Mikor sorban álltam az éjféli vetítés jegyeiért, mellettem pár menő kisgyerek épp a hetedik rész bemutatóját próbálta leszólni a maguk vagány módján. Na és akkor belém csapott a felismerés. A hetedik rész nem nekik szól, ez nekünk készül, nekünk, akik a Csillagok Háborúján nőttek fel. Tudom. Tudom. Wow. Micsoda Doktor House-i pillanat! 

Emlékszem milyen volt elsőre látni a trilógiát, még a régi házunkban laktunk, szóval nem lehettem több nettó 8 évesnél, de inkább fiatalabb. Anyum kölcsönkérte videokazettán a valahonnan összekalózkodott filmeket, a harmadik részen már csúszott a szinkron is. Kit érdekelt? Anyumék látták anno moziban, szóval tudták miről van szó. Nem fogom azt állítani, hogy emlékszem mindenre, sőőőt. De emlékszem a hatására. Emlékszem, hogy zseblámpával játszottam fénykardosat, (amúgy ez alap zseblámpa = fénykard) hogy minden lánynak az alsóban volt egy képzeletbeli szerelme, többnyire Disney hősök, mint Eric herceg (ugye Timi?:)) vagy a Maharadzsa lányából valaki, az enyémet úgy hívták Luk Szkájvalker. Emlékszem a Darth Vader imitálásokra, és arra is, mikor ’97-ban kijött a felújított verzió (mit tudtunk még akkor, hogy milyen változások voltak) Arra emlékszem, hogy abban az évben mindenkinek volt Star Warsos matricagyűjtő füzete, tudjátok, mint a lovas album. Mai napig üresen áll, matricákat nem vettem bele, de így is tele volt képpel és sztorival. És hogy igenis, Csillagok háborújását játszottunk a parkban. Hogy egy barátnőméknek meg volt a három rész és állandóan elkéregettem tőle, hogy nézhessük, egészen addig, amíg az RTL Klub le nem adta a trilógiát, valahol az előzményfilmek előtt. Aztán mindent felvettünk kazettára, rongyosra néztem, mint a többi klasszikust, és hát azt, hogy Luke ráfordul a Halálcsillagra nem is tudom hányszor pörgettem vissza. 

Kit érdekelt akkor, hogy milyen extra jelenetek vagy effektek voltak belerakva, kit érdekelt, hogy milyen a szinkron? Azóta nem egyszer láttam angolul a filmeket, de gyerekként tényleg számít ez? A szinkron semmit, de semmit nem vett le a Star Wars élményből, az nem ezen múlik. Manapság túl misztifikáljuk itt a dolgokat, mondom én, aki oda van Mark Hamill hangját (legjobb Joker evör), de semmivel nem kapok kevesebbed a szinkrontól, mert gyerekként se kaptam. Ugyanez a helyzet a speciális kiadásokkal is, az őszintét megvallva, nem vesz le semmit a Star Wars élményből, még ha ma már tudom is hol nyúltak bele. Ettől nem lesz kevesebb.

Aztán jöttek az új filmek, bevallom mikor ’99-ben kint volt a plakátja a csongrádi moziban, az Amerikai Pite mellett a Baljós Árnyaknak, valahogy nem esett le, hogy ez az a Star Wars. De Balázs osztálytársamnak minden füzete Amidalás volt, szóval volt valami fogalmam, de 11 évesen éppen belekezdtem a Harry Potterbe, és valahogy lemaradtam a Star Warsról, aztán három év múlva leadta a TV, és valami más volt. Nem mondom, hogy rossz. Nem állt össze. Akkor, már tinikor fele, rögtön megéreztem, hogy a Moulin Rouge-ból a fickó jó Obi-Wan, és hogy minden Darth Maul jelenet fasza volt, de valami hiányzott, abban az évben ki maradt A Klónok támadása is, bár gyűjtöttem mindenféle kártyát, meg újságkivágás, de asszem vagy nem jutott el Csongrádig a film, vagy csak kimaradt. De az érdeklődés megmaradt, viszont csak apránként jött vissza a Star Wars láz. A könyvtárunk tele volt Star Wars könyvekkel és hát vannak köztük gagyik, viszont olyan brutál-totál jók is… Szóval valahogy mindig megvolt, még ha takarékon is.
Tizenhét voltam mikor kijött A Sith-ek bosszúja, persze addigra már bepótoltam A Klónok támadását is. Még mindig voltak visszás érzéseim, de valahogy nem tudtam megfogalmazni, szimplán ez nem az a Star Wars volt, amiért én anno zseblámpát gyújtottam. Mindenesetre így is szerettem. Tagadatlan. Aztán A Sithek bosszúja előtt minden tv reklám a mustafári Obi-Wan/Anakin összecsapásról szólt. Összeszedtük magunkat az egyik barátnőmmel és lementünk Szegedre megnézni. Nagy pozitívumunkra legyen mondva, a kalóz verziót akkor vetítették diáknapon, de mi lementünk, és kifizettük a jegyet. És talán először nem volt csalódás. Nem volt az, mert ez már sztárvorsz film volt, látványban, zenében, minden kihegyezve a nagy összecsapásra. Működött, A Sithek bosszúja nem kicsit működött nálam.  Nem utálom az előzmény filmeket, mert voltak bennük jó pillanatok még az első kettőben is, elég ha csak a zenére gondolok. Szimplán nem hozta a Star Wars érzést. A Sithek azért közelebb került. De emlékszem délután volt és a moziban alig voltunk páran. Most meg, tíz évvel később, a hetedik részre, az első hétre alig lehet jegyet kapni.
Mi hozta vissza a Csillagok Háborúját, a praktikus effekteken kívül? Az érzés. Mert ez hiányzott az első két filmből biztosan. Az érzés. Hogy újra gyerekek lehetünk, de nem úgy, hogy gyerekeknek néznek minket és idióta, nem odaillő poénokkal tűzdelik tele filmet (JAR JAAAAR – kiáltotta Kirk Kapitány), hanem belecsöppenthetünk egy kalandba. Ennek szurkolok, hogy ez megint sikerüljön. Hogy újra átélhessük az Star Wars élményt, hogy nem, nem baj, ha ennyire rajongunk valamiért már előre is. Hogy az ismerős dallamok felcsendülése, hogy az Ezeréves Sólyom repülése, az egy évvel ezelőtti előzetesben is már megkönnyeztette a népet. Szóval igen, várom, hogy induljon az éjféli vetítés, hogy lássam a régi szereplőket és az újakat, hogy visszatérjünk oda, ahol gyerekként kinyílt a szemünk a filmekre, galaxisokra, a sci-fire. Induljon a party.

És ha film rossz lesz?
Pont pont pont

(Azt gondoltam minden menő Star Wars cuccom otthon van, mint az alábbi is, de szétnéztem az albérletben, és hát a föntiek csak előkerültek:))