... icipici lencsilányka, lencsibabát ringatott...

A Lencsilány Lakatos István képregény író és rajzoló tollából kelt életre, cuki kislány cuki babával, egy sötét mesevilágban. És ez a mese nem gyerekeknek szól. Óóóó nem. Ez még felnőtteknek is elég depressziós.

A történetek szerint Lencsilány, egy felfedező szellemű, igencsak segítőkész kislány, aki a babájával mindenféle kalamajkába keveredik. Például összefut halott kislányokkal, kitagadott óriásokkal, a sötétséggel, az kisbömbőccel és hát az Aliennel és Edgar Allan Poeval is. Lencsilány aranyos gyerek naíva, optimista világlátó szemén keresztül látjuk a történeteket, és az ő pozitív világa színezi néha meg az őt körülvevő sötét környezetet. A hosszúfényes haja, remekül van használva mint eszköz, még érzelem kifejezésre is.

Első ránézésre is Tim Burton szín- és képvilága visszaköszön gyönyörűen, a grafika elképesztően hangulatos, és a színvilág túlnyomórészben a fekete-fehér, de szépen beleviszi a színeket bizonyos helyeken, amik egészen megváltoztatják egyes részek hangulatát, ami szépen működik.

Sokan hasonlíthatják a Lencsilányt Burton-hoz, de mit ne mondjak, sötét hangulatban az író még Burtonnél is tovább megy. Tudjátok van az a sztori (az összes Burton) mikor van egy sötét hangulatú kívülálló karakter, de aztán valahol még ebben a sötét világban is eléri a megváltás lelkileg, talán fizikailag is. Na Lakatos tovább megy, már egy pillanatra azt hiszed, hogy rendben lesz minden, de aztán a végén mégis minden visszazuhan a sötét depresszióba. Csak egy példa. Mintha a Halott menyasszony végén, már éppen jól alakulnak a dolgok, a szerelmesek egymásié, gonoszt elkapták, de Viktória meghúzná a mérget véletlenül. The End. Vagy a Karácsonyi lidércnyomás végén, a Mikulás mégis csak meghalna.

 
Jön a kérdés, akkor miért is olvassunk?

Először is, mert eszméletlenül szép.

A történet, igen sötét, és nehéz, de ugyanakkor mély és elgondolkoztató is.

Mert imádjuk ezt a stílus és hangulatot.

Mert imádjuk az ilyen történeteket.

Vizuálisan megkapó, azonnal beleránt.

Mert valahol mégis csak meséről van szó. Még ha sötét is.

Kell az ilyen hangulat néha, vagy csak a rácsodálkozás.

... és mert eszembe juttatott még valamit. Hogy a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák. A Kis Herceg lelkülete is visszaköszön. Lencsilány ugyanúgy nem érti meg, mit miért tesznek a felnőttek, és azok ugyanúgy nem értik meg őt. Az aranyhajú kisfiú és a fekete hajú kislány között szép párhuzam feszül. Ezért külön is nagyon szeretem a könyvet.


Lakatos István - Lencsilány, Nyitott könyvműhely Kiadó, Budapest, 2010.

 A horrorfilm, mint műfaj kétségbeesetten megmentésre szorul. Miért? Mert évről-évre, filmről-filmre ugyanazt a rakat hulladékot kapjuk. Szellemek vagy trancsírpancs. Fűrész filmek? 7 van belőle. Végsőállomás? 5 rész, ami UGYANAZ A FILM. Megvan a helyük, na de én arról az igazi horrorról beszélek. Az emberek örülnek már olyan filmeknek is, mint a Sinister, Az Insidious vagy a Démonok között, mert őszintén meglepi őket, hogy nem totálisan bénák. Félre ne értsetek, láttam ezeket is és szerintem sem rosszak, de nem is annyira jók, hogy hanyatt kéne vágnom magamat miattuk. De ha jobban megnézzük, minden egyes klisé meg van bennük, és persze Ethan Hawke és Patrick Wilson, akiket nagyon szeretek (kivéve Ethan Hawke-t, mert őt imádom.) De ha belegondolunk, ugyanaz, amit már hatvanezerszer láttunk. Család új lakásba költözik, recseg a padló, jön a szellem, rengeteg megugrató ijesztgetés (na jó jump scare, anglicizálódjunk). És ezek tényleg a jobbfélék, a többi meg... Nem, nem így kellene működni egy jó horror filmnek. Szóval most megpróbálom bemutatni mire van szüksége egy jó horrornak, az egyik lehető legjobb példával, John Carpenter Dolog című filmjén keresztül.

