Tökéletes. Szóval még is van olyan, hogy gigantikus az elvárás, és nem hogy megugorja, hanem rákontráz a film, nem is kicsit. A Deadpool minden aspektusban remek lett és ez már a főcímnél kiderül. Az milyen már, hogy a főcím alatt nem tudod abbahagyni a röhögést? Tökéletesen eltalált hangsúly, akció, mérték és poén áradat, nem kérdéses az utóbbi idők legszórakoztatóbb filmje. Néha fogtam a fejem, mert nem hittem el, hogy még ezt is bevállalták.

Na jó, szóval a film azzal az kocsis akciójelenettel kezdődik, ami a másfél éve kiszivárgott tesztfelvétel volt. Rögtön mintegy meg is biccentik a kalapjukat a rajongók felé, igen ez nektek köszönhető, akik megnéztétek, beszéltek róla, akik ráébresztették a Foxot, hogy bizony itt milliós rajongó tábor várja a Deadpool filmet. Az első akcióból időben visszaugrálunk az eredetsztorira, a film üteme pontosan ettől lesz jó, nem lassú az eleje, mert mindig visszatér az akció is, egyszerűen nem lehet unatkozni, iszonyat jó a vágás.

Már mindenki tudja, hogy Ryan Reynolds erre született. Ez neki van kitalálva, az ő humora nagyon szépen átfedi a Deadpool humort, amit nem is tudom, hogy soroljak be... valahol olyan területen mozog, ahol más nem is tudna talán. Kicsit sem szofisztikált, mégis igényes, kreatív, maró és idióta, olyan mint a marketing kampánya volt, Deadpool humor és kész. Engem ez nagyon megtalált mindig is. Deadpool a Marvel képregények bohóca a jó értelemben. Bohóc, őrült, badass. És ha van képregény karakter, aki a lapokról mászott le, az ez a filmes Deadpool. Nem csak a jelmez pontos, hanem a karakterábrázolás is. Itt nincs ferdítés. Vannak utalások a képregényben elhangzottakra, Ryan Reynolds magát teszi helyre a Zöld Lámpásért és a félresikerült X-Men Kezdetek: Farkas filmért, többször, ahogy gondoltuk ő Wade Wilson. Persze van negyedik fal döngetés, nem is kicsit, (de semmi poént nem lőnék le, inkább nézzétek meg.) Mindez nagyon jól áll, iszonyat simulékony az egész film, elképesztő, de minden működik.

Mellékszereplőkről: Vanessa, a szerelmi szál nagyon helyes, a gonosz Francis nem túl erős, igazából elfér, az X-menek Colossus és Negasonic Teenage Warhead (COOLEST. NAME. EVER.) mindketten jól illenek az egészbe, Ms. Warhead kifejezetten tetszett Deadpool mellett, szóval őt várom vissza a folytatásra. A mellékszereplők mind elvégezték a munkájukat szépen szól a kórus, de hát itt Deadpool a sztár, és öcsém... meg is szolgálja. Reynoldsék mindent megtettek, mindent beleraktak, rengeteg rögtönzés a legkisebb elszólások is őrült jó poénok, és nagyon képregényes lett sok helyen, jó értelemben, bizonyos dolgokat más filmekben sosem lehetett volna megoldani, még a többi képregény filmben sem. Deadpool nem utazott a realitásra, csak a képregény realitására, amit tökéletesen elér, ha van adaptáció ami pontos, na hát ez ez. Nem finomkodik, van vér, ő nem az a hős, aki nem öl meg senkit, ő a fickó, aki rendet rak és eltakarít.

A zene, na hát igen az is remek, változatos, a Hit the Road Jacktől Ludacris-ig minden megtalálható, a stáblista alatt többen esküszöm együtt énekeltünk a zenével. A moziteremben abszolút siker, jó volt látni, hogy voltak dolgok, amik mindenkiből egyformán hisztérikus nevetést váltottak ki, vagy nem egyszer volt, hogy valaki egyedül hangosabban felrötyögött egy-egy hülyeségen, mindenki talált benne valami mókásat, ilyen jól szórakozó embereket a Galaxis Őrzői óta nem láttam.

Az akciójelenetek borzasztón kreatívak! Úristen a koreográfia... valami elképesztően jó, persze alapból menő a fegyver meg kard harc is, de nevetséges okos harc jelentek voltak benne főleg Deadpool részéről, nem egyszer hangosan kiszaladt, hogy wow, brutál jól nézett ki. Minden téren olyan munka volt a filmben, olyan energiabefektetés (az a Deadpool-féle maximum effort), egyszerűen tényleg nem lehetett rossz a film és nem is lett, szuperjó lett. Ebbe annyi szív és lélek van, egy ilyen mocskos, szitkozódós, véres 18 karikás képregény filmben, ebben olyan szív és lélek van, ami a legtöbb körülrajongott filmben nincs. Nemcsak egyes képregény filmek tanulhatnának a Deadpooltól (ugyanez a stúdió hozta ki a borzalom Fan4stic-ot.) Nem kaptafára kell menni, hanem így bele kell hemperegni a történetben és a karakterekben, és olyan emberekkel dolgozni, akiknek ez szívügye. Ekkor van olyan, hogy a mosoly letörölhetetlen az ember arcáról, mikor elhagyja a mozitermet.

De a nap végén mi marad? Az, hogy a Deadpool kötelező.

(Reynolds az uccsó forgatási napon, mint az ötödikes az osztálykirándulás elején. Hát hogy lehetett volna rossz film?)

Túlélő horror játék. Yep. Kezdjük itt.

A történet szerint Miles Upshur riporter, aki te vagy, kap egy fülest, hogy a Mount Massive Elmegyógyintézetben nincs minden teljesen rendben. Fura kísérletek, fura orvosok. Fura. Miles sztorit szagolva hajt éjszaka (mikor máskor) az intézethez, hogy mint rendes oknyomozó riporter, kinyomozza az okot. Mikor megérkezik, látszik, hogy vaaaaalami nincs rendben, a biztonsági őr nincs a helyén, Miles úgy ahogy tud, belopózik az intézetbe. Az ajtók zárva, egy nyitott ablakon nagy nehezen beegyensúlyozik. Amint belép, vér, csönd, kupleráj, sötét. Amerre jött arra nem tud visszamenni, így új kijárat után néz.

Na már most ez egy baromira félelmetes játék. Igen, vannak benne jump scare-ek, de nem ettől lesz félelmetes, bár tényleg használják, talán nem túlságosan sokat az olyan 3-3,5 órás játék alatt. A félelmetesség az atmoszférából jön megint csak. Ez egy egyes szám első személyben játszódó játék, annyit mondanék, hogy 2 éve találkoztam először az Outlasttal, és 5 perc után lecsuktam a laptopom. Még az intézetbe se jutottam be, mikor úgy gondoltam ez így most éjfél körül sok lesz. Egészen hátborzongató a hangulata. Mert hát klisének klisé az elmegyógy, de mégsem, mert így még nem élte meg az ember ezt a környezetet. Szóval eltelt 2 év mire újra elővettem, szigorúan nappal, de így sem volt egyszerű.

Parafaktor csillagos ötös, a karakterek, a helyszínek, a zene, a megvilágítás mind működik. És hát már az elején leírják az opcióid, vagy elbújsz vagy elfutsz, vagy meghalsz. Ennyi. Ez nem egy küzdős játék, nincs fegyvered, nincs semmid. Illetve de, egy kamerád, amit már nem csak a sztori felvevésre használsz, hanem a kamera éjszakai módja miatt is, hogy egyáltalán elbotorkálj A-ból B-be a sötétbe, mert anélkül... huh, sehova, de sehova nem lehetne menni. Na néha ez frusztráló, nem a hidegkirázós kamerakép, hanem hogy nem használhatok semmit, már bizonyos pillanatokban a klaviatúrával vertem volna szét mindenkit, nem igaz, hogy egy széket nem vehetek fel védekezésnek! Szóval ez néha zavaró.

A gameplay gördülékeny, a kijutáshoz körberohangáltatnak az egész elmegyógyon. „Menj a biztonsági szobába, onnan menj a pincébe visszakapcsolni az áramot, na onnan menj vissza, de lezárták az utat, felül kerülhetsz, onnan menj el Detroitba, aztán vissza a tetőre, de upsz elejtetted a kamerát, vissza csatornába...” Szóval jól tartja az illúziót, hogy miért nem tudsz kijutni, persze néha úgy éreztem két jól irányzott rúgással az ablakot, vagy a bezárt bejárati ajtót megoldottam volna, de fogadjuk el, mégiscsak egy elmegyógyintézetben vagyunk, minden megerősített. Ügyesen játszik veled a játék, mikor azt hiszed kijutsz, nem jutsz ki, nem minden beteg beteg, nem mindig az jön, amit várnál, mindenesetre ez egy egyenes vonalon haladó egy kimenetes játék.

A karakterünk igazából jó, mint a többi is, több boss is van, akik mind más miatt félelmetesek, jól működik az egész. Van egy talány, amit úgy néha-néha belengetnek, és csak a játék utolsó harmadára derül ki, szóval annak az építkezése nagyon tetszett, jó a rejtély. Milyen a vége? Mindig a legnehezebb, egy jó horror játékot, de még a jó horror filmet is nehéz jól befejezni. Itt is valahol kicsit elcsúszik a dolog. Igazából nem volt rossz a vége, de másra számítottam, mármint súlyban valahogy. De teljesen érdekes volt így is. Abszolút. A vége a jobbak közül van, csak úgy, mint a játék is.

Szóval fel kell szívni magad ehhez, de igazából tényleg élmény, egész jó szórakozás, már ha szereted a műfajt, vagy úgy rád jött a retteghetnék.

Kétségtelen, hogy nagy hiány van jó űroperából. Akár ide beilleszthetnék egy doppergést. Mert most már legalább van egy. Ez itt A Térség.
https://www.youtube.com/watch?v=kQuTAPWJxNo
(A Térség első évada az első könyv, A Leviatán ébredésének jó felét, kétharmadát öleli fel.)

A Háttér

Az emberiség kirajzott az űrbe, a Föld, a Hold, a Mars és az aszteroida Öv már lakott résznek számít a jó öreg Naprendszerben. Az emberiség és a technikája valahol fél úton jár a jelen és aközött, amit mondjuk egy Star Wars vagy Alien felvázol. Mondjuk úgy, hogy a sorozat egy földhözragadt, fizikai törvényeket figyelembe vevő univerzumot képzel le. Nem messzire mentünk, nehezen jutottunk oda is. Nincsenek kellemes hiperűrutazások, fárasztó és fájdalmas gyorsulások vannak. Nincsenek lézerekkel villogó testközeli űrcsaták hajók között, lassabb, reálisabb torpedópárbajok vannak. Nincsenek alienek vagy félig meddig humaiod fajok. Vagy fajok. Emberek vannak és kész. A Mars politikailag elszakadt a Földtől, az Öv harcol a maga szerepéért és elismerésért a Naprendszerben.

A Történet

A történet szerint három helyszínen játszódnak az események. A Földön a politikai vonatkozásait láthatjuk az űrben kibontakozó bolygóközi konfliktusokat. Egy szállító hajó vészhívást fog és egy kis csapat indul felderíteni az esetet, mert csak úgy mint Ripleyék, bizony kikapnak, ha nem ellenőriznek egy vészhívást. Ez az öt fős csapat lesz továbbiakban a központban, köztük is James Holden a parancsnokhelyettes. A harmadik vonal a Ceresen játszódik, egy kis aszteroidán, ahol is Miller nyomozó egy eltűnt nő után nyomoz. Többnyire párhuzamosan futnak egymás mellett az események, egy darabig.

A Megvalósítás

Legnagyobb kérdés számomra az autentikus környezet volt, na nem a Földön, hanem a Ceresen. A történet fele ott játszódik, egy kis sziklatömbön, ahova dolgozni és aludni járnak az emberek. Generációk éltek és haltak a Ceresen, egyedi kultúrával, a kisebb gravitáció miatt megnyúlt testtel és saját spanyollal és kézjelekkel kevert nyelvvel. A könyvben imádom az Övbéliek kultúrájáét, és meg kell valljam, valahogy pontosan így képzeltem el, a fizikai megjelenésüket is, ahogy a sorozatban ábrázolják. Egészen különlegesen keltik életre a Cerest és Miller meg működőképes ebben a világban. Holdenék és az űr, a hajók, az állomás minden klappol, amit külön kiemelnék a gravitáció kezelése. Az egy dolog, hogy a mágnesbakancs, az nem újdonság (ugyanakkor baromi praktikus), de a súlytalanság és annak előnyei-hátrányai vagy a súlytalanságból gravitációba váltás bemutatásai olyan kreatívak néha, hogy pislogni meg szájtátani lehet. Na meg ötször visszatekerni. Szóval megvalósítás pipa, mind ezt kis költségvetésből.

Jöjjön az elefánt is, milyen a könyvhöz képest?

Jó. Nagyon jó. Legalább olyan jó. A történéseket szépen kezeli, nem siet, nem rohan, kidolgoz. A karakterekben annyi eltérés van a könyvhöz képest, hogy Miller itt fiatalabb, de semmit nem veszít a papíron írt cinikus, kiégett nyomozó karakteréből. Thomas Jane remek a szerepben, még ha a hajával meg is kellett küzdeni. Steven Strait Holdenje is talán fiatalabb, de a tiszta szeme, és karizmatikus arca igazából az első pillanatban elfogadtatta velem őt is. (Én egy olyan Sam Rockwell körülire képzeltem el.) Karakterfejlődése, és neki aztán bőven van, amilyen dolgokhoz oda kell állnia, na ez a fejlődés tökéletesen bemutatott. Strait az utolsó két rézben igazán villog. Alex, Naomi, Amos, Shed, Johnson mind mind rendben vannak, Avasavala is remek (aki az egyetlen átvett szereplő a 2. kötetből, de nagyon is elfér), persze mivel nem 18 karikás a sorozat az a szitokáradat nem folyhat ki száján, ami a könyvbéli alteregóját jellemezte, de Shohreh Aghdashloo hangja és az egész játéka egészen tökéletes. Csak úgy, mint Florence Faivre Julie Maoja, aki bár keveset szerepel, mégis az egyik legjelentősebb karakter, az egész Miller szál kevésbé működött volna, ha Julie-t az első másodpertől fogva nem kedveljük. Eltérés van pár történésben főleg a Holden csapat egymáshoz való viszonyában, de nálam ez pozitívum lett, remekül építik a dinamikát, és az egymáshoz szokást és egymás kiismerését, ami a könyvben talán túl gyorsan jött, hogy mindenki bízott mindenkiben, viszont itt ezt a bizalmat ki is érdemlik, ez abszolút bejött.

Összességében.

Kapunk egy űroperát, egy Sci-fi-t, noir krimit, egy politikai drámát, néhol horrort, mindezt vizuálisan gyönyörűen becsomagolva, háromdimenziós karakterekkel, egy jó könyvadaptációval, érdekes rejtéllyel és sztorival, szépen építkezve, jól kibontva negyven percben 10 részen át. Remek szórakozás. Syfy, most le a kalappal. Úgy néz ki végre valakinek ez szívügye volt.