs kapaszkodója. Persze, hogy nem érti, hiszen eddig sosem tapasztalta. Számára nem létezett idő. Nem volt kezdete és vége a dolgoknak. Minden csak volt. Nem kellett mérni, hogy meddig tart, nem volt megszabva, hogy ekkor és ekkor lehet valami, máskor meg soha. Mindig minden volt. Ő eddig mindezt egyszerre érzékelte, nem volt idő, nem volt éhség, nem volt… kanál.

Nagyot sóhajtott megint. Nem fog ez menni. Persze még ez az első napja, de hát igazán be lehetne látni, hogy ez már egy rossz ötlet volt kezdettől fogva. Kezdet… na, arról tudna mesélni. Nem mintha akarna. Csúnya dolgok történtek ott. De min változtatna a múlt felhánytorgatása, most itt van, most ez van. Jutalom van. Idő van. Még kettőt ugrik a mutató. És igen a mű madár műhangot hallatva ki- beugrál az órából. Mennyire leleményes. Ezt azért meg kell hagyni. Kár, hogy csak rövid ideig szórakoztató. Ül. Talán egy órahosszát is ül. Mereven. Ha nem tudnám, hogy nem az, halottnak is nézhetném. Ül és figyeli hogyan telik meg a tüdeje levegővel, és hogyan szelel ki belőle megint. És megint. És megint. Bármelyikünket untatná ez a procedúra, de őt nem. Mert csak most figyelt fel rá. Ezt hívják lélegzésnek. Azt tanították, ne pánikoljon be ettől, ez csak természetes. De ha egyszer olyan természetellenesnek néz ki. Miért kell neki ilyeneket csinálnia?

Hirtelen egy éles sípoló hangot hallott. Hiába, az érzékszervei még nincsenek hozzá edzve ahhoz, ami odakint várja. A műmadáron kívül semmilyen hangot nem tudott egyáltalán még felfogni se. Ez az éles sípoló hang megint a földre kényszerítette. Nem várt reakciója egy torz üvöltés sorozat volt, de rá kellett jönnie, hogy ez legalább annyira zavaró, mint a kinti hangorkán. Szóval elfojtotta a fájdalmas ordításokat, és a hangok másodpercről másodpercre kitisztultak. Nem telt el egy perc mikor már tisztán értette a fájdalomokozó hangzuhatagot.

 …kacsatollat, libatollat, régi használt tollakat, hagyaték tollakat! Bárkinek bármilyen toll van eladó, tessenek szólni, vagy kézzel…

Tollak. Mindenről csak a régi dolgok jutottak az eszébe.

Nem érezte úgy, hogy fel kellene kelnie innen. Nem volt semmi ereje hozzá. Lassan besötétedett és az egyetlen fény, amit látott, az utcalámpák irigy fénye. Valószínűleg ezt hívhatják estének. A sötét eddig nem volt kötelező vagy menetrendszerű. Fura, hogy nem választhatta meg, hogy mi történjen. Nyomasztó ez a fénynélküliség. A mesterséges világítás közel sem ugyanaz. Ráadásul, ha ez azt jelenti, hogy vége a napnak, akkor nem jött el. Pedig azt mondták neki, hogy már az első napon itt lesz. De hát valószínűleg ez tipikus nála. Itt kellett volna lennie.

Szóval sötét. Most jött az a rész mikor vízszintesbe kell feküdnie (jelenesetben maradnia), és lehunyja a szemét és kész.

De nem történt semmi.

Már kétszer kiabált a mű madár mióta lecsukta a szemhéját. Miért jó ez? Nem érzi magát jobban… ez lenne a pihenés? Ilyen lenne egy nap? Eddig azt hitte tudja mi az örökkévalóság, most már tényleg tudta mi az. Ez a nap sokkal hosszabbnak tűnt, mint eddig bármi az életében. Pedig az ő élete, nos, mondjuk úgy igen hosszú volt. Meddig kell még csukott szemmel feküdnie?