Kérdezed, hogy kicsoda Carpenter? Ó, hát a horror királya, körülbelül… örökké óta. Nem akarok nagyon belemenni, de annyit azért mondanék, hogy lényegében ihletett adott az Alienhez egy strandlabdával az űrben (Sötét Csillag) igen… ennyire menő. Vagy nemrég meg akartam nézni a Cigarette Burns filmjét, de annyira besokkolódtam rajta a rettenetesen ijesztő hangulatától, hogy még mindig félbehagyva áll, igen ennyire menő. Megragadja a film atmoszféráját, beledob és te meg szinte fulladozol benne, ennyire menő, és a vámpíros filmjében van egy ilyen idézet. ”A mester vámpír megállíthatatlan. Hacsak meg nem állítjuk!” Na hát… őőő mindenkinek van a sötét folt az életében.

Akárhogy is, jöjjön az első pont, amit már érintettem:

1. Legyen rendben a hangulat!

A Dologban már az első pillanatban ott van. A film Ennio Morricone libabőrös zenéjével kezdődik, baljós, furcsa, pontosan eléri vele azt, amit kell. Az első másodpercben! Aztán látunk egy gyilkosságot egy kutya miatt és szinte senkit nem rendít meg. Kemény, érdekes, máris a filmmel vagyok, érdekel a történet, mert már itt sejthető, hogy a kutyával nincs rendben valami.

2. Legyen rendben a horrorfilm helyszíne és közege!

A Dolog egy antarktiszi kutatóállomáson játszódik, csak úgy, mint sok horrorfilm, távol a civilizációtól. És csak úgy, mint sok más horrorban, egy nagy vihar közeleg. De mégsem érzem, hogy kilóg a lóláb, mert az Antarktiszra van helyezve. Nagy vihar, hát persze, ha azt mondanák hótornádó jön, még azt is elhinném, nem értek az Antarktiszhoz, fogalmam sincs milyenek a körülmények. Egy sima horrorfilmben nagy módi, hogy a tévében beszélnek az évszázad viharáról és minimum 2-3 öregembert látunk belebámulni a szélbe, és déli akcentussal aggódni. Nincs szükségünk erre a „közeleg a tél” hülyeségre, ha igazolnod és magyaráznod kell, hogy miért jön a vihar, miért nincs térerő, miért nem hívod a zsarukat, az régen rossz, mert a forgatókönyvi hibákat magyarázod. Térj már észhez film!

A Dologban tudjuk, hol vagyunk, a norvég bázis 50 mérföldre és a rádióba bezavar a vihar (egyszer sincs túlmagyarázva, mert egyértelműűűű)

3. Találj már jó karaktereket!

A Dolog főhőse R. J. MacReady (Kurt Russell) úgy viselkedik egész idő alatt, mint egy normális emberi lény. Az elején egyértelmű, hogy nem ő a legokosabb ember a bázison, de nem is kell hiperokosnak vagy mindentudónak lennie. Bemutatkozó jelenetében veszít sakkban a gép ellen, és azt meg elküldi a picsába. Rögtön tudok azonosulni vele, én is szoktam kiabálni a gépemmel, hajaj (a Skynet tuti először értem jön). Na de MacReady túlélő ösztönei igen brutálisan beköszönnek és próbálja menteni végig a saját valagát. De így működnek az emberek. Nem kell megmentenie a családját vagy a barátait, csak magán akar segíteni, van egy fegyvere és dinamitja is, és használja is őket a társai ellen, mert muszáj. Fejbe lő valakit, mert ha nem, Ő hal meg. A tűznél tartott beszédében, lényegében meggyőzi az embereket, hogy harcolniuk kell, mert még mindig fölényben vannak, és ezzel vezető is lesz, de Ő tényleg az, aki szívesen lemondana róla, de muszáj magához vennie a kezdeményezést, mert csak magában bízik, és hát életben akar maradni. De a többiek is rögtön félredobják a tiszteletet és megölnék, ha arra lenne szükség. Csak egyikük aggódik az emberiségért, amúgy mindenki magáért felelős. Nem kérdés Childs és MacReady a legerősebb karakter A Dologban, de a többiek sem laposak. A szereplőknek csak annyi kéne, hogy használják a józan paraszti eszüket, a logikát, az ösztöneiket, nem nagy ügy, mégis mikor így mutatnak be egy karaktert hogy:

