A Life is Strange egy 5 részből álló folytatásos videójáték a Dontnodtól és a Square Enixtól. Év eleje óta 2-3 havonta jöttek ki a részek, mindegyik epizód olyan 2-3 óra játékidővel. A történet szerint Max Caulfielddel játszol, a 18 éves, fotósnak készülő Max egyik nap furcsa képességre tesz szert, vissza tudja tekerni az időt.

A Life is Strange-nek egy döntésalapú, rejtvényt megoldó játékmenete van, ahol mindent meg lehet vizsgálni. Sok-sok filmes beütéssel élnek, igazából egy interaktív sorozatról van szó, dialógus- és cselekedetválasztásokkal. De vannak fix események, fix helyetted meghozott döntések, amik néha frusztrálók lehetnek. De bizonyos karakterekkel jobban barátkozhatsz, a tetteidnek vannak következményei, megmenthetsz embereket, de a halálukat is okozhatod, bizonyosakat elidegeníthetsz, vagy éppen megkedveltetheted mindenkivel. A játékmenet abszolút rajtad múlik és az is, hogy mennyit invesztálsz a karakterekbe.

Legtöbb esetben az időt visszatekerő kepésségeddel, megváltoztathatsz fontos döntéseket, újra választhatsz, de a legtöbb esetben ezeknek a kifejlete csak később történik meg, szóval a visszatekerés nem rontja el a játékélményt, végül úgy is egy választásod van. Talán néhány jelenetben visszafelé sül el a dolog. Pl.: 5. részben volt az egy nagyon feszült jelent, élet-halál kérdése és legalább hatféleképpen segíthettem az egyik karaktert, de ebből öt csúfos halál volt, és mivel persze utoljára találtam ki a jó megoldás, ezért egymás utána legkülönfélébb módon halt meg a jóember, már annyira röhögtem, olyan volt, mint mikor Tom Cruise újra és újra meghal a Holnap Határában („Rúgd oda az asztalt!” odarúgja, asztal csúszik 10 centit, a másik fickó meg hasba lövi... és ez már a sokadik próbálkozásra:))

Max kedvelhető főhős, a másik központi karakterünk Cloe, már nem annyira. Mindenesetre a karakterrendszer működik, úgy is van valaki, akit kedvelsz. Nem tudom ki lehetett a játék célközönsége, mindenesetre a középsuli világa szépen visszaköszön, és hát valószínűleg mindenkinek lesznek ismerős elemek és olyan dolgok, amik megfogják. De előre szólok, az idő nagy részét Cloeval töltöd. Bár az lehet csak nekem volt kissé nehézkes.

Az epizódok sorozatszerűen vannak felépítve, jó zenével, szép grafikával és ütős fordulatokkal, plusz persze cliffhangerekkel. Több komolyabb döntést is meg kell hoznod... amik persze semmit sem számítanak végén!! (RAGE) Mert megkapjuk a vagy „A” vagy „B” választást a végső döntésnél és semelyik, de semelyik korábbi döntésünk nem befolyásolja a végső variációkat. (Ismerős kicsit? Bioware, te vagy az?) Persze annyiban befolyásol, hogy melyik karakterekhez kötődünk jobban, mit tettél meg értük, az út, amin a döntés fele elmegyünk, lehetsz hősiesebb, lehetsz nemtörődömebb, de a végső kimenet semmilyen újrajátszásnál nem fog változni. A vagy B. Ez kissé azért szomorú. Ennek ellenére a végső döntést nem kevésbé nehéz meghozni.

Mindenesetre érdekes játék volt, nagyon hangulatos, bár a finálé hagy maga után egy kis keserűséget, de néhány jelenetsor viszont egészen elképesztően jól sikerült. Például van egy játszható rémálom szekvencia, egészen zseniálisan van megoldva, legjobb része volt mind az öt epizódnak. Érdekes élmény, abszolút nem akciódús, de ilyen is kell. Érzelmileg nagyon erősen hat. Szóval csak nyugodtan.

Drága Benny,

Megfogadtam a tanácsodat és lementem a könyvtárba. Bár az a könyv, amit ajánlottál, nem volt bent, de megtaláltam a Mester és Margaritat. Emlékszel azt hogy szerettem? Talán az egyetlen könyv volt, amit szerettem. De találtam egy másik érdekeset is. Képzeld, lehet olvasni tudományos könyveket és találtam egy régi könyvet kriminológiáról, ebben valami okos ember azt állítja, hogy egyértelműen elkülöníthetők a bűnözők a normális emberektől, azt mondja csak a koponya méretét és formáját kell megnézni. Elhiszed ezt? Mondanom sem kell, hogy utána egész nap a fejemet vizsgáltam. Nem tudom megítélni. Órákig bámultam a tükörbe, de egyikről sem tudtam meggyőzni magam. Csak most kell rájönni, hogy mennyire is hasonlítok rád Benny, ugye látod? Ez te vagy. Vajon ezen múlik, hogy milyen fejjel születünk? Hogy milyen a forma, hogy hogyan helyezkedik el benne az agy? Hát ezen múlna? Én nem hiszem, hogy képtelenség lenne, hogy így dőlne el, hogy kik leszünk. Vajon van külön koponyaformája a könyvelőknek és a művészeknek is? Viszont akkor ki dönti el, hogy ki minek születik? Szerettem azt hinni, hogy én irányítom az életemet, nem valami koponya deformáció. De ma már mit számít ez, nem igaz?

