Ha már Tarantino, akkor beszéljünk egy kicsit a Halálbiztosról. Mivel valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Tarantino rajongó létére ezt a filmet még nem látta, yep, ciki, de ez van. Na az Aljas Nyolcason felbuzdulva nekiültem, hogy megnézzem a mester legrosszabbnak mondott munkáját a Gridhouse-Deatproof-t.

Tegyük félre, hogy grindhouse vetítés, hogy Rodriguez és a Terrorbolygó, hogy roncsolt a film, hogy vannak kimaradt részek, ezt mind tegyük zsebre, milyen maga a sztori és a film? Na jó, kissé féltem is tőle, annyira le volt húzva, és meg kell mondjam nagyon élveztem a filmet, le a kalappal. Az 53. percig. Ez a film számomra egy nagy rejtély. Két különálló szegmense van, és tényleg mintha két különböző film lenne.

Kezdjük az elején, a történet szerint három barátnő találkozik, mert az egyikük a hétvégére visszatér a városba. Elmennek partizni, közben megismerjük őket, kicsi dolgokból, gyorsan három dimenziót kap a három lányból legalább kettő. Párbeszédek rendben, ahogy lenni kell, lábfétis az arcukba nyomva, ahogy a killbilles Tarantino tudja, szóval megy a film, amíg a lányok szó szerint be nem térnek Tarantino kocsmájába. Tarantino a csapos, saját zenedoboza játssza a zenét, Eli Roth és Dominic Decoco hódítja a lányokat és akkor besétál Kurt Russell, vagyis Stuntman Mike. Stuntman Mike egy ragadozó, egy gyilkos, ez rögtön látszik, karizmatikus, sebhelyes, egészen bemászik az ember bőre alá, Russell zseniális, ahogy egyszerre félelmetes és egyszerre képes bármit kimagyarázni, hogy elhiggyék, ő ugyan semmi más, csak egy fickó a bárból. „Honnan tudja a nevem?” „Véletlen meghallottam, mikor beszéltetek” „Oké”. Az emberek szeretik feltételezni a legjobbat. Olyan igazi szociopata, akitől kiráz a hideg. Szép minden képi ábrázolás, a zenék, az interakciók, az öltánc, termelődik a feszültség itt is ott is, sokat foglalkozunk a lányokkal is, Mike jelenléte robosztusan ott van mindenhol. Ritmus remek, dialógok szintén, Mr. Russell meg mit mondhatnék egészen letaglózó.

Aztán hopp hangulatváltás, indulunk haza. Stuntman Mike, a szőke Rose McGowant viszi haza a halálbiztos kaszkadőr autóján. Itt van egy pillanat, amitől úgy kirázza a hideg az embert, de közben megindul az adrenalin is. Mike beülteti a nőt a kocsiba, és már épp indulnának. Kurt Russell utánanéz az elhaladó piros kocsinak, majd visszafordul, belenéz a kamerába, elmosolyodik és lazán eldobja a cigijét. Ilyenkor akaratlanul is elszól az ember egy tátott szájú nabazdmeg-et. Kamerába mosolyog, mint Burt Reynolds a Smokey és a banditában, beül az autóba, megkérdezi, merre megy a kisasszony jobbra vagy balra, jobbra, és ránéz, hát ez szívás, mert végül is 50-50 esélye volt, hogy merre megy, és ha Rose is balra lakna, akkor csak később kéne beszarnia, de mivel ígyis úgyis balra mennek, lehet rettegni mostantól. Kurt Russellt erre a mozzanatra és erre a dialógusra teremtették. Na meg a nachosra és a Virgin Pina Coladara. Persze Rose gyorsan elhullik, mert azon az oldalon nem olyan halálbiztos az autó. Stuntman Mike elhúz a lányok autója mellett, megfordul és belerohan, megölve az összes utast egy borzasztó véres jelenetben. The end. 

Az egész szegmens okosan van felépítve, meg van feszkó, megvannak a dialógusok, a libabőr momentumok, a karakterek, minden. Én itt már boldog lettem volna a filmmel. A második fele viszont elcsúszik. Rosario Dawson bandája, bár ezek a kemény csajok, nem annyira szimpatikusak, Zoe Bell rettentően helyes, ahogy magát játssza, de film itt nagy részben átmegy belső poénba a filmes háttérmunkások között. Majd egy számomra nem annyira Tarantino filmbe illő autósüldözésbe, indokolatlan girl powerben és Stuntman Mike karakterének felépítetlen 180 fokos fordulatába. Badass, intelligens, hidegkirázós szociopatából egyszerre csak síró ötéves lány lesz. Oké, hogy ez a végpont, legyen, de nem volt felépítve, pl. az ha már akkor az Aljas Nyolcasban az a karakter fejlődés/változás olyan szépen fel volt húzva, hogy öröm volt nézni, ez Mike-nál a semmiből így nem működik. Stuntman Mike. Aki megoldott egy frontális ütközést, amiben megölt négy embert, úgy, hogy még csak vádat sem emeltek ellene, oda-vissza kigondolt bűntény volt, erre ugyanez a karakter, hülyébbnél idiótább hibákat és butaságosat csinál a második részben. Plusz a végső 20 perces autófétis és autóüldözős jelent egyszerűen unalmas, még ha a kaszkadőri munka zseniális is. Mondjuk én nem vagyok oda az autósüldözésekért, ami egyéni szocprobléma (kivéve Mad Max), és nem, nem valószínű hogy értem az össze hetvenes évek autós filmjeire tett utalást, meg jó, a grindhouse dolog már alapból 70-es éveknek tiszteleg, de a lényeg, hogy a második részre minden kiveszett a filmből, ami az elsőt érdekessé tette számomra. A követő kamerás ebédlő jelenet volt, ami kiemelkedett ebből a szegmensből, na meg a Dodge Charger. Az első csoport lányainak a megismerésének semmi kibontása nem lett, a második részben sem jutunk közelebb Stuntman Mike okaihoz, és a badass lányok triója sem olyan átütő.

Szóval rossz film a Deathproof? Nem. Nem hiszem. Gyengébb? Bizonyos értelemben. Tarantino mércével is az első 53 számomra mestermű, az utolsó 100 perc pedig átlagos (az átlagos nem rosszat jelent, csak átlagosat), szóval igen, lehet, hogy tényleg a legrosszabb Tarantino film összességében, és azt is tudom, hogy ha pont a vége a kevésbé jó, akkor az negatív szájízt hagy, de azért ott van az az 53 perc, amiben a mester csillogtatja a tudását, ez mindenképpen értékelendő, és hát más filmekhez képest? Első része külön 10 pont, a második résszel egyben a film legyen 7 pont.

 Azért az se gyenge. De nem ám.