Ketten oldalról megkapták, a puskás nem tágított mögüle. Hanna el sem tudta képzelni, mit láthatnak ennyire veszélyesnek rajta. Egy rideg szobába vezették, de ott sem látta Domot. Lekényszerítették a székbe, kezeit felpakolták az asztallapra, majd mind a hárman távoztak. A teremben szűrt fény oszlott szét, ezzel sok zugot homályban hagyva. Az asztalon és a székeken kívül semmi más nem volt a szobában. Hanna egyedül maradt a vallatójával, mégis övé volt az első kérdés.

– Hol van Dominic? – a félelem legjobb ellenszere a figyelemelterelés és az erőfitogtatás. Hanna arra feliratra gondolt, amit a tükrére ragasztott, hogy minden reggel lássa: „ne legyél már olyan kibaszott gyenge”

– Mr. Sturgess éppen élelem ellátmányt kap. Megbizonyosodtunk, hogy nem a birodalom ellensége.

Hanna nem tudta eldönteni, melyik megdöbbentőbb, hogy Dominic így kibeszélte magát vagy az, hogy ez az egyeneshátú vallató királyi többesben beszél. Tudta mit jelent ez, diktatúrát. A félelem megint itt volt, de most másmilyen, ez kezelhető.

– Hogy hogy? – tette fel az első fejébe ötlő kérdést.

– Mr. Sturgess amerikai, mint tudhatja Angliát és Amerikát igen szoros szálak kötik össze, többek között a NATO, az egy katonai…

– Tudom mi a NATO!

– Be kell látni – folytatta minden megrovás nélkül a vallató – semmi olyan bizonyíték nincs a birtokunkban, ami arra mutatna, hogy Mr. Sturgess ellenünk lenne.

Hanna kikerekedett szemmel szóhoz sem jutott. A választékosságot nem igazán várta ettől a férfitól.

– Szóval ezt csinálta eddig? Soroltatta vele az amerikai elnököket, hogy biztosra menjen amerikai–e? Dwight D. Eisenhower. Ha ez kell. Akkor most már barátok vagyunk?

A Vallató elmosolyodott.

– Neve? Hanna a teljes neve?

– Még nem tudja? hm…– Nem számított igazából, de Hanna megörült, hogy Dominic nem beszélt róla.

– Kérem, tegye könnyebbé mindkettőknek.

– Johanna Varga – Hanna nem gondolta, hogy tovább kísérletezik a hangulattal húzásával, hanem megmondta az igazi nevét.

– Már az akcentusán is hallottam, hogy külföldi, milyen név ez?

– Magyar

– Magyar?

– Igen, magyar

– Hm…

Basszus.

– Hm, mi? – Hanna próbált hidegvérűséget tettetni, de tudja hibát követett el, mondhatott volna valami más országot is.

– Tudja, Magyarország nem éppen mondható baráti országnak csak nézze meg a két utóbbi világháborút, mindkettőben ellenségesek voltak. Nem jó, nem jó. – A vallató színpadiasan megcsóválta a fejét.

– Mondja uram, ön hallott már a NATO–ról? Mert bizony annak jó ideje tagja vagyunk, csak úgy, mint az Európai Uniónak is. Komolyan a felmenőim alapján próbálja megítélni?

Sok sikert. Nem is volt otthon már 13 éve, kevesebb köze volt hozzájuk, mint ennek a NATO specialistának.

– A múltjuk akkor sem vet magára jó fényt.

– Ne vicceljen már! Semmi közöm hozzá, ráadásul Amerikában életem évekig. Ez egy baromság.

– Dolgozott is?

– Tessék?

– Dolgozott Amerikában?

– Igen, ami azt illeti éveken keresztül dolgoztam az Államokban – Hanna kényelmetlenül kezdett feszengeni.

– Akkor mégis mit csinál Angliában a III. világháború idején?

Hannát annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen, nem is válaszolt. Hagyta megfagyni a csendet, majd közelebb hajolt és halkabbra fogta a hangját, hogy lehetőleg kint ne hallják.

– Kérdezhetek most én? Mondja járt már odakint? Hol van az a világháború?

– Minden elpusztított házban és...

– Ne röhögtesse ki magát! Nincs semmiféle háború, csak a pusztulás. Nem tudom mi az oka, de az hót ziher hogy nem atomháború vagy világháború, mert akkor már mi sem lennénk itt.

– Fogja be a száját! – szakította félbe ingerülten, de fojtott hangon a százados – odakint háború van, és katonai megoldást követel!

Hanna hátradőlt, most már mindent világosan értett. Ezek csupán olyan elkeseredett emberek, mint ők maguk. Semmi extra, csak tanácstalan emberek fegyverekkel. Nem tudják, hogy mi van odakint és a lehető legrosszabbul reagáltak rá. Kitaláltak egy elfogatható hazugságot és aszerint élnek. Végül is ez már több mint, ami neki futotta.