Múlthéten fejeződött be a Berlinale filmfesztivál, és volt szerencsénk éppen arra járni, szóval megnéztük, hogy működik ez az egész.

Először is jegyet venni a neten, az egy kész őrültekháza. Minimális számú jegyet raktak fel online, (értsd kb. 10 alatti számot) és mint egy rosszabb tárgyfelvételen baromi szerencsésnek kellett lenned, hogy pont neked jusson. Több jegy is elment, már ott tartottam, hogy valami véráldozatot mutatok már be, de aztán csak sikerül a Goat című filmre befizetni.

Szóval Berlinben több mint 30 mozi vesz részt a nemzetközi filmfesztiválon, és nemcsak a versenyfilmek futnak. Vannak rövidfilmek, fórum filmek, generációs filmek, generációs rövid filmek, generációs fórumfilmek, rövid fórum generációs versenyfilmek, filmes generációs középhosszúságú dokumentum nagyjátékfilm, pásztorének, német filmes retrospektív szekció, doksi filmek, na meg klasszikusok (pl. rengeteg Sorcese film ment) a mi Kecskénk a Panoráma szekcióban futott, ahol több műfajban is mentek a filmek, általában itt korproblémákat boncolgató alkotásokat mutattak be. Berlin tele van a vörös medvével, a harminc mozi is elszórtan helyezkedik el a városban, lehetetlen nem a Berlinaleba botlani. Ez rögtön nagyon szimpatikus volt, a Sony Centerben, ahol az IMAX mozijuk van, ott a kivetítőn végig a Berlinale sajtó eseményei futottak, az egésznek olyan négyvolumenű hangulata volt.

A Zoo Palast mozi az egyik központi helyszíne a Berlinalenak, a mozi 1957-ben épült helyettesítve a II. Világháborúban lerombolt eredeti mozit, az épület is gyönyörű, és hát a Berlinalés jegyeinkkel a vörös szőnyegen lehetett bevonulni a kapukhoz. A módi az az, hogy nincs helyreszóló jegy, hanem odaülsz ahova tudsz, és ez elsőre eléggé furán hangzott, de aztán mikor beléptünk a teremben megértettünk mindent. Az 1-es terem 773 férőhelyes, egészen elképesztő méretekkel, és annál kényelmesebb székekekel, itthon kb. az Aréna VIP terme ennyire fullos, van hely lábnak hátradőlésnek, a szék igazodik, vannak páros székek, szétválasztó karfa nélkül, és az előtted ülő feje semmiképpen sem tud belógni. Sokként ért. Aztán az is, hogy talán a német filmnézési szokások mások, talán csak Berlinale miatt embereli meg magát mindenki, (bár voltunk egy másik filmen is, és ott sem volt semmi telefon, beszélgetés, sms ilyesmi.) Persze az is hozzá segít, hogy ide nem lehet popcornt bevinni, a Berlinale alatt nincs evés, itt át kellene szellemülni gondolom.... vagy nem tudom mindenesetre, próbálták emlékeztetni az embereket, hogy a film és a fesztivál miatt vagyunk itt. Izgalmas élmény volt az egész, sokszor úgy elámultam.

És akkor a film

A filmek eredeti nyelven mentek, feliratok nélkül. Adrew Neel filmje, a Goat, Ben Schnetzer és Nick Jonas főszereplésével, és James Franco producerálásával egész érdekes volt. Felnőttéválás sztori, két oldalról is. Brett és Brad testvérek (szülőknek egy pofon a nevekért) Brett egyetemi testvériség házban központi szerepet játszó, bulizós srác, beviszi a baráti körébe az öccsét, aki hamarosan kezdené az egyetemet. De Bradet szerencsétlenségé, jószándékúsága és naivitása miatt két srác szétveri és ellopja a kocsiját. Felépülve ugyan elkezdi az egyetemet, de ez az élmény sok mindent megváltoztat a testvérekben. Míg Brett kezd rájönni, hogy talán nem az egyetemi férfitestvériség bulik körül kéne forognia mindennek, és az jelöltek beavatási ceremóniája sem igazán korrekt (ami egy szívatós gólyatábor a köbön, meg annak is a köbön, de erről már több film is szólt). Brett az öcsével történtek után nem annyira értékeli az erőszakot, és próbálja kihúzni magát, még Bradben pont az ellenkezője megy végbe, mivel nem ütött vissza, mindent meg tesz, hogy felvértezze magát az erőszak ellen, és hogy egy közösségbe tartozzon. Nem rossz a film, jobb lett volna, ha a hangsúlyok jó helyen lettek volna, sajnos a lelki változások tessék-lássék módon mennek, és/vagy szájbarágósan, rengeteg mellékszál nem fut sehova, és a végén még egy erős konklúziót sem kapunk. Moziból kilépve legalább öt véget fel tudtunk sorolni, ami legalább lezárást adott volna, viszont így az egész lóg a levegőben. Mindenesetre a két színész elviszi a filmet, mindkettőjüket jó nézni, illetve Gus Halper azért maradt meg, mert Michael Shannon kiköpött fiatalkori mása, ilyen nincs is:) 

Aztán stáblista, függöny, taps.

 – Arra gondoltam, körbevezetnélek – Hanna kezében meglebegtette a frissen szerzett térképet -– Mit szólsz? Manhattan? Ha elmegyünk innen, nem valószínű, hogy valaha is visszajövünk.

– Ez a terv, nem?

– Szóval nem is érdekel?

– Őszintén? Nem.

– Okééé – Hanna hangjából kiérződött a csalódottság – Akkor semmi üres Time Square meg Broadway?

– Nem.

– Akkor keressük meg, hol vagyunk 

A térképből amennyire össze tudták rakni a Manhattan hídon volt a legegyszerűbb elhagyni a várost és az államot, Long Islandbe. Onnan meg valahogy muszáj lesz valami szállító eszközt találniuk. Hátha hajók még várják a túlélőket. Ez az egy lehetőségük maradt elhagyni a földrészt.

– Gondolod, hogy New York gócpont volt? Akármi is történt itt… – szólalt meg a nő – úgy értem ez a pusztítás meg ez a sok hulla...nem lehet, hogy máshol rosszabb legyen.

– Itt volt mit pusztítani, hányan is laktatok itt? 10 millióan?

– Annyian… amúgy otthon is ennyin lakunk, de az egész országban.

– Tényleg? Nem vagytok túl sokan.

– Hát nem is túl nagy az ország. De ennyi az annyi. Még… mindig jönni akarsz?

– Csak mert kicsi az országod talán még beférek – mondta nevetve.

– Ahan, szóval te olyan fickó vagy, aki mindent elviccel.

– Eddig nem tűnt fel? Na gyerünk!

A Manhattan híd még így is impozáns volt, hogy döglött kocsik torlódtak rajta egymás hegyén-hátán. A járdán is motorháztetőkön kellett átugrálniuk. Régen sokat sétáltak erre Brandonnal hétvégente, imádták nézni az ébredező várost, szinte érezte, ahogy Bran meghúzza az álmosan reagáló kezét, hogy minél hamarabb a legjobb pontra érjenek. Hanna most nem látott semmit, csak rombolást. Megálltak egy pillanatra szótlanul, nem összebeszélve, mindketten megérezték a Lót-féle késztetést, hogy hátranézzenek. Ott álltak egy kocsi tetején, és nézték a várost. Elképesztő volt, ahogy New York, a város, ami sosem alszik, egyszerűen csak kimúlt, meghalt. Hanna most fogta fel igazán, hogy a hely, amit otthonának hívott most már csak halállal van tele. Manhattannek még így is megvolt a monumentális hangulata, csupán megfagyott. Megfagyott az időben örökre. Egyszerűen nem volt már jelentősége New Yorknak. Már nem volt a fények városa, már nem volt benne a lehetőség, hogy bármit megtehetsz. Hanna ezen a ponton értette meg először, hogy minden megváltozott. A világ jóval kisebb hely lett. Nincsenek lehetőségek, nincsenek tervek. Jövő héten a Broadwayre megyünk, ma csak vacsorázni. Mostantól minden ház ugyanolyan volt, mindegyik csak egy ház volt. Vagy már az sem. Egynemű lett, New York ugyanannyi lehetőséget rejtett, mint a szülővárosa. Túlélést és halált.

– Mint valami elbaszott sci-fi – Dominic megelégelte a halódó város látványát és Hannát kikerülve ugrott rá a következő autóra, visszanézett a nőre, aki még mindig a hídon túl bámult – Mégis csak maradunk? Nincs az az Isten, hogy visszamenjek.

– Nem. Nem. – Hanna egy utolsó pillantással még beleégette a retinájába ezt a képet, mert elfelejteni nem akarta. Majd megtette a lépést, amivel mindent eldöntött. Dominic felé fordult. – Nincs Isten.

Többé nem nézett vissza.