Csodállak Benny, mindig is csodáltalak. Tudom nem mondtam elégszer, vagy inkább nem mondtam soha, de a te világlátásod, ami mindig is talány volt számomra, most olyan igazinak tűnik. Hát igazibb, mint én. Máshogy látom a dolgokat, minden más. Hogyne lenne? Benny, bár többet beszéltünk volna, nem azért mert nem ismerlek, mert ismerlek, de ha valakivel hát veled több időt kellett volna töltenem. De mindig is ezt csináltam nem? Elmenekültem az értelmes emberektől, de tőled nem tudtam szabadulni. Szerencsére sosem hagytad. Mindig feltűntél, mintha semmi sem történt volna, sosem mondtam, hogy ennyire hálás vagyok azért, hogy mindig te békültél. Az én hülye büszkeségem. Vannak dolgok, amit sosem bocsátok meg magamnak, és itt most nem arra gondolok, azt még egyszer talán megbocsáthatom, de vannak más dolgok, amivel sosem tudok majd kibékülni. 2005. augusztus 12. Soha, érted? Soha. Tudom, hogy te megbocsátottál, mint mindig, de ez egyszerűen nem változik meg soha.

Elképzellek, ahogy ezeket olvasod fejcsóválva. Benny, annyival jobb ember vagy mint én, megérdemled. Ennél többet is. Tudom mennyire keveset kaptál tőlem, és most már ezt sem tudom ki javítani. Mindig arra gondoltam ráér majd később. Hát nincs később. Megérdemlem.

Ne haragudj az őszinteség rohamért, nem nagyon szokhattad meg, de annyi mindent nem mondtam el időben. Annyi minden kimaradt nekünk, csak belegondolok és dührohamot kapok, mert tudom nem így kéne lennie, mind kettőnknek normális életet kéne élnünk.

Ne gyere sűrűn, nem tesz jót egyikünknek se.

Ki hogyan kezd neki a képregényolvasásnak? Mert persze megvan a vonzódás, mondjuk a kedvenc szuperhősünkhöz, hány meg hány remek sztori van belőlük. Aztán ott vannak a nem heti megjelenésű, de szuperhősös képregények (Watchmen, V for Vendetta). Szintén minőségek. De mi van, ha valaki nem szuperhősöket akar olvasni, vagy csak bele akar kóstolni a képregényekbe? Hát annak első körben rögtön ajánlanám a Fell-t.

A Fell egy noir hangulatú krimi történet, illetve történetek. A grafikai stílusa abszolút hozza a film noirok jellegzetességét, sőt olyan hangulata van, mint a Scott Free filmes cég logójának, mikor a rajzolt fickó nagykabátban rohan el tőlünk, majd átváltozik madárrá. Pontosan olyan hangulata van. Ben Templesmith rajzolásában, gyönyörűszép színjátékok, elmosódó kontúrok. Pöpec.

Összesen kilenc füzet jelent meg belőle, abból nyolc papírkötésben is. A kilencedik csak neten. Főszereplőnk Richard Fell gyilkossági nyomozó, akit a nagyvárosból, a híd túloldaláról helyeztek át Snowtown-ba, egy kis porfészekbe, ahol a rendőrség 3,5 nyomozóból áll és a bűnözés az egekben. Persze Detektív Fell hozza magával a nagyvárosi attitűdjét, hogy aztán gyorsan rájöjjön, itt máshogy mennek a dolgok. Fell karaktere nagyon érdekes személyiségrajz, sok mindent eltitkol mindenki, még az olvasó elöl is, múltjával kapcsolatban is csak találgathatunk. De hát nem kell mindentudónak lenni az olvasónak sem. Kifogástalan kis talányos karakterábrázolás, rögtön megkedvelhető. Jó nyomozó, aki Snowtown szürke határában egyensúlyozgat a Sherlock Holmes szintű megfigyelő képességével, és old school fényképezőjével.

A sztori Warren Ellis műve és az az szép benne, hogy nem átívelős a történet. Minden kötet magában is megállja a helyét, külön kis történetek, nem kell másik 50 képregényt elolvasni, hogy megértsd mi történik mondjuk a 7. részben. Ráadásul nem egysíkú a történetvezetés, van itt túszdráma, szimpla kihallgatás, jegyzetek az éjszakai műszakból, szabadnap, családon belüli erőszak, ügyészi meghallgatás. Fell-en kívül a visszatérő elem Mayko, a bártulaj, Szakáll Hadnagy, a rendőrfőnök, a kissé megszállott halottkém és a Nixon maszkos apáca. (Most se értem, azzal mi van.)

Szóval a Fell nagyon stílusos, gyönyörűen megrajzolt, nagyon erős dialógusokkal, néhány helyen húsbavágó jelentekkel, néhol erősebb brutalitással, de finom kis humorral és éppen elég súlyos drámával.
Ajánlatos.

Fell, Vol 1.: Feral City, Image Comics Inc. (Negyedik kiadás, 2015) Warren Ellis és Ben Templesmith