Görög volt a falóban

Görög volt a falóban


Az éjjel, amikor meghaltam

Korai novella próbálkozás

2015. november 23. - K.Nóra

A fájdalom mellékes. Mármint a fizikai. Az utolsó percekben már nem figyeltem rá. A testem megállás nélkül rángatózott, nincs kontroll, hamarosan nem lesz semmi. Próbáltam kinyújtani a kezem az Ő keze felé, ami már nem mozdult. Egy pillanattal előbb még Ő is felém nyúlt, rám nézett és azt mondta, ne félj Kedvesem. Hát bizony isten, nem rettegtem annyira, mint akkor. Aztán kihunyt a fény és csak egy félbe maradt erőlködő mozdulat maradt utána a sötétben. Rájöttem, esélytelen elérnem, a meleg vér már a kezemet is ragacsossá tette. Levegőt már nem nagyon kaptam a feltépett torkomon keresztül, vér árasztott el mindent, sosem felejtem el azt a vasas szagot és sós ízt. A saját véremben fuldokoltam. Legyen már vége. Furcsa módon viszont még mindig éltem. A másik oldalamon a valami térdelt felettem, az, aki egyszer csak belépett az életembe és szétszakította. Valahol megérdemlem ezt. Suhant át az agyamon. Ott térdelt és várt, nem tudtam mire. Olyan gyorsan kivégezte a Kedvesem, hogy esélye sem volt, akkor miért nem végez velem is? Arra fordítottam a fejem, akkor nem tudtam, nem értettem semmit abból, amit abban a pillanatba láttam. Hát behunytam a szemem, nem akartam, hogy gyilkosunk elfajzott tekintete legyen az utolsó, amit látok. Szorítottam a szemem, de ő nem hagyta. Arcon ütött.

– Akarsz élni?

Nevettem. A feltörő vér furcsán bugyogott. Makacsul elfordítottam a fejem. Nem akartam látni, akármi legyen is az. Ekkor éreztem, hogy az arcát az enyémnek nyomta és a vért nyalogatta az enyémről. Ne. Ne így.

– Meg akarsz halni? – kérdezte rekedt hangon.

Persze hogy meg akartam. Csak legyen már vége, csak tűnjön már el. Nem reagáltam.

– Jó válasz. Ha élni akarnál, nem csinálnám ezt, de így… azt biztos, hogy a szenvedésed sosem fog véget érni – mondta és magában kuncogott.

Nem tudtam mit csinált, de a következő pillanatban a számra szorította a csuklóját. Nem tudtam mi történik. Nem tudtam mi lesz. Majd felállt és elment. Borzasztóan féltem egyedül a sötétben a könnyeim összemosódtak az arcomon folyó vérrel. Akkor sírtam utoljára. És ebben a nedves széttépett, rothadó környezetben a semmi közepén egyedül haltam meg.

 

Ki tudja mennyi idő telt el, mikorra újra kinyitottam a szemem.

 

 

Részlet az első fejezetből: Levél 1.

Drága Benny,

Megfogadtam a tanácsodat és lementem a könyvtárba. Bár az a könyv, amit ajánlottál, nem volt bent, de megtaláltam a Mester és Margaritat. Emlékszel azt hogy szerettem? Talán az egyetlen könyv volt, amit szerettem. De találtam egy másik érdekeset is. Képzeld, lehet olvasni tudományos könyveket és találtam egy régi könyvet kriminológiáról, ebben valami okos ember azt állítja, hogy egyértelműen elkülöníthetők a bűnözők a normális emberektől, azt mondja csak a koponya méretét és formáját kell megnézni. Elhiszed ezt? Mondanom sem kell, hogy utána egész nap a fejemet vizsgáltam. Nem tudom megítélni. Órákig bámultam a tükörbe, de egyikről sem tudtam meggyőzni magam. Csak most kell rájönni, hogy mennyire is hasonlítok rád Benny, ugye látod? Ez te vagy. Vajon ezen múlik, hogy milyen fejjel születünk? Hogy milyen a forma, hogy hogyan helyezkedik el benne az agy? Hát ezen múlna? Én nem hiszem, hogy képtelenség lenne, hogy így dőlne el, hogy kik leszünk. Vajon van külön koponyaformája a könyvelőknek és a művészeknek is? Viszont akkor ki dönti el, hogy ki minek születik? Szerettem azt hinni, hogy én irányítom az életemet, nem valami koponya deformáció. De ma már mit számít ez, nem igaz?

Csodállak Benny, mindig is csodáltalak. Tudom nem mondtam elégszer, vagy inkább nem mondtam soha, de a te világlátásod, ami mindig is talány volt számomra, most olyan igazinak tűnik. Hát igazibb, mint én. Máshogy látom a dolgokat, minden más. Hogyne lenne? Benny, bár többet beszéltünk volna, nem azért mert nem ismerlek, mert ismerlek, de ha valakivel hát veled több időt kellett volna töltenem. De mindig is ezt csináltam nem? Elmenekültem az értelmes emberektől, de tőled nem tudtam szabadulni. Szerencsére sosem hagytad. Mindig feltűntél, mintha semmi sem történt volna, sosem mondtam, hogy ennyire hálás vagyok azért, hogy mindig te békültél. Az én hülye büszkeségem. Vannak dolgok, amit sosem bocsátok meg magamnak, és itt most nem arra gondolok, azt még egyszer talán megbocsáthatom, de vannak más dolgok, amivel sosem tudok majd kibékülni. 2005. augusztus 12. Soha, érted? Soha. Tudom, hogy te megbocsátottál, mint mindig, de ez egyszerűen nem változik meg soha.

Elképzellek, ahogy ezeket olvasod fejcsóválva. Benny, annyival jobb ember vagy mint én, megérdemled. Ennél többet is. Tudom mennyire keveset kaptál tőlem, és most már ezt sem tudom ki javítani. Mindig arra gondoltam ráér majd később. Hát nincs később. Megérdemlem.

Ne haragudj az őszinteség rohamért, nem nagyon szokhattad meg, de annyi mindent nem mondtam el időben. Annyi minden kimaradt nekünk, csak belegondolok és dührohamot kapok, mert tudom nem így kéne lennie, mind kettőnknek normális életet kéne élnünk.

Ne gyere sűrűn, nem tesz jót egyikünknek se.

süti beállítások módosítása