– Arra gondoltam, körbevezetnélek – Hanna kezében meglebegtette a frissen szerzett térképet -– Mit szólsz? Manhattan? Ha elmegyünk innen, nem valószínű, hogy valaha is visszajövünk.
– Ez a terv, nem?
– Szóval nem is érdekel?
– Őszintén? Nem.
– Okééé – Hanna hangjából kiérződött a csalódottság – Akkor semmi üres Time Square meg Broadway?
– Nem.
– Akkor keressük meg, hol vagyunk
A térképből amennyire össze tudták rakni a Manhattan hídon volt a legegyszerűbb elhagyni a várost és az államot, Long Islandbe. Onnan meg valahogy muszáj lesz valami szállító eszközt találniuk. Hátha hajók még várják a túlélőket. Ez az egy lehetőségük maradt elhagyni a földrészt.
– Gondolod, hogy New York gócpont volt? Akármi is történt itt… – szólalt meg a nő – úgy értem ez a pusztítás meg ez a sok hulla...nem lehet, hogy máshol rosszabb legyen.
– Itt volt mit pusztítani, hányan is laktatok itt? 10 millióan?
– Annyian… amúgy otthon is ennyin lakunk, de az egész országban.
– Tényleg? Nem vagytok túl sokan.
– Hát nem is túl nagy az ország. De ennyi az annyi. Még… mindig jönni akarsz?
– Csak mert kicsi az országod talán még beférek – mondta nevetve.
– Ahan, szóval te olyan fickó vagy, aki mindent elviccel.
– Eddig nem tűnt fel? Na gyerünk!
A Manhattan híd még így is impozáns volt, hogy döglött kocsik torlódtak rajta egymás hegyén-hátán. A járdán is motorháztetőkön kellett átugrálniuk. Régen sokat sétáltak erre Brandonnal hétvégente, imádták nézni az ébredező várost, szinte érezte, ahogy Bran meghúzza az álmosan reagáló kezét, hogy minél hamarabb a legjobb pontra érjenek. Hanna most nem látott semmit, csak rombolást. Megálltak egy pillanatra szótlanul, nem összebeszélve, mindketten megérezték a Lót-féle késztetést, hogy hátranézzenek. Ott álltak egy kocsi tetején, és nézték a várost. Elképesztő volt, ahogy New York, a város, ami sosem alszik, egyszerűen csak kimúlt, meghalt. Hanna most fogta fel igazán, hogy a hely, amit otthonának hívott most már csak halállal van tele. Manhattannek még így is megvolt a monumentális hangulata, csupán megfagyott. Megfagyott az időben örökre. Egyszerűen nem volt már jelentősége New Yorknak. Már nem volt a fények városa, már nem volt benne a lehetőség, hogy bármit megtehetsz. Hanna ezen a ponton értette meg először, hogy minden megváltozott. A világ jóval kisebb hely lett. Nincsenek lehetőségek, nincsenek tervek. Jövő héten a Broadwayre megyünk, ma csak vacsorázni. Mostantól minden ház ugyanolyan volt, mindegyik csak egy ház volt. Vagy már az sem. Egynemű lett, New York ugyanannyi lehetőséget rejtett, mint a szülővárosa. Túlélést és halált.
– Mint valami elbaszott sci-fi – Dominic megelégelte a halódó város látványát és Hannát kikerülve ugrott rá a következő autóra, visszanézett a nőre, aki még mindig a hídon túl bámult – Mégis csak maradunk? Nincs az az Isten, hogy visszamenjek.
– Nem. Nem. – Hanna egy utolsó pillantással még beleégette a retinájába ezt a képet, mert elfelejteni nem akarta. Majd megtette a lépést, amivel mindent eldöntött. Dominic felé fordult. – Nincs Isten.
Többé nem nézett vissza.