Szeretett sétálni. Valahogy mindig kitisztította a fejét a friss levegő és hát mindig volt mitől megszabadulni. Az egész napos eladás és rábeszélés teljesen kifárasztotta, néha azon kapta magát, hogy vacsora előtt a kávéházban a menü táblát bámulja percekig, mert egyszerűen már nem nyertek értelmet a szavak. Elképesztő mennyi koncentrációt igényelt tőle, hogy mindig a megfelelő mondatokat és közeledést használja, ha festmény eladásról volt szó. Nem mintha nem lett volna őstehetsége a képekhez, csak hát a vevőket az ő véleménye igazából soha nem érdekelte. Mindig a vevő szava számít. Ezt tanulta meg először és mégis ez volt az egyik legnehezebb. Hazafele baktatva szeretett nem a képekre és nem is a festészetre gondolni, csupán hallgatni, ahogy kopog a cipője a macskakövön és nézni, ahogy az emberek hazasietnek a munkából. Előtte egy asszony egyik kezével egy nagy kosarat cipelt a vállán, a másikkal a kislányát tartotta az úton. A lány lopva-lopva hátrapillantgatott Theora, mintegy huncut játékot játszva és Theo bele is ment, a kislányt hangosan megnevettette, mert minden hátra pillantásra más grimaszt vágott. Aztán elváltak az útjaik, de nem bánta, hazafelé mindig nyugalom szállt a lelkére, az egész napos frusztráció egyszerűen, mint egy fejfájás úgy tűnt el egyik pillanatról a másikra. Hirtelen még az étvágya is megjött. El is határozta, hogy beugrik Vincentért és elmegy vele vacsorázni. Theo kicsit hátrébb tolta a fején a keménykalapját ezzel is jelezve immár nem komoly üzletember, csak egy ugyanolyan párizsi bohém művészet-őrült, mint a többiek. Erről van szó, a köd tisztul, mire hazaér nyoma sem lesz semmiféle fásultságnak. Az esti levegő öröme annyira megtöltötte a fejét, hogy mikor befordult a Rue Lapic-ra a lakása elé, amiben most testvérével lakott, olyan felszabadultan érezte magát, hogy észre se vette a jeleket. Cézanne lyukas cipőjét a sarokba dobva, és Lautrec egyik képét a falnak támasztva. Mikor Theo nagy hévvel belökte az ajtót és már mondatra nyitotta a száját, nem tudott megszólalni sem. Először is az irdatlan füst mennyiségtől, ami leszaladt a torkán. Másodszor abszolút nem számított arra, hogy piciny lakásába, ahol már amúgy is szűkösen élnek hárman (Theo, Vincent és a képek) hirtelen ennyi ember nyüzsögjön.

Néhányuk képeit alig félórája hagyta ott a falon lógva a bezárt képtárban. Felocsúdni sem volt ideje, mikor hirtelen mindenki üdvrivalgásba tört ki, ahogy meglátták a belépő képkereskedőt és egyesével mentek oda hozzá gratulálni. Theo a szemével egy vörös üstököt keresett, hogy értelmet nyerjen ez az egész abszurd kép. Nem értette mi történik, csak annyit fogott fel, hogy lehet ez élete legsikeresebb pillanata, és azt sem tudja, miről van szó. Végre Vincent is megközelítette testvérét, karon ragadta, az asztalhoz vezette és leültette egy székre, ahol Theo tovább próbált ébredezni a bódulatból és bőven volt ideje, mert a festők nem igazán akarták befejezni az ünneplést (erre persze már a jó pár konyak is rá segített) még akkor sem csöndesedtek el, mikor Vincent próbálta csitítani őket. Theo a székből felnézett rájuk és hirtelen nagyon kicsinek érezte magát ebben a társaságban.

– Maga a megmentőm Monsieur Van Gogh – dübögte mély hangján Tanguy apó, a festők nagy barátja és ellátója – el sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk.

– Így van Theo – hallotta hirtelen tisztán Lautrecet – Na, ne légy ilyen komoly barátom, ez egy boldog nap! – azzal Theo kezébe nyomta a saját pohár konyakját.

– Fantasztikus lesz– lelkendezett Pissarro – Fantasztikus!

Ez így ment volna egész este, ha Vincent nem áll fel egy székre és konkrétan rá nem ordít a társaságra, hogy maradjanak csöndben.

– Esküszöm valami nehézzel dobállak meg titeket, ha nem hallgattok el rögtön! – kiáltotta bele a hangzavarba Vincent.

– A vásznaiddal kezd, kevés nehezebb tárgy lehet itt, mint a vásznaidra rákent festéktömeg – mondta Gauguin majd öblös nevetésbe kezdett.

Theo vihart várva Vincentre sandított, de meglepve tapasztalta, hogy bátyja eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Ma nagyon jó napja lehet.