Miután lecsapták a poharakat, és természetesen újratöltöttek, a festők egymás szavába vágva kezdtek felvázolni egy tényleg minden értelemben elképesztő vállalkozást. Egy művészeti kommunát képzeltek el, ahova mindenki bead egy bizonyos tőkét, amiből közösen finanszírozzák majd az ételt, vásznat, festéket, életet. Kommunista Művésztelep, ahogy Vincent mondta. A legnomádabb körülményt képzelték el maguknak, ahol csakis az alkotás lenne a középpontban. Egy olyan műhelyről beszéltek, ami egyesítené a művészeteket és a művészeket. Azokat a művészeket, akik egy tál borjúborda fölött képesek voltak összeveszni. Theo nagyokat pislogott és egyelőre nem mondott semmit, ám körülbelül egy órás lelkendezés után új információ jutott a birtokába.

– És Te lennél ennek a háznak az igazgatója – említette meg csak úgy, mellékese Vincent.

– Tessék? – Theo majdnem kiköpte az italát.

– Kell valaki, aki átlátja a pénzügyeket és az egész hely igazgatását. Plusz a képeket is ki kell majd állítani és eladni. Ki lehetne rá alkalmasabb, mint a Boussod, Valadon & Cie ház sikeres képkereskedője – fűzte tovább a szót Cézanne

Theo szava és mozdulatai is elakadtak. Úgy állt ott a csupa túlfűtött festő között, mint az öt éves kisfiú, aki semmit nem ért a szülei beszédéből. Hogy ő? Hogy mi?

– Theo, ez remek lesz! – lapogatta hátba Vincent – meglátod ez minden, amiért dolgoztunk, amiért dolgoztál. Ez lesz a nagy megoldás.

Theo végre eszmélt, hogy valamit mondania kellene, nemcsak Vincent lelkesedése miatt, hanem a többiek furcsán éhes tekintete miatt is.

– Persze, hogy remek lesz! – újabb üdvrivalgások sora tört ki.

Most mindenki egymásnak gratulált, Theo látta Lautrecet, ahogy egyszerre próbál cigarettát szívni és abszintot inni, miközben azt se tudta hova legyen örömében. A társaság megállás nélkül beszélt a magasztos vállalkozásról, hogy mennyire jó lesz, mert mindenki megtalálhatja majd a helyét és egymást inspirálva alkothatnak majd, Theo udvariasan bólogatott és érdeklődött. Nem tagadhatta ígéretesnek hangzik a dolog, még ha csak hipotetikusan is, de ami a kedvét és érdeklődését igazán meghozta az Vincent öröme és lelkesedése volt. Nagyon rég látta bátyját ennyire jó hangulatban, na és ennyire a társaság középpontjában. Persze minden festővel jóban volt az idősebb Van Gogh, de valahogy mindig a többi festő mögött kullogott úgy mond, a kora miatt is. Ezt Theo sosem tehetségben, hanem szó szerint értette. Vincent tanulni akart tőlük, mindenkihez el-eljárt és nézte, ahogy festenek, próbálta leutánozni a technikájukat. Semmi kétség, Vincent az első pillanattól beleszeretett az impresszionizmusba és ezt a nézetét osztotta Theo is. Csak még Vincent lelkendezéssel és félnapos technika gyakorlatokkal és festéssel töltötte az idejét, az impresszionisták nagy részének kiállítása nyílt a Boussod, Valadon képszalonban is (Theo szorgalmazására) és bár az eladási rátát nem igazán növelték meg Gauguinék képei, de mint festők számon tartották őket. Ez Vincent esetében még nem történt meg és a párizsi festők is csak most kezdtek el ismerkedni a munkáival. Theo kimondhatatlanul örült, hogy bátyja ilyen közegben foroghat, de az, hogy az este folyamán az összegyűlt alkotók már harmadszorra éljenzik meg Vincentet, az volt csak az igazán felemelő. Theo tudta, hogy Vincent tehetsége elképesztő, és nagyon jó úton halad, hogy ezt végre mások is meglássák.

– Na de várjunk csak, van itt egy kérdés – emelte meg a hangját Lautrec hirtelen – Nők jöhetnek-e hozzánk?

Ez a kijelentés egy újabb vitát váltott ki, ami a modellektől a kurvákig terjedt. Mire Theo az órára nézett az már rég elütötte a hajnali egyet, de nem úgy tűnt mintha ezt rajta kívül bárkit is érzékelne. Vincent Lautreckel vitatta meg a modell ügyet, Cézanne egy újabb kör abszintot töltött, Seurat pedig kétségbeesetten próbálta bizonygatni, hogy ne legyen kritérium a havi két kép megfestése, mert ő jó, ha egy évben fest annyit a monumentális képeiből. Cézanne Theo felé emelte az üveget, de a férfi leintette. Nem szándékozott többet inni, már így is fájt a feje a rengeteg füsttől és ideától, csupán egyet szeretett volna, aludni. Holnap, ha felkel, minden új megvilágításba kerül főleg, ha kitisztulnak a körülötte lévő fejek is. Bár szétnézve nem sok alvásra számíthatott. Átverekedte magát a tömegen kezébe vette a kalapját és már a kilincsen volt a keze mikor Gauguin utána szólt.

– Hát te hova somfordálsz?

– Csak egy kis friss levegő kell, mindjárt jövök – mondta, hátra se nézve az ajtóból.

Mikor bezárult mögötte az ajtó mintha egy világot zárt volna ki. Egy színes a megszólalásig gyönyörű elmosódott különös világot. Hátát az ajtónak támasztotta, így állt pár percig, amíg az is átfutott az agyán, hogy inkább ez a világ zárja ki őt. Nem is gondolkodott hova megy, csak elindult a fekete éjszakában, tekintetét a macskakőre szegezve. Csupán akkor emelte fel a fejét, mikor az út elfogyott és a Szajna parton találta magát. Nem foglalkozott a hideggel, bár kabátját otthon hagyta, leült a partra és nézte a vízen tükröződő fényeket. Imádta a Szajnát éjszaka, a város ilyenkor külön kitüntette a fényeivel a folyamot. A feje kitisztult, még az álom is kiment a szeméből. Elővette cigarettatárcáját és rágyújtott, most élvezettel szívta be a füstöt a tüdejébe, mintha az életerőt magát szívná vissza a szervezetébe. Nem minden füst ugyanolyan. Egymás után elszívott három szálat. Nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Képtelenség. Ha csak bármelyikük is átgondolná logikusan a dolgot… Logikusan?! Hiszen impresszionista festőkről van szó, soha életükbe nem gondolkodtak logikusan, és ettől olyanok, amilyenek. Egyik nap ezt gondolják, másik nap mást. Múló szeszély. Túl lesznek ezen is, csak nehogy Vincent túlságosan beleélje magát. Szép gesztusnak érezte az ő mentori kinevezését, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy elvárnák tőle a festők, méghozzá tüstént, hogy szakítson eddigi életével.