... icipici lencsilányka, lencsibabát ringatott...

A Lencsilány Lakatos István képregény író és rajzoló tollából kelt életre, cuki kislány cuki babával, egy sötét mesevilágban. És ez a mese nem gyerekeknek szól. Óóóó nem. Ez még felnőtteknek is elég depressziós.

A történetek szerint Lencsilány, egy felfedező szellemű, igencsak segítőkész kislány, aki a babájával mindenféle kalamajkába keveredik. Például összefut halott kislányokkal, kitagadott óriásokkal, a sötétséggel, az kisbömbőccel és hát az Aliennel és Edgar Allan Poeval is. Lencsilány aranyos gyerek naíva, optimista világlátó szemén keresztül látjuk a történeteket, és az ő pozitív világa színezi néha meg az őt körülvevő sötét környezetet. A hosszúfényes haja, remekül van használva mint eszköz, még érzelem kifejezésre is.

Első ránézésre is Tim Burton szín- és képvilága visszaköszön gyönyörűen, a grafika elképesztően hangulatos, és a színvilág túlnyomórészben a fekete-fehér, de szépen beleviszi a színeket bizonyos helyeken, amik egészen megváltoztatják egyes részek hangulatát, ami szépen működik.

Sokan hasonlíthatják a Lencsilányt Burton-hoz, de mit ne mondjak, sötét hangulatban az író még Burtonnél is tovább megy. Tudjátok van az a sztori (az összes Burton) mikor van egy sötét hangulatú kívülálló karakter, de aztán valahol még ebben a sötét világban is eléri a megváltás lelkileg, talán fizikailag is. Na Lakatos tovább megy, már egy pillanatra azt hiszed, hogy rendben lesz minden, de aztán a végén mégis minden visszazuhan a sötét depresszióba. Csak egy példa. Mintha a Halott menyasszony végén, már éppen jól alakulnak a dolgok, a szerelmesek egymásié, gonoszt elkapták, de Viktória meghúzná a mérget véletlenül. The End. Vagy a Karácsonyi lidércnyomás végén, a Mikulás mégis csak meghalna.

 
Jön a kérdés, akkor miért is olvassunk?

Először is, mert eszméletlenül szép.

A történet, igen sötét, és nehéz, de ugyanakkor mély és elgondolkoztató is.

Mert imádjuk ezt a stílus és hangulatot.

Mert imádjuk az ilyen történeteket.

Vizuálisan megkapó, azonnal beleránt.

Mert valahol mégis csak meséről van szó. Még ha sötét is.

Kell az ilyen hangulat néha, vagy csak a rácsodálkozás.

... és mert eszembe juttatott még valamit. Hogy a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák. A Kis Herceg lelkülete is visszaköszön. Lencsilány ugyanúgy nem érti meg, mit miért tesznek a felnőttek, és azok ugyanúgy nem értik meg őt. Az aranyhajú kisfiú és a fekete hajú kislány között szép párhuzam feszül. Ezért külön is nagyon szeretem a könyvet.


Lakatos István - Lencsilány, Nyitott könyvműhely Kiadó, Budapest, 2010.

 A horrorfilm, mint műfaj kétségbeesetten megmentésre szorul. Miért? Mert évről-évre, filmről-filmre ugyanazt a rakat hulladékot kapjuk. Szellemek vagy trancsírpancs. Fűrész filmek? 7 van belőle. Végsőállomás? 5 rész, ami UGYANAZ A FILM. Megvan a helyük, na de én arról az igazi horrorról beszélek. Az emberek örülnek már olyan filmeknek is, mint a Sinister, Az Insidious vagy a Démonok között, mert őszintén meglepi őket, hogy nem totálisan bénák. Félre ne értsetek, láttam ezeket is és szerintem sem rosszak, de nem is annyira jók, hogy hanyatt kéne vágnom magamat miattuk. De ha jobban megnézzük, minden egyes klisé meg van bennük, és persze Ethan Hawke és Patrick Wilson, akiket nagyon szeretek (kivéve Ethan Hawke-t, mert őt imádom.) De ha belegondolunk, ugyanaz, amit már hatvanezerszer láttunk. Család új lakásba költözik, recseg a padló, jön a szellem, rengeteg megugrató ijesztgetés (na jó jump scare, anglicizálódjunk). És ezek tényleg a jobbfélék, a többi meg... Nem, nem így kellene működni egy jó horror filmnek. Szóval most megpróbálom bemutatni mire van szüksége egy jó horrornak, az egyik lehető legjobb példával, John Carpenter Dolog című filmjén keresztül.

Kérdezed, hogy kicsoda Carpenter? Ó, hát a horror királya, körülbelül… örökké óta. Nem akarok nagyon belemenni, de annyit azért mondanék, hogy lényegében ihletett adott az Alienhez egy strandlabdával az űrben (Sötét Csillag) igen… ennyire menő. Vagy nemrég meg akartam nézni a Cigarette Burns filmjét, de annyira besokkolódtam rajta a rettenetesen ijesztő hangulatától, hogy még mindig félbehagyva áll, igen ennyire menő. Megragadja a film atmoszféráját, beledob és te meg szinte fulladozol benne, ennyire menő, és a vámpíros filmjében van egy ilyen idézet. ”A mester vámpír megállíthatatlan. Hacsak meg nem állítjuk!” Na hát… őőő mindenkinek van a sötét folt az életében.

Akárhogy is, jöjjön az első pont, amit már érintettem:

1. Legyen rendben a hangulat!

A Dologban már az első pillanatban ott van. A film Ennio Morricone libabőrös zenéjével kezdődik, baljós, furcsa, pontosan eléri vele azt, amit kell. Az első másodpercben! Aztán látunk egy gyilkosságot egy kutya miatt és szinte senkit nem rendít meg. Kemény, érdekes, máris a filmmel vagyok, érdekel a történet, mert már itt sejthető, hogy a kutyával nincs rendben valami.

2. Legyen rendben a horrorfilm helyszíne és közege!

A Dolog egy antarktiszi kutatóállomáson játszódik, csak úgy, mint sok horrorfilm, távol a civilizációtól. És csak úgy, mint sok más horrorban, egy nagy vihar közeleg. De mégsem érzem, hogy kilóg a lóláb, mert az Antarktiszra van helyezve. Nagy vihar, hát persze, ha azt mondanák hótornádó jön, még azt is elhinném, nem értek az Antarktiszhoz, fogalmam sincs milyenek a körülmények. Egy sima horrorfilmben nagy módi, hogy a tévében beszélnek az évszázad viharáról és minimum 2-3 öregembert látunk belebámulni a szélbe, és déli akcentussal aggódni. Nincs szükségünk erre a „közeleg a tél” hülyeségre, ha igazolnod és magyaráznod kell, hogy miért jön a vihar, miért nincs térerő, miért nem hívod a zsarukat, az régen rossz, mert a forgatókönyvi hibákat magyarázod. Térj már észhez film!

A Dologban tudjuk, hol vagyunk, a norvég bázis 50 mérföldre és a rádióba bezavar a vihar (egyszer sincs túlmagyarázva, mert egyértelműűűű)

3. Találj már jó karaktereket!

A Dolog főhőse R. J. MacReady (Kurt Russell) úgy viselkedik egész idő alatt, mint egy normális emberi lény. Az elején egyértelmű, hogy nem ő a legokosabb ember a bázison, de nem is kell hiperokosnak vagy mindentudónak lennie. Bemutatkozó jelenetében veszít sakkban a gép ellen, és azt meg elküldi a picsába. Rögtön tudok azonosulni vele, én is szoktam kiabálni a gépemmel, hajaj (a Skynet tuti először értem jön). Na de MacReady túlélő ösztönei igen brutálisan beköszönnek és próbálja menteni végig a saját valagát. De így működnek az emberek. Nem kell megmentenie a családját vagy a barátait, csak magán akar segíteni, van egy fegyvere és dinamitja is, és használja is őket a társai ellen, mert muszáj. Fejbe lő valakit, mert ha nem, Ő hal meg. A tűznél tartott beszédében, lényegében meggyőzi az embereket, hogy harcolniuk kell, mert még mindig fölényben vannak, és ezzel vezető is lesz, de Ő tényleg az, aki szívesen lemondana róla, de muszáj magához vennie a kezdeményezést, mert csak magában bízik, és hát életben akar maradni. De a többiek is rögtön félredobják a tiszteletet és megölnék, ha arra lenne szükség. Csak egyikük aggódik az emberiségért, amúgy mindenki magáért felelős. Nem kérdés Childs és MacReady a legerősebb karakter A Dologban, de a többiek sem laposak. A szereplőknek csak annyi kéne, hogy használják a józan paraszti eszüket, a logikát, az ösztöneiket, nem nagy ügy, mégis mikor így mutatnak be egy karaktert hogy:

Nos, épp most költöztünk be a házba ahol 58 embert áldoztak fel, furcsa hangokat hallok, és gyerekek sétálnak át a falon, az enyém meg eltűnt…. áááá, biztos jól van! Tuti a mocsárban játszik.

Akkor borul az asztal.

4. Lepj meg!

És ez nem azt jelenti, hogy jump scare. Hagyja abba! Elég volt. Nem. NEM! Rossz horror film! ROSSZ! És leszállni a recsegő padlókról, és a sötétről, amiben nem lehet látni semmit. Elééég!

Tudod mi a meglepő? Mikor egy husky feje négy része nyílik. Erre nem számít az ember, új, érdekes, sokkoló! Ez a jelenet elképesztő jó móka. (És van belőle játék is, szóval nem én vagyok a fura… ) Lenyűgöző, eredeti. Ez kell! Csak egy jump scare van A Dologban, a vértesztnél (ami szintén nagy kedvenc jelenet) és ez tényleg jump scare, de ez legalább olyan, ami a karaktert is megijeszti, és befolyással van a történetre, nem hogy eldőlt a szék, vagy kinéz a szellem a nézőre. Ha akarsz jump scare-t, akkor így!

5. Tudd befejezni a filmet!

Nincs szükségünk nagy fordulatra, oké? Tudom, hogy manapság minden film, főleg a horrorok a nagy fordulatra építenek, de úgy, hogy már találgatjuk és várjuk. Nem kell, rendicsek? Egy középszerű hulladékot semmilyen fordulat nem fog megmenteni. Személy szerint szeretem a nagy fordulatokat a filmekben, csak úgy, mint a legtöbben, szeretek átverve lenni. De azok a filmek tudják is hogyan kell használni. Például a Fűrész, igen egy horror/thriller fordulattal és működik. Aztán trendet teremt és mindenki majmolja, minden horror elkezdett efelé dolgozni, a Te jó ég-faktor felé.

– Te jó ég, a fickó halott volt végig?

– Te jó ég, a gyerek tette?

– Te jó ég, csak képzelte az egészet?

- Te jó ég, nem is démon volt, hanem egy fickó, aki el akarta ijeszteni a turistákat (Scooby dooby do where are you?)

Ha jó a sztori, nincs is olyan nagyon szükség arra a fordulatra. A Dolog Childs és McReady újbóli találkozásával végződik, egyikük sem tudja, hogy a másik ember-e vagy már ő is csak egy dolog. De a néző sem tudja! Remek a dialógus, és tényleg elgondolkoztat a megoldáson a film után is. A mondatok mást jelentenek, ha átváltoztak, mást ha nem, nekem kell eldöntened magamnak. Szuper érdekes koncepció, szeretem az ilyet. Ugyanez a Fűrésszel is, ott a fordulat az egész filmet újra gondoltatja veled. Szóval ne erőltessen bele fordulatot csupán a fordulat kedvéért, legyen, ha kell a sztoriba, ha fel van építve nem hivalkodóan, legyen, de ne legyen már mindenhova beszorítva.

6. Fektess bele munkát!

Ne nézd hülyének a nézőt, és a műfajt sem. Tessék elfelejteni a kliséket, a talált kamerás felvételeket és a fércmunkát. Nem szabad a filmet a recsegő padlóra bízni. Régen a horror filmekben korszakalkotó technikák, a mai napig a filmeket befolyásoló megoldások és történetek voltak. Alien, Ragyogás, Pszicho, Az Ördögűző, Poltergeist, a Texasi láncfűrészes mészárlás, Az élőhalottak éjszakája, Nosferatu, Evil Dead, a Dolog… és ezek, amik csak 10 másodperc alatt eszembe jutottak. Minőségi filmek minőségi rendezőkkel és színészekkel. Hol van ez a formula ma? Hol vannak azok az igazán meghatározó horrorok, amik egyben meghatározó filmek is? Az elmúlt évekből mi sorolható ide? Sikoly? Majdnem 20 éves. Blaire Witch Project? Hát személy szerint pont nem. A talált kamerás felvételek, viszont neki köszönhetők. Fűrész? Bár az első rész befolyásolná a horrorokat, sajnos inkább a rosszabb folytatások teszik. Tessék időt ölni a forgatókönyvbe és a produkcióba is. A CGI nem félelmetes. A Dologban munka van, a bábokkal, az effektekkel, a színészekkel, és igen ez érződik, még az olcsó horrorban elég pár ijesztgetés. Tessék energiát fektetni bele.

A Dolog, az egyik legjobb horrorfilm és mint magában film is a 80-as évekből, feszült, félelmetes, ijesztő, jó színészekkel, remek rendezővel. Ennyi. Ennyi kéne egy jó horrorhoz. Ne már, hogy ez olyan nehéz?

 
Ja és igen, az egészet csak azért írtam, hogy ezt ellőhessem:
Dolog Musical - Frank Sinatra előadásában.
("I'm the Thing - from another world baby")

A fájdalom mellékes. Mármint a fizikai. Az utolsó percekben már nem figyeltem rá. A testem megállás nélkül rángatózott, nincs kontroll, hamarosan nem lesz semmi. Próbáltam kinyújtani a kezem az Ő keze felé, ami már nem mozdult. Egy pillanattal előbb még Ő is felém nyúlt, rám nézett és azt mondta, ne félj Kedvesem. Hát bizony isten, nem rettegtem annyira, mint akkor. Aztán kihunyt a fény és csak egy félbe maradt erőlködő mozdulat maradt utána a sötétben. Rájöttem, esélytelen elérnem, a meleg vér már a kezemet is ragacsossá tette. Levegőt már nem nagyon kaptam a feltépett torkomon keresztül, vér árasztott el mindent, sosem felejtem el azt a vasas szagot és sós ízt. A saját véremben fuldokoltam. Legyen már vége. Furcsa módon viszont még mindig éltem. A másik oldalamon a valami térdelt felettem, az, aki egyszer csak belépett az életembe és szétszakította. Valahol megérdemlem ezt. Suhant át az agyamon. Ott térdelt és várt, nem tudtam mire. Olyan gyorsan kivégezte a Kedvesem, hogy esélye sem volt, akkor miért nem végez velem is? Arra fordítottam a fejem, akkor nem tudtam, nem értettem semmit abból, amit abban a pillanatba láttam. Hát behunytam a szemem, nem akartam, hogy gyilkosunk elfajzott tekintete legyen az utolsó, amit látok. Szorítottam a szemem, de ő nem hagyta. Arcon ütött.

– Akarsz élni?

Nevettem. A feltörő vér furcsán bugyogott. Makacsul elfordítottam a fejem. Nem akartam látni, akármi legyen is az. Ekkor éreztem, hogy az arcát az enyémnek nyomta és a vért nyalogatta az enyémről. Ne. Ne így.

– Meg akarsz halni? – kérdezte rekedt hangon.

Persze hogy meg akartam. Csak legyen már vége, csak tűnjön már el. Nem reagáltam.

– Jó válasz. Ha élni akarnál, nem csinálnám ezt, de így… azt biztos, hogy a szenvedésed sosem fog véget érni – mondta és magában kuncogott.

Nem tudtam mit csinált, de a következő pillanatban a számra szorította a csuklóját. Nem tudtam mi történik. Nem tudtam mi lesz. Majd felállt és elment. Borzasztóan féltem egyedül a sötétben a könnyeim összemosódtak az arcomon folyó vérrel. Akkor sírtam utoljára. És ebben a nedves széttépett, rothadó környezetben a semmi közepén egyedül haltam meg.

Ki tudja mennyi idő telt el, mikorra újra kinyitottam a szemem.