A Zuhanás című filmmel az egyetemen ismerkedtem meg, mikor órán az egyik jelenete volt példa a Camera Obscura működésére, valamint a történetvezetés trükkjeire, és hát mit ne mondjak, már ennyi után oda voltam. Persze ez semmi ahhoz képest, amire az egész film képes. Ma is az egyik (hanem a) kedvenc filmem, és össze is gyűjtöttem, hogy miért. Alap tudnivaló: az 1910-es években Roy fél bénán kórházban fekszik, mikor az 5 éves Alexandria meglátogatja, aki törött kulcscsonttal van ugyanott. Összebarátkoznak, Roy elkezd mesélni egy történetet, Alexandria naivan hallgatja, miközben Roy a történettel akarja rávenni a kislányt, hogy segédkezzen neki az elbaltázott öngyilkossági kísérletét befejezni. Mint egy jó Seherezádé, a történet folytatásához ő nem még egy napot kér, csak több morfiumot.

https://www.youtube.com/watch?v=iO0LYcCoeJY

1. Minden megtörtént.

A fényképezés és a látvány gyönyörű, és ezt csak fokozza, hogy mindent eredeti helyszín forgattak, a CGI minimalizálva volt, Tarsem Singh a színészeit átrángatta a fél világon, 28 országon, négy éven keresztül. Soha semmit nem állítottak be, minden helyszín így létezik a világban. Egészen elképesztő látványban, hogy minden valós, annyira kézzelfoghatóvá teszi a filmet, az egész színes- szagos. 2006-ban már bőven a CGI korszakát éltük, mégis ennyire ragaszkodtak a valósághoz. Gyönyörű, amire rásegít az egész fényképezés, a nagy totálok, de egy percig sem lesz unalmas, mindenki annyira otthonosan mozog a környezetben, hogy nemcsak a mese, hanem a film is életre kel.

2. Catinca és Roy

A román Catinca Untaru a forgatás idején keveset beszélt angolul, és az egyik nagy érdeme, hogy nem volt igaz gyerekszínész, nem is kezelték úgy. Egy félreértés miatt a kislány tényleg azt hitte, hogy Roy (akit egyszer sem neveztek Lee-nek a forgatáson) tényleg mozgássérült, végig tolókocsiban közlekedett, a stáb nagy része úgy tudta, ő egy béna színész. (Állítólag az egyik sminkes sokkot kapott, mikor egyszer a smink szobába benyitva meglátta a színészt két lábon állni.) Kettejük kapcsolata tüneményesen átjön a filmről, a jeleneteket időrendben forgatták, mindkettőjüknek volt ideje hozzászokni a másikhoz, Catinca rajzokat vitt Leenek, és Tarsem ezzel az egésszel elérte, hogy a köztük lévő barátság igazi legyen. Jó volt látni a színfalak mögötti jelenetekben, mikor Lee Pace a forgatás végén megmutatja, hogy nem béna, Catinca egészen elámul. A kórházjelenetek, sőt az egész film sosem működött volna, ha ez a barátság nem lett volna ennyire igazi.

3. Mese

A mese, amit Roy mesél, az „epikus” ugyebár egy bosszú történet, egy mesebeli piszkos tizenkettő, ahol is hat különböző nemzetiségű és indíttatású hőst sodor egymásmellé az élet, mikor mindannyiukat száműzik. A Fekete Bandita, Az Indiai, Lugi, a Táltos, a Rabszolga és Charles Darwin mind egy célra esküdtek fel: megölni a gonosz Odius kormányzót. Roy történetében ki-be járkál a realitás. Alexandia szemén keresztül látjuk a mesét, mindenkit a körülötte lévő emberekből képzel el, csak úgy, mint Dorothy, itt viszont nem álomban játszódik a sztori, hanem a képzeletben. Ezért is olyan mérges a kislány, mikor megszakítják a mesét. A képzeletében eleinte az apja játssza a Banditát, majd idővel Roy veszi át a szerepet. Sőt, mikor nem tetsző fordulatot ír bele a férfi, Alexandria kitalálja a saját hozzátételét is. Ketten építik fel ezt a világot, ahol mind a ketten végül hazaérnek. Roy a mese fordulataival bünteti a kislányt, ha hazudott neki, önző ember módjára rángatja a szereplőit, és nem is veszi észre mennyire is az ő életéért folyik a csata. A mese szép, tényleg epikus, egyszerűen nagy volumenű, fordulatos, mindenféle klasszik mesés elemmel, és jó humorral.

4. Beethoven és Dali

A film zenéje Beethoven 7. szimfóniájának második tétele köré szerveződik, ez a kezdő képsoroknak is ez zenéje, de a mese rész alatt többször visszatér. Kevés ilyen pontosan illő zene létezhet, mint ez. Beethoven magasztos szimfóniája, nem egy szép filmtörténeti pillanatot okozott már, de itt szimbiózisba lépett a filmmel. Csak úgy, mint Dali egyes képei, amik a látványt inspirálták.

5. Kor és a filmes korszak

Személy szerint imádom a XX. század első évtizedeit, amit még jobban imádok, az a korai filmkészítés. A film 1915-ben játszódik, Roy egy kaszkadőrmutatvány közben sérül meg. A filmes pályafutás és az egész háttértörténete izgalmas, aztán ott a kórház a város szélén, a román kislány, aki a narancsligetben dolgozik, mindez szépen feltölti a világot és élettel teli környezetet varázsol a szereplők köré.

