Szeretett sétálni. Valahogy mindig kitisztította a fejét a friss levegő és hát mindig volt mitől megszabadulni. Az egész napos eladás és rábeszélés teljesen kifárasztotta, néha azon kapta magát, hogy vacsora előtt a kávéházban a menü táblát bámulja percekig, mert egyszerűen már nem nyertek értelmet a szavak. Elképesztő mennyi koncentrációt igényelt tőle, hogy mindig a megfelelő mondatokat és közeledést használja, ha festmény eladásról volt szó. Nem mintha nem lett volna őstehetsége a képekhez, csak hát a vevőket az ő véleménye igazából soha nem érdekelte. Mindig a vevő szava számít. Ezt tanulta meg először és mégis ez volt az egyik legnehezebb. Hazafele baktatva szeretett nem a képekre és nem is a festészetre gondolni, csupán hallgatni, ahogy kopog a cipője a macskakövön és nézni, ahogy az emberek hazasietnek a munkából. Előtte egy asszony egyik kezével egy nagy kosarat cipelt a vállán, a másikkal a kislányát tartotta az úton. A lány lopva-lopva hátrapillantgatott Theora, mintegy huncut játékot játszva és Theo bele is ment, a kislányt hangosan megnevettette, mert minden hátra pillantásra más grimaszt vágott. Aztán elváltak az útjaik, de nem bánta, hazafelé mindig nyugalom szállt a lelkére, az egész napos frusztráció egyszerűen, mint egy fejfájás úgy tűnt el egyik pillanatról a másikra. Hirtelen még az étvágya is megjött. El is határozta, hogy beugrik Vincentért és elmegy vele vacsorázni. Theo kicsit hátrébb tolta a fején a keménykalapját ezzel is jelezve immár nem komoly üzletember, csak egy ugyanolyan párizsi bohém művészet-őrült, mint a többiek. Erről van szó, a köd tisztul, mire hazaér nyoma sem lesz semmiféle fásultságnak. Az esti levegő öröme annyira megtöltötte a fejét, hogy mikor befordult a Rue Lapic-ra a lakása elé, amiben most testvérével lakott, olyan felszabadultan érezte magát, hogy észre se vette a jeleket. Cézanne lyukas cipőjét a sarokba dobva, és Lautrec egyik képét a falnak támasztva. Mikor Theo nagy hévvel belökte az ajtót és már mondatra nyitotta a száját, nem tudott megszólalni sem. Először is az irdatlan füst mennyiségtől, ami leszaladt a torkán. Másodszor abszolút nem számított arra, hogy piciny lakásába, ahol már amúgy is szűkösen élnek hárman (Theo, Vincent és a képek) hirtelen ennyi ember nyüzsögjön.

Néhányuk képeit alig félórája hagyta ott a falon lógva a bezárt képtárban. Felocsúdni sem volt ideje, mikor hirtelen mindenki üdvrivalgásba tört ki, ahogy meglátták a belépő képkereskedőt és egyesével mentek oda hozzá gratulálni. Theo a szemével egy vörös üstököt keresett, hogy értelmet nyerjen ez az egész abszurd kép. Nem értette mi történik, csak annyit fogott fel, hogy lehet ez élete legsikeresebb pillanata, és azt sem tudja, miről van szó. Végre Vincent is megközelítette testvérét, karon ragadta, az asztalhoz vezette és leültette egy székre, ahol Theo tovább próbált ébredezni a bódulatból és bőven volt ideje, mert a festők nem igazán akarták befejezni az ünneplést (erre persze már a jó pár konyak is rá segített) még akkor sem csöndesedtek el, mikor Vincent próbálta csitítani őket. Theo a székből felnézett rájuk és hirtelen nagyon kicsinek érezte magát ebben a társaságban.

– Maga a megmentőm Monsieur Van Gogh – dübögte mély hangján Tanguy apó, a festők nagy barátja és ellátója – el sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk.

– Így van Theo – hallotta hirtelen tisztán Lautrecet – Na, ne légy ilyen komoly barátom, ez egy boldog nap! – azzal Theo kezébe nyomta a saját pohár konyakját.

– Fantasztikus lesz– lelkendezett Pissarro – Fantasztikus!

Ez így ment volna egész este, ha Vincent nem áll fel egy székre és konkrétan rá nem ordít a társaságra, hogy maradjanak csöndben.

– Esküszöm valami nehézzel dobállak meg titeket, ha nem hallgattok el rögtön! – kiáltotta bele a hangzavarba Vincent.

– A vásznaiddal kezd, kevés nehezebb tárgy lehet itt, mint a vásznaidra rákent festéktömeg – mondta Gauguin majd öblös nevetésbe kezdett.

Theo vihart várva Vincentre sandított, de meglepve tapasztalta, hogy bátyja eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Ma nagyon jó napja lehet.