Vannak szuper komplexül megírt videó játék karakterek, akiket imádok, de nem beszélek róluk. És vannak a szuperül megírt komplex mellékszereplők, akikről meg muszáj beszélni. Ilyen volt Tekla is és most a Bioshock Infiniteből a Lutece testvérek. 

Robert és Rosalind Lutece a Biochock világának Vigyor Kandúrjai. Pontosan az csinálják amint Alíz kispajtása Csodaországban, néha feltűnnek, értelmetlenül beszélnek, szarkasztikusan megjegyeznek pár dolgot, aztán bye-bye. A szép az egészben, hogy bár először talán értelmetlennek tűnik, minden egyes szavuk értelmet nyer, sőt feltűnésük is megindokolt lesz. Kicsit az Időurakhoz is hasonlíthatnám őket a Doctor Who-ból.

Booker: Ami halott, az halott, Elizabeth.
Robert Lutece: Halott, az halott.
Booker: Mi?...Hogy a pokolba?...?
Rosalind Lutece: Én.... fejet látok.
Robert Lutece: Én pedig írást.
Rosalind Lutece: Az egész csak nézőpont kérdése
Robert Lutece: Innen mit látsz, ebből a szemszögből?
Rosalind Lutece: Halott. És a te szemszögedből?
Robert Lutece: Él.
Booker: Eltűnt a test!
Robert Lutece: Sosem volt itt. Ugyanaz az érme...
Rosalind Lutece: Másik nézőpont.
Robert Lutece: Fej.
Rosalind Lutece: Írás.
Robert Lutece: Halott.
Rosalind Lutece: Élő.

Rosalind és ikertestvére a kor legbriliánsabb tudósaiként vannak ábrázolva, akik intellektuálisan csak egymást értik meg. Megoldják, hogy hogyan lebeghet egy város a felhők között, valamint a tér-idő és valóság szövetén is lyukat tudnak ütni. (Sience, bitch!) És annak ellenére, hogy úgymond nettó játékidőben olyan félórát vannak jelen, olyan kiépített sztorijuk van, hogy őrület. Mint mondhatnék, hogy ne legyen rontóc. Sokkal több közük van a dolgokhoz, mint gondolnád és nem féltétlen csupán azok, aminek látszanak.

Robert Lutece: Társaságunk van
Rosalind Lutece : Így igaz
Booker: Követnek engem?
Rosalind Lutece: Mi már itt voltunk.
Robert Lutece: Maga miért követ minket?
Booker: Én...
Rosalind Lutece: Aperitif?
Robert Lutece: Az mindjárt nagyon hasznos lesz.
Rosalind Lutece: Csupán a különbség élet és halál között.
(Booker megissza a felkínált italt)
Booker: Ooh...ez mi volt?
Rosalind Lutece: Hmm. Meglepő,
Robert Lutece: Hogy működött?
Rosalind Lutece: Meglepő, hogy nem ölte meg,
Robert Lutece: Hát az a mágneses-taszító mező még jól jöhet...
Rosalind Lutece: Ami nem öl meg....
Robert Lutece: Jogos.

Azon kívül, hogy egymással vitáznak, mint a gyerekek, és mint a testvérek ugyebár, kvantumfizikáról is vitatkoznak mellékesen és érthetően. De mindig van valami humoros megjegyzésük. De itt egy angol nyelvtani csoda, ezt már csak így hagyom (meg nem is tudnám lefordítani....:))

Robert Lutece: I told you they'd come.
Rosalind Lutece: No, you didn't.
Robert Lutece: Right. I was going to tell you they'd come.
Rosalind Lutece: But you didn't.
Robert Lutece: But I don't.
Rosalind Lutece: You sure that's right?
Robert Lutece: I was going to have told you they'd come?
Rosalind Lutece: No.
Robert Lutece: The subjunctive?
Rosalind Lutece: That's not the subjunctive.
Robert Lutece: I don't think the syntax has been invented yet.
Rosalind Lutece: It would have had to have had been.
Robert Lutece: Had to have...had...been? That can't be right.

Borzasztóan kedvelem az olyan karaktereket, akik a semmiből tűnnek fel és külön stílusokkal, nemcsak hogy a tömegből, hanem az egész játékból is kitűnnek, okosak, igazából mindenre megadják a választ  magukról is, a segítők, akinek minden pillanata arany,

Booker: De akkor ő most mi? Élő vagy halott?
Robert Lutece: Miért az kérdezed, hogy „mi”?"
Rosalind Lutece: Mikor a sokkal finomabb kérdés az, hogy „mikor”?"
Robert Lutece: Az egyetlen különbség a múlt és a jelen között
Rosalind Lutece: ...csak stilisztikai
Robert Lutece: Él, élt, élni fog.
Rosalind Lutece: Halott, meghalt, meg fog halni
Robert Lutece: Ha úgy tudnánk felfogni az időt, ahogy tényleg létezik....
Rosalind Lutece: Akkor a nyelvtan tanároknak nem is lenne értelme reggel kikelni az ágyból.
Robert Lutece: Mint mindannyian, Lady Comstock az időn keresztül létezik
Rosalind Lutece: Egyszerre él, és egyszerre halott.
Robert Lutece: És ezt az állapotot eléggé.... kellemetlennek érzékeli
Robert Lutece: Érzékelés, megértés nélkül....
Rosalind Lutece: ...veszélyes kombináció

Yep. A Luteceék az új kedvenc karaktereim.

Na jó, jöjjön egy kis spoiler

A Lutece ikrekben a kedvenc dolgom, hogy nem is ikrek. Ugyanaz a személy, később kiderül, hogy mind a ketten több valóság között keresték a hidat, hogyan lehet eljutni egyikből a másikba és mikor megvan a megoldás, Rosalind Lutece áthozza magához egy másik valóságból a saját férfi énjét Robertet. Ezért is beszélnek egymás mellett annyira gördülékenyen. Zseniális. Mellesleg Robert nem ugyanazokkal a jellemzőkkel rendelkezik mind Rosalind, sőt, erősen különbözőek és itt nem az az egy kromoszóma eltérés miatt van. Iszonyat okosan vannnak megírva, a sztorijuk is páratlan, de többet nem szívesen lőnék le.:)

Dominic furcsán ment már az utóbbi félórában, Hanna észrevette, hogy kicsit, de húzza a lábát, gondolta majd csak szól, ha komolyabb baj van. De nem szólt.

Ó a férfias férfiak.

Egy kis kertes házban találtak aznap estére szállást. Talán egy gyerek nélküli páré lehetett valamikor, kevés szoba volt, semmi játék. Dominic becsörtettet a fürdőszobába, amíg Hanna a kanapén fekve bámulta a plafont. Már egy jó félórája a bent lehetett a férfi, Hanna rossz előérzete egy darabig hallgatott aztán nem bírta tovább. Dom az elmúlt héten nem volt összesen harminc percet a fürdőben. Hát bekopogott. Nem jött válasz, de az ajtó kinyílt. Dominic egyik lába még a bakancsban volt a másikkal zokniban állt a kövön. A bakancs ki volt fűzve, a kilátszó fehér zoknin átütöttek a vérfoltok.

– Mi történt? – Hanna hangja nem volt sem ideges sem kioktató, elszörnyedt volt.

– Szétszakadt reggel – Mutatott a zoknira Dom – aztán begyűrődött.

Hanna ráültette Domot a WC tetejére, a férfi jobb kezével a homlokát és a halántékát dörzsölgette. A nő először látta őt szó szerint sebezhetőnek, és még valaminek, igazán emberinek. Nem tartotta magát a férfi, most minden terhével együtt látta, minden gondjával a vállán.

– Nem bírod a vért? – Próbálta Hanna oldani a hangulatot

– Semmi bajom a vérrel. A hülyeségemet, azt nem bírom.

Hanna mellétérdelt, megpróbált olyan pozíciót felvenni, amiben a legjobban kézre esik a bakancs.

– Oké, megpróbálom lassan lehúzni – közölte a férfival. Benyúlt a bakancsba hátulról és elölről. Dom már ekkor felszisszent. Megpróbálta óvatosan lehúzni, mint, ahogy egy pezsgősdugót húz ki, de csak nagyon lassan, és nagyon fájdalmasan jött le milliméterről milliméterre. Dom a csempének támasztotta a fejét.

– Rántsd le egyben.

Tudta, hogy rossz ötlet, de akkor legalább vége lesz egyben, gyorsan.

– Erre harapj rá – Hanna egy fogkefét nyújtott a férfi felé.

Dominic némán bólintott. A nő megmarkolta a bakancsot olyan erősen, ahogy csak tudta, nagy levegőt vett és megrántotta, de nem jött le elsőre. A második próbálkozáshoz teljes testével ráfeküdt a húzásra. Az sem volt elég, még egy kicsit, és még egy kicsit. Aztán egyszer csak hátra esett a csempének, és pont ebben a pillanatban Dominic szájában kettétört a fogkefe. Hanna ott ült a fal tövében a cipővel, a zoknival és a férfi lábának felső bőrrétegével.

Dominic ordítása felverte a házat. Ha lett volna ott valaki biztos így történik. Hanna keze remegett, belenézett a bakancsba, de csak vért és cafatokat látott, Dom lába pedig a húsig fel volt sebezve. Hanna majdnem is elsírta magát, mikor meglátta, hogy mennyire zokog a férfi. Minden folyt az arcáról, ami folyhatott. Hanna vizes törölközőbe csavarta a férfi lábfejét. Nem azért mert ez jó tesz neki, csak fogalma sem volt mit kéne csinálnia a sérült lábbal. Lefertőtleníteni. De csak egy dolog jutott eszébe, ami a házban is megtalálható fertőtlenítőszer gyanánt, a só. De ha ebbe a sebbe sót rak, a férfi biztos, hogy elájul a fájdalomtól. Betadine után kutatott a szekrényben, miután segített Dominicnak kibicegni a kanapéhoz. A lábát felrakta székre, mikor ott hagyta a férfi tenyerébe temetett arccal ült.

Betadine. Valami barna színű lötty, de nem talált semmit, csak acetont és szappant. Talán meg kéne mosnia? Hogy kellene ellátni, hogy ne ragadjon bele semmi?

El kell mennie a patikába. Már ha van itt még olyan. Meglapogatta Dom fejét és neki vágott egyedül a városnak. Pár utcányira talált egy gyógyszertárat. A polcok lerámolva, összetörve, Hanna átkutatta az üzletet fájdalomcsillapító után, de azt már nem talált sehol, jódot talált. Mintha hallotta volna valahol, hogy a jód sebfertőtlenítésre is való. Talán. Jó lesz.

Mire visszaért, már Dominic némileg jobb állapotban volt, a törölköző még mindig vizes volt, de már átütötte a vér.

– Nincs fájdalomcsillapító – Dom néma bólintással vette tudomásul – de hoztam jódot, ez ha minden igaz, csípés nélkül tisztítja ki a sebet. A másik variáció a só, szóval erre szavazok.

Újabb bólintás.

Hanna ellátta sebet, tényleg nem csípte a lábát, és talán már elfertőződni sem fog. Egy biztos, innen most egy darabig nem mehetnek tovább. Egész délután élelembeszerző körúton volt. Azért is veszélyes az egy helyben maradás, mert alapból megcsonkított készletek igen végesek. Dom nem sírt és nem panaszkodott többet, de Hanna látta, hogy eszi a fene. Az egyik szobában talált egy rakás könyvet, odatette a férfi mellé, aki közben elszundított. Csak most nézett fel az órára. Hajnal egy óra volt. Hanna belezuhant az ágyába és azonnal elaludt.

Jamin Winans rendező, zeneszerző, vágó, önjelölt filmes. A testvérével a rövid filmes világból bukkannak fel, hogy megvalósítsák a filmes terveiket, és első egész estés munkaként 2009-ben Denverben bemutatják az Inket. Saját ötlet, saját film, saját stúdió, saját zsebből (és persze nem kevés befektetőéből) klasszikus független filmről van szó, amit nem kapott fel egy stúdió sem, és nem titkoltan a torrent oldalak tettek kultfilmmé. Van néhány áthallás Sam Raimi első filmje felé, az Evil Dead is sokban hasonló körülmények között jött létre, de még ott a stáblista nincs egy perc és kb. 20 név, addig az Ink egész népes stábbal dolgozott.

A történet szerint a világot két erő felügyeli. A Történetmesélők vigyáznak az emberekre, jó álmokkal és pozitív gondolatokkal kommunikálnak velük, más befolyásuk nincs a fizikai világra. Velük szemben állnak az életerő elszívó Icubusok, akik pontosan az ellenkezőjét teszik. Allel vigyáz Emmára, akinek az apja egy munkába fordult emberke, a lányát elvették tőle, a kislány a nagyszüleivel él. Egyik este Ink, torzszülött lény, elrabolja Emma lelkét álmában és magával hurcolja az Icubusok elé, mert maga is azzá akar válni. Allelt csúnyán elverik, ezért maga mellé veszi az Útkereső Jacobot és együtt indulnak Emma után, miközben lassan kiderül, az apa nélkül nem lesz esélyük visszaszerezni a lány lelkét.

Elég humbugnak tűnik, igaz? Nem az. A történet igazából gyönyörű és értelemmel teli, érzelmes és okos, mély és megérintő. Imádom. A karakterek érdekesek, jellegzetesek, megkapóak. A dialógosok és a sztori remekül van megírva, abszolút elvisz magával. A zene, ami szintén a rendezőtől származik, gyönyörű. Az egyik track szerepel a Fehér Pokol című Liam Neeson filmben, innen is találtam rá az Ink-re. Mert az a zene annyira tetszett és az volt az egyetlen amit, nem a Fehér pokol zeneszerzője szerzett, rögtön érdekelt miből való, nem bántam meg kicsit sem.

Az egész film szép egység, egy dolog felé visz, ügyesen felépítve és üt az érzelmi csúcsponton. A színészek jók, Quinn Hunchar gyerekszínész mércével is nagyon jó, Jessica Duffy és Jennifer Batter, mint Allel és Liev, pont annyira földöntúli jelenségek, amennyire kell, Jeremy Make, mint Jacob, a legjobb karakter. Ahogy az ilyen filmeknél szokás, a szereplők azóta nagyon keveset voltak a filmes szakmában, kivéve a független filmes Christopher Soren Kelly-t,  aki az apa szerepében viszi a pálmát. Nem amatőr színjátszásról van itt szó, ami még az Evil Dead-ben pl. sokszor kirívó, itt minden színész a helyén van, nagyon komoly alakításokkal, szóval nincs meg ez a kezdő független filmes betegsége.

A rendező mindenről tudta, mit kar, remek színészvezetés, öt percben úgy meséli el a szerelmi történetet, amire másnak egy teljes film sem elég, ügyesen bánik mindennel. A vizuális effektek működnek, jól használja jó mértékben. Az Icubusok kinézete volt az egyik legjobb megoldás, egy egyszerű vizuális trükkel tette őket félelmetessé. Szűrőket használ a síkok elkülönítésre, ezzel a film is különleges színezetet kap, főleg mikor összeolvadnak az oldalak. A humora nagyon helyes, főleg Jacob szállítja ezeket a pillanatokat, csak úgy, mint a film legjobb jelenetét, ahogy kívülállóként, egy pici dologgal megváltoztatja a világ körforgást.

A film nem a természetfelettire fókuszál. Az apa-lánya kapcsolat van a központban, a megbánás, a cél nélküli élet, és céllal teli halál, mi a következménye egy súlyos veszteségnek, és ha valaki úgy dönt, nem érdekli semmi, onnan mikor van vissza út?

Nem is tudom mi ragadt meg igazán először, a karakterek, a zene vagy a szöveg, valahol minden egyszerre, ez egy egészen elképesztő 107 perces utazás, bőven könnyekkel tarkítva. Érdekes a filmipar másik végéből is megtapasztalni ilyen alkotásokat, sajnos a legtöbb mellett magam is elcsúszom, de legalább Liam Neeson a Fehér pokollal és a farkason ezt is elhozták. Szóval ezt mindenképpen ajánlom bárkinek, aki nyitott egy ilyen kissé földhözragadtabb Fantasy/Sci-fi -re.