6. Az apró dolgok

Egy csomó minden csak később tűnik fel, második megnézésre, hogy miért olyan fontosak a kis dolgok, mennyi mindent tesznek hozzá a történethez, Roy honnan vette az ötleté, mit jelent az „idian” Roynak és Alexandriának, mi a lélek, mikor nézhető el egy hazugság, mikor vagy felelős a másikért, mikor már önmagadért sem, mik a tetteid következményei, ki hozza a nagyobb áldozatot. Ez egy nagyon egyszerű történet, egy reménytelen férfiról, és egy naiv kislányról, ahol mindenkinek fel kell nőnie. Az élet kereséséről szól, egészen gyönyörű körítéssel elmesélve.

Nem tudom hány sorozat létezik egyszerre a világon, de mindig létezik köztük olyan, ami mellett elsiklik mindenki, nincs olyan marketingje vagy más okokból. Ilyen a Ripper Street is, ami az egyik legigényesebb sorozat, ami létezik.

A történet szerint a XIX századi Londonban vagyunk, közvetlen a Hasfelmetsző Jack gyilkosságok után. A whitechapel-i körzet rendőreit követjük nyomon, igen ez egy zsaru-sorozat. Főszerepben Edmund Reid (aki létező történelmi alakról van mintázva) Matthew Macfadyen alakításában, aki Detective Ispector státuszban vezeti a rendőrséget, alatta Drake őrmester, aki sokszor az erőembert játssza (Jerome Flynn a Trónok Harcából lehet ismerős), és velük dolgozik, mint boncnok Captain Jackson (Adam Rothenberg), aki Amerikából Angliába szökve egy egész csomó sötét titkot, és kivételes orvosi szaktudását is magával hozta. Nyomozós, fifikás, összeesküvős történetek, sok gyilkosság, elmosódó határral jó és rossz között, azt boncolgatja, milyen mélységbe tud jutni az ember, honnan van még visszaút, miközben autentikusan mutatja be a XIX. századi rendőri munkát. Nem a Hasfelmetsző gyilkosságokról szól, de többször előjön az ügy, de úgy, mint régi visszatérő mantra.

Az egész helyszín, a koszos London, annyira hangulatosan van ábrázolva, annyira életszerű, hogy egyes filmek tanulhatnának belőle. Mindig figyel a környezetére, minden egyes pont stimmel, egészen elképesztően belemennek a részletekbe, nem csak a korral, hanem a rendőrségi munkával is. Pl. Jackson boncnoki módszerei, az első elméletek és könyvek az ujjlenyomat, mint azonosítási módszerről, már a 1880-as évek végén kijöttek, és Jackson ez alapján próbál levenni bizonyítékot egy fegyverről. Vagy a Where did you sleep last night című dal, (ami talán a Nirvanatól lehet ismerős) az 1870-es évekből való amerikai altatódal Jackson szájából hangzik el (először azt hittem bekevert a modernség, de nem), a telefon, ahogy bekerül eszközként a kapitányságra, éééés még rengeteg-rengeteg ilyen van.

Jelenleg a sorozat a 4. évadnál tart, és még lesz egy záró 5. évada, de nem volt egyszerű ide eljutni, ugyanis a BBC lelőtte a dolgot a 2. évad után. Az Amazon Prime ugrott be, mint Superman és megmentette a sorozatot, és vitte az egész stábot, a minőségiben nincs váltás, sőt... egyre jobb és érdekesebb lesz minden. Elmélyül. A 4. évad végén sorozatidőben már eltelt 8 év. A valós időben eltelt 4 év alatt annyira hozzám nőttek ezek a szereplők, hogy kevés sorozatot fogok annyira hiányolni, mint ezt. Edmund Reid karaktere a központi alak, de a két társának, plusz még két nő karakternek (Rosenak és Susannak) is egy gazdag sztorit kerekítettek, és minden színész remek, de senki sem olyan zseniális, mint Matthew MacFadyen. Ezt rá találták ki. Minden mozdulata, minden hangsúlya, minden, amit csinál tökéletes az utolsó csettintésig. A harmadik évadban elér színészileg a csúcsra, nem tudom hány ilyen színész van, akinek a szeme és pillantásai ennyit beszélnek, libabőr néha. Az írók borzasztóan keményen bánnak az összes karakterrel, nem egy rózsaszín sztoriról van szó London legmocskosabb negyedében, és nem is olyan sztoriról, aminek feltétlen happy end lesz a vége (ez csak megérzés, ugye még bőven van hátra.) Sokszor olyan döntés elé állítják a karaktereket, ahol egyik se jó választás. Nagyon bírom az ilyet, bár néha nagyon fájdalmas ezt látni.

Na de nem minden ilyen komor, remek humora van az egésznek, az egy dolog, hogy a Captain Jackson szarkazmusból született, de van egy finom éle a sorozatnak, az egyik legnehezebb részben pl, olyan humort raktak be, amin hangosan felnevettem, ritka. Az egész nagyon igényes, a humor, a színészek, a történet, a díszlet, minden tökéletesen helyén van és működik. Lehet rajta sírni, nevetni, elgondolkozni, megkedvelni karaktereket, majd elveszíteni őket, egy a legapróbb részletig kidolgozott világban, amiben az összes színész élvezettel lubickol. Igazi minőség.

És akkor a 4. évad margójára: