Nem tudta mennyi ideje, (honnan is tudná, még az idővel sincs tisztába) de már igencsak úgy tűnt, hogy percek óta nézi azt a kanalat. Mert érdekes és mert bődületesen unalmas. Érdekes, mert most ez volt az egyetlen problémája, unalmas, mert hát csak egy kanál. Mégsem tudta megtenni, amit kéne. Mert hogyan is lehetne értelme ennek a kanálnak? Nagyot sóhajtott és lehelyezte az asztalra. Nem, még ez túl korai. Idővel talán, de most… nem nem. „Reggeli” után megpróbált repülni egy kicsit. Hát igen, a szokás hatalma. Persze nem sikerült, és ez annyira elszomorította, hogy a délután közepéig magzatpózba gömbölyödve feküdt a kisszőnyegen, hangja egészséges vinnyogó struccéra emlékeztetett. Ez volt a szerencséje. Hiszen az előző lakó tucatjával tartotta a vinnyogó struccokat a hátsókertben, így a szomszédoknak fel sem tűnt a hang, és egyiküknek sem jutott eszébe kihívni a rendőrséget vagy ne adj isten az állatvédőket. A délután közepén azonban hősük valami furát érzett a gyomra táján, szóval abbahagyta a sírást, hogy összpontosíthasson erre a kérdéses szituációra. Az eligazításból tudta, hogy ez három dolgot jelenthet. 1. éppen most szül, 2. hasmenése van (bármilyen muris is ez a szó), 3. szimplán éhes. Na, nem várta meg hogy csúnyán végződjön a dolog, úgyhogy egy terhes kézikönyvvel, egy kiflivel és egy zacskó müzlivel beült a vécébe. Egész kellemesen érezte magát müzlit evett (kanál nélkül) és olvasgatott a szülésről, de mivel az nem tartozott a kellemes kategóriába, inkább elásta a könyvet 6,66 méter mélyen a kertbe. Szóval ott ült a vécén és müzlit rágott, és rá kellett jönnie, hogy most már tudta milyen érzés éhesnek lenni. Na és erre rájönni nem volt egy nagyon jó érzés. Már majdnem visszavette a strucc állapotot, mikor észlelte, hogy lassan idő van. Idő… nem igazán jött rá mi az. Amit eddig hallott az időről azt nem mondhatnánk pozitívnak. Rohan, kegyetlen, begyógyítja a sebeket, szóval az idő vagy egy morcos orvos, vagy valami egészen más, amihez nincs kapaszkodója. Persze, hogy nem érti, hiszen eddig sosem tapasztalta. Számára nem létezett idő. Nem volt kezdete és vége a dolgoknak. Minden csak volt. Nem kellett mérni, hogy meddig tart, nem volt megszabva, hogy ekkor és ekkor lehet valami, máskor meg soha. Mindig minden volt. Ő eddig mindezt egyszerre érzékelte, nem volt idő, nem volt éhség, nem volt… kanál.

Nagyot sóhajtott megint. Nem fog ez menni. Persze még ez az első napja, de hát igazán be lehetne látni, hogy ez már egy rossz ötlet volt kezdettől fogva. Kezdet… na, arról tudna mesélni. Nem mintha akarna. Csúnya dolgok történtek ott. De min változtatna a múlt felhánytorgatása, most itt van, most ez van. Jutalom van. Idő van. Még kettőt ugrik a mutató. És igen a mű madár műhangot hallatva ki- beugrál az órából. Mennyire leleményes. Ezt azért meg kell hagyni. Kár, hogy csak rövid ideig szórakoztató. Ül. Talán egy órahosszát is ül. Mereven. Ha nem tudnám, hogy nem az, halottnak is nézhetném. Ül és figyeli hogyan telik meg a tüdeje levegővel, és hogyan szelel ki belőle megint. És megint. És megint. Bármelyikünket untatná ez a procedúra, de őt nem. Mert csak most figyelt fel rá. Ezt hívják lélegzésnek. Azt tanították, ne pánikoljon be ettől, ez csak természetes. De ha egyszer olyan természetellenesnek néz ki. Miért kell neki ilyeneket csinálnia?

Hirtelen egy éles sípoló hangot hallott. Hiába, az érzékszervei még nincsenek hozzá edzve ahhoz, ami odakint várja. A műmadáron kívül semmilyen hangot nem tudott egyáltalán még felfogni se. Ez az éles sípoló hang megint a földre kényszerítette. Nem várt reakciója egy torz üvöltés sorozat volt, de rá kellett jönnie, hogy ez legalább annyira zavaró, mint a kinti hangorkán. Szóval elfojtotta a fájdalmas ordításokat, és a hangok másodpercről másodpercre kitisztultak. Nem telt el egy perc mikor már tisztán értette a fájdalomokozó hangzuhatagot.

 …kacsatollat, libatollat, régi használt tollakat, hagyaték tollakat! Bárkinek bármilyen toll van eladó, tessenek szólni, vagy kézzel…

Tollak. Mindenről csak a régi dolgok jutottak az eszébe.

Nem érezte úgy, hogy fel kellene kelnie innen. Nem volt semmi ereje hozzá. Lassan besötétedett és az egyetlen fény, amit látott, az utcalámpák irigy fénye. Valószínűleg ezt hívhatják estének. A sötét eddig nem volt kötelező vagy menetrendszerű. Fura, hogy nem választhatta meg, hogy mi történjen. Nyomasztó ez a fénynélküliség. A mesterséges világítás közel sem ugyanaz. Ráadásul, ha ez azt jelenti, hogy vége a napnak, akkor nem jött el. Pedig azt mondták neki, hogy már az első napon itt lesz. De hát valószínűleg ez tipikus nála. Itt kellett volna lennie.

Szóval sötét. Most jött az a rész mikor vízszintesbe kell feküdnie (jelenesetben maradnia), és lehunyja a szemét és kész.

De nem történt semmi.

Már kétszer kiabált a mű madár mióta lecsukta a szemhéját. Miért jó ez? Nem érzi magát jobban… ez lenne a pihenés? Ilyen lenne egy nap? Eddig azt hitte tudja mi az örökkévalóság, most már tényleg tudta mi az. Ez a nap sokkal hosszabbnak tűnt, mint eddig bármi az életében. Pedig az ő élete, nos, mondjuk úgy igen hosszú volt. Meddig kell még csukott szemmel feküdnie?