Esik. Végre. Eső. Mindig csodának éreztem. Kiállni az esőre és elmerülni benne. Az illata, az érintése. Életem legszebb pillanatai az esőhöz kötődnek. Mind. A játszótér, az erkély, az utca. Mind jelentenek valamit, de mind csak az esőben. Érzem, ahogy átáztatatja a ruhámat és szinte a bőrömet is. Remélem a lelkemig is eljut és kimos onnan mindent, minden sarat. Az eső sok mindent felfed. Ő is imádta az esőt. Kiskorunkban is sokat játszottunk az esőben, még édesanyám szó szerint be nem rángatott minket. Vele nagyon közel álltunk egymáshoz. Persze ez nem volt senkinek meglepetés. Volt valami kötelék köztünk. Valahogy az első pillanatoktól fogva éreztük. Egész későn figyeltek rá fel mások, akkorra mi már rég tudtuk, csak szavakba volt nehéz önteni. Érezzük a másikat. Nehéz erről beszélni, még igazán senkinek sem tudtam teljesen érthetően elmagyarázni.

Ennek a közelség ellenére mégis rengeteg mindenben különböztünk. Néha olyan volt, mintha nem is lennénk egyidősek. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.

Olyan tisztán láttam, mintha én álltam volna azon a hídon. Éreztem minden keserűséget, ami kiszakadt belőle az utolsó lélegzettel. Éreztem az áthidalhatatlan távolságot közte és a világ közt, de félelmet nem éreztem. Akkor is esett, mint most. Az eső a szemébe mosta fekete haját, mikor lenézett a hídról. Nem volt benne kétség, vagy visszakozás, csak szembenézett utoljára a világgal és a döntésével. Nem tartott tovább egy percnél. A víz jeges volt, a milliónyi tűszúrás érzete sem tudta elnyomni azt a megnyugvást, amivel átlépett ki tudja hová három héttel ezelőtt. Hajnal kettő körül történt. Aznap nem aludtam. Valami más volt, csak későn jöttem rá, hogy mi. Meghalt. Azon az éjszakán meghalt. Hogyan jutottunk eddig? Miért kellett meghalnod? Mit tehettem volna?

Oda kellett mennem. Még ha tudtam is most már elkéstem. Nem laktunk közel egymáshoz, háromszáz kilométert utaztam, hogy utoljára láthassam. Még nem azonosította senki a testet. Hova tűntek az emberek körülötted? Életem leghosszabb pillanata volt, mikor végig kellett sétálnom a hullaház szürkés-zöldes folyosóján. Sosem éreztem ilyen közel a halál szagát. Ketten kísértek a testéhez, nem vágytam társaságra, de ez volt a szabály. Elérkezett a pillanat, hogy újra lássam őt, egykori legjobb barátomat, a másik, jobbik felemet másfél év hallgatás után. Másfél éve nem beszéltünk. Én és Ő. Nem beszéltünk. Egykor a legszorosabb kapcsolatnak tartottuk a magunkét, most már másfél éve még csak nem is beszéltünk. És most itt vagyunk. A kísérőim közül egyikük felhajtotta a leplet. Hamar kihúzták, így nem torzította el a vízihullák szokásos külsője. Nem. Ő most is az a magas feketehajú, jóképű srác volt, akire emlékeztem. Kérdően rám néztek. Jeleztem, hogy ő az. Majd magamra hagytak vele.

Itt vagyunk hát. Arca kisimult volt, ugyanaz a nyugalom áradt szét rajta, amit a vízbeérkezéskor érzett, illetve éreztünk. Nem ezt vártam. Egy kis szemrehányást, az jobban segítene, ha haragudna a világra, sőt inkább rám, mert így nem értem. Ez a nyugodt arc nem tükrözi azt, amit érzek. Hányszor és hányszor láttam saját magam lelkiállapotát az ö arcában visszatükrözni. Most nem ez történt. Nem akartam bevallani, hogy mit érzek, mert borzasztóan szégyelltem. Itt fekszik előttem a holtan és nem szomorúságot, vagy kétségbeesést érzek, hanem csalódottságot, mérhetetlen kiábrándulást. De kiben, benne vagy magamban? … mit tettél?! A halál… sajnos sokszor találkoztam vele, pedig huszonhat évemmel elég fiatal vagyok. Édesanyám, apám, most…. Ez más volt. Itt róla volt szó. Ő nem egy másik lélek volt, ő belőlem volt egy rész. Mi mindig összetartoztunk. Most én is meghaltam egy kicsit.

Valami elveszett, valami, amit már sosem kapok vissza. Belül üresebb lettem. Vajon ugyanaz az ember maradok, aki eddig voltam? Akarok egyáltalán ugyanaz az ember lenni? Az, aki a legfontosabb emberrel az életében, már nem beszélt másfél éve. Mennyi mindent helyre tehettünk volna. Ő és én, mint mindig. Most már hiába szorítom a kezed, hiába simítok végig az arcodon, soha többé nem nézhetek bele a szemedbe. Elengedtelek akkor régen, és most ez a következménye. Bár sose kellene téged elengednelek újra. Könnycseppek folynak végig az arcomon, ezt már nem tudom kontrolálni. Nem megy. Némán sírok, csak folynak a cseppek, de nem zokogok. Ez mélyebb, ez bentről szakad ki. A jobbik felemé. Most hagy el végleg.

Csendes temetés volt, alig páran. Nem volt sok barátja. Nem úgy élte az életét, mint mások. Nem szerette ezt a „társadalomba való beilleszkedés” dolgot. Ő nem járt egyetemre, neki volt bátorsága nemet mondani az elvárásokra, és az ígéretekre, nekem sajnos nem. Neki volt igaza. A kényszert és a saját magam elhagyását sosem éreztem ennyire nehéznek, mint akkor. Mindig az gondoltam, a színjátszás, hogy magtaláltad a helyed, és élvezed, hogy része lehetsz az egész gépezetnek, szükséges a túléléshez. Szerinte ez hipokratizmus. De, gondoltam, csak így vihetem valamire. Na igen, egy temetésre a testét. 

Az egyetem alatt kezdett megromlani a kapcsolatunk, látta mi lett belőlem. Képmutató színjátékos. Egy buborék, belső nélkül. Ezt látta, nem így volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy valamennyire azért még önmagam tudtam maradni Szerencsés… Tényleg ezt mondtam?  Az, akinek a részét most eresztik le a sírgödörbe. És ő végleg eltűnik. Az elmúlt másfél évben nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, hol lehet, mit csinált. Egy karnyújtásnyira volt és mégsem nyúltam ki. Már késő. A világ elfeledkezik erről az emberről, mintha sosem lett volna. Bekövetkezhet az, hogy egyszer én is elfelejtem? Mint, ahogy másfél évre kizártam a tökéletes világomból. Képtelenség. A világ furcsa hely és én még nem tanultam meg benne igazán élni. Már nincs meg az a pillanat mikor tisztán láttam mindent. Már sosem lesz meg. Innen nincs hova sétálni, én mindig itt fogok állni ezen a ponton. Itt ahol minden mozdulatlan.

Sok ember fél a semmitől. Fél mi lesz vele a halál után, mi lesz ha már nem létezik többé. A megszűnés és feloldódás sokaknak rettenet. Nem létezni, nem érezni, nem emlékezni… az most nagyon jó lenne.

A nedves híd megcsúszik a meztelen talpam alatt.

Még szorítom a korlátott, görcsös kapaszkodás ez a semmibe. Csak egy lépés előre és vége, csak egy lépés hátra és örökre itt ragadok. Az eső nem hűvös, de mégis ráz a hideg. Jó lenne, ha már nem hinnék semmiben, ha nem lenne más, az borzasztóan jó lenne. Ha meg tudnám tenni. Innen fentről nézve minden más. Olyan közelinek tűnnek a felhők, mégis tudom, itt lent minden a lefele fut. Nem félek. Nem azzal van a gond. Örülnék, ha csak el tudnám engedni  korlátot, és azzal együtt mindent, ami ide köt. De nem. Én tényleg megváltoztam, azt hittem egyszerű lesz. Egyszerű is lenne, hiszen ez a könnyebb út. Eddig sosem választottam a könnyebb utat. Bármennyire szeretném is, nem tudom megtenni. Én nem Ő vagyok, ezt élesebben még nem éreztem. Én nem vagyok képes rá, és ő már nincs itt. Itt maradt még néhány árnykép belőle, és itt maradt még pár éles emlék, de csak a számomra. Ezt már senki más nem fogja látni. Egyedül én tudom. És semmi, és senki, még az eső sem tudja kimosni belőlem, soha. Őt már csak bennem lehet még megtalálni. Mennyivel egyszerűbb lenne nem létezni. De én létezem és amíg én itt vagyok, addig Ő sem tűnik el véglegesen. Rettenetesen kevés ez, nagyon olcsó vigasz, mégis több, ha csak nagyon kicsivel is, több mint a semmi. Hiszen nem haragudott rám, igazából sosem tette. Valamilyen szinten értette. Most nekem kell megértenem, hogy mit kell tennem. Most utoljára. Most nem árulhatom el.

Ő és én nagyon közel álltunk, a sok különbségünk ellenére is. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.