Nos, épp most költöztünk be a házba ahol 58 embert áldoztak fel, furcsa hangokat hallok, és gyerekek sétálnak át a falon, az enyém meg eltűnt…. áááá, biztos jól van! Tuti a mocsárban játszik.

Akkor borul az asztal.

4. Lepj meg!

És ez nem azt jelenti, hogy jump scare. Hagyja abba! Elég volt. Nem. NEM! Rossz horror film! ROSSZ! És leszállni a recsegő padlókról, és a sötétről, amiben nem lehet látni semmit. Elééég!

Tudod mi a meglepő? Mikor egy husky feje négy része nyílik. Erre nem számít az ember, új, érdekes, sokkoló! Ez a jelenet elképesztő jó móka. (És van belőle játék is, szóval nem én vagyok a fura… ) Lenyűgöző, eredeti. Ez kell! Csak egy jump scare van A Dologban, a vértesztnél (ami szintén nagy kedvenc jelenet) és ez tényleg jump scare, de ez legalább olyan, ami a karaktert is megijeszti, és befolyással van a történetre, nem hogy eldőlt a szék, vagy kinéz a szellem a nézőre. Ha akarsz jump scare-t, akkor így!

5. Tudd befejezni a filmet!

Nincs szükségünk nagy fordulatra, oké? Tudom, hogy manapság minden film, főleg a horrorok a nagy fordulatra építenek, de úgy, hogy már találgatjuk és várjuk. Nem kell, rendicsek? Egy középszerű hulladékot semmilyen fordulat nem fog megmenteni. Személy szerint szeretem a nagy fordulatokat a filmekben, csak úgy, mint a legtöbben, szeretek átverve lenni. De azok a filmek tudják is hogyan kell használni. Például a Fűrész, igen egy horror/thriller fordulattal és működik. Aztán trendet teremt és mindenki majmolja, minden horror elkezdett efelé dolgozni, a Te jó ég-faktor felé.

– Te jó ég, a fickó halott volt végig?

– Te jó ég, a gyerek tette?

– Te jó ég, csak képzelte az egészet?

- Te jó ég, nem is démon volt, hanem egy fickó, aki el akarta ijeszteni a turistákat (Scooby dooby do where are you?)

Ha jó a sztori, nincs is olyan nagyon szükség arra a fordulatra. A Dolog Childs és McReady újbóli találkozásával végződik, egyikük sem tudja, hogy a másik ember-e vagy már ő is csak egy dolog. De a néző sem tudja! Remek a dialógus, és tényleg elgondolkoztat a megoldáson a film után is. A mondatok mást jelentenek, ha átváltoztak, mást ha nem, nekem kell eldöntened magamnak. Szuper érdekes koncepció, szeretem az ilyet. Ugyanez a Fűrésszel is, ott a fordulat az egész filmet újra gondoltatja veled. Szóval ne erőltessen bele fordulatot csupán a fordulat kedvéért, legyen, ha kell a sztoriba, ha fel van építve nem hivalkodóan, legyen, de ne legyen már mindenhova beszorítva.

6. Fektess bele munkát!

Ne nézd hülyének a nézőt, és a műfajt sem. Tessék elfelejteni a kliséket, a talált kamerás felvételeket és a fércmunkát. Nem szabad a filmet a recsegő padlóra bízni. Régen a horror filmekben korszakalkotó technikák, a mai napig a filmeket befolyásoló megoldások és történetek voltak. Alien, Ragyogás, Pszicho, Az Ördögűző, Poltergeist, a Texasi láncfűrészes mészárlás, Az élőhalottak éjszakája, Nosferatu, Evil Dead, a Dolog… és ezek, amik csak 10 másodperc alatt eszembe jutottak. Minőségi filmek minőségi rendezőkkel és színészekkel. Hol van ez a formula ma? Hol vannak azok az igazán meghatározó horrorok, amik egyben meghatározó filmek is? Az elmúlt évekből mi sorolható ide? Sikoly? Majdnem 20 éves. Blaire Witch Project? Hát személy szerint pont nem. A talált kamerás felvételek, viszont neki köszönhetők. Fűrész? Bár az első rész befolyásolná a horrorokat, sajnos inkább a rosszabb folytatások teszik. Tessék időt ölni a forgatókönyvbe és a produkcióba is. A CGI nem félelmetes. A Dologban munka van, a bábokkal, az effektekkel, a színészekkel, és igen ez érződik, még az olcsó horrorban elég pár ijesztgetés. Tessék energiát fektetni bele.

A Dolog, az egyik legjobb horrorfilm és mint magában film is a 80-as évekből, feszült, félelmetes, ijesztő, jó színészekkel, remek rendezővel. Ennyi. Ennyi kéne egy jó horrorhoz. Ne már, hogy ez olyan nehéz?

 
Ja és igen, az egészet csak azért írtam, hogy ezt ellőhessem:
Dolog Musical - Frank Sinatra előadásában.
("I'm the Thing - from another world baby")

A fájdalom mellékes. Mármint a fizikai. Az utolsó percekben már nem figyeltem rá. A testem megállás nélkül rángatózott, nincs kontroll, hamarosan nem lesz semmi. Próbáltam kinyújtani a kezem az Ő keze felé, ami már nem mozdult. Egy pillanattal előbb még Ő is felém nyúlt, rám nézett és azt mondta, ne félj Kedvesem. Hát bizony isten, nem rettegtem annyira, mint akkor. Aztán kihunyt a fény és csak egy félbe maradt erőlködő mozdulat maradt utána a sötétben. Rájöttem, esélytelen elérnem, a meleg vér már a kezemet is ragacsossá tette. Levegőt már nem nagyon kaptam a feltépett torkomon keresztül, vér árasztott el mindent, sosem felejtem el azt a vasas szagot és sós ízt. A saját véremben fuldokoltam. Legyen már vége. Furcsa módon viszont még mindig éltem. A másik oldalamon a valami térdelt felettem, az, aki egyszer csak belépett az életembe és szétszakította. Valahol megérdemlem ezt. Suhant át az agyamon. Ott térdelt és várt, nem tudtam mire. Olyan gyorsan kivégezte a Kedvesem, hogy esélye sem volt, akkor miért nem végez velem is? Arra fordítottam a fejem, akkor nem tudtam, nem értettem semmit abból, amit abban a pillanatba láttam. Hát behunytam a szemem, nem akartam, hogy gyilkosunk elfajzott tekintete legyen az utolsó, amit látok. Szorítottam a szemem, de ő nem hagyta. Arcon ütött.

– Akarsz élni?

Nevettem. A feltörő vér furcsán bugyogott. Makacsul elfordítottam a fejem. Nem akartam látni, akármi legyen is az. Ekkor éreztem, hogy az arcát az enyémnek nyomta és a vért nyalogatta az enyémről. Ne. Ne így.

– Meg akarsz halni? – kérdezte rekedt hangon.

Persze hogy meg akartam. Csak legyen már vége, csak tűnjön már el. Nem reagáltam.

– Jó válasz. Ha élni akarnál, nem csinálnám ezt, de így… azt biztos, hogy a szenvedésed sosem fog véget érni – mondta és magában kuncogott.

Nem tudtam mit csinált, de a következő pillanatban a számra szorította a csuklóját. Nem tudtam mi történik. Nem tudtam mi lesz. Majd felállt és elment. Borzasztóan féltem egyedül a sötétben a könnyeim összemosódtak az arcomon folyó vérrel. Akkor sírtam utoljára. És ebben a nedves széttépett, rothadó környezetben a semmi közepén egyedül haltam meg.

Ki tudja mennyi idő telt el, mikorra újra kinyitottam a szemem.

A Life is Strange egy 5 részből álló folytatásos videójáték a Dontnodtól és a Square Enixtól. Év eleje óta 2-3 havonta jöttek ki a részek, mindegyik epizód olyan 2-3 óra játékidővel. A történet szerint Max Caulfielddel játszol, a 18 éves, fotósnak készülő Max egyik nap furcsa képességre tesz szert, vissza tudja tekerni az időt.

A Life is Strange-nek egy döntésalapú, rejtvényt megoldó játékmenete van, ahol mindent meg lehet vizsgálni. Sok-sok filmes beütéssel élnek, igazából egy interaktív sorozatról van szó, dialógus- és cselekedetválasztásokkal. De vannak fix események, fix helyetted meghozott döntések, amik néha frusztrálók lehetnek. De bizonyos karakterekkel jobban barátkozhatsz, a tetteidnek vannak következményei, megmenthetsz embereket, de a halálukat is okozhatod, bizonyosakat elidegeníthetsz, vagy éppen megkedveltetheted mindenkivel. A játékmenet abszolút rajtad múlik és az is, hogy mennyit invesztálsz a karakterekbe.

Legtöbb esetben az időt visszatekerő kepésségeddel, megváltoztathatsz fontos döntéseket, újra választhatsz, de a legtöbb esetben ezeknek a kifejlete csak később történik meg, szóval a visszatekerés nem rontja el a játékélményt, végül úgy is egy választásod van. Talán néhány jelenetben visszafelé sül el a dolog. Pl.: 5. részben volt az egy nagyon feszült jelent, élet-halál kérdése és legalább hatféleképpen segíthettem az egyik karaktert, de ebből öt csúfos halál volt, és mivel persze utoljára találtam ki a jó megoldás, ezért egymás utána legkülönfélébb módon halt meg a jóember, már annyira röhögtem, olyan volt, mint mikor Tom Cruise újra és újra meghal a Holnap Határában („Rúgd oda az asztalt!” odarúgja, asztal csúszik 10 centit, a másik fickó meg hasba lövi... és ez már a sokadik próbálkozásra:))

Max kedvelhető főhős, a másik központi karakterünk Cloe, már nem annyira. Mindenesetre a karakterrendszer működik, úgy is van valaki, akit kedvelsz. Nem tudom ki lehetett a játék célközönsége, mindenesetre a középsuli világa szépen visszaköszön, és hát valószínűleg mindenkinek lesznek ismerős elemek és olyan dolgok, amik megfogják. De előre szólok, az idő nagy részét Cloeval töltöd. Bár az lehet csak nekem volt kissé nehézkes.

Az epizódok sorozatszerűen vannak felépítve, jó zenével, szép grafikával és ütős fordulatokkal, plusz persze cliffhangerekkel. Több komolyabb döntést is meg kell hoznod... amik persze semmit sem számítanak végén!! (RAGE) Mert megkapjuk a vagy „A” vagy „B” választást a végső döntésnél és semelyik, de semelyik korábbi döntésünk nem befolyásolja a végső variációkat. (Ismerős kicsit? Bioware, te vagy az?) Persze annyiban befolyásol, hogy melyik karakterekhez kötődünk jobban, mit tettél meg értük, az út, amin a döntés fele elmegyünk, lehetsz hősiesebb, lehetsz nemtörődömebb, de a végső kimenet semmilyen újrajátszásnál nem fog változni. A vagy B. Ez kissé azért szomorú. Ennek ellenére a végső döntést nem kevésbé nehéz meghozni.

Mindenesetre érdekes játék volt, nagyon hangulatos, bár a finálé hagy maga után egy kis keserűséget, de néhány jelenetsor viszont egészen elképesztően jól sikerült. Például van egy játszható rémálom szekvencia, egészen zseniálisan van megoldva, legjobb része volt mind az öt epizódnak. Érdekes élmény, abszolút nem akciódús, de ilyen is kell. Érzelmileg nagyon erősen hat. Szóval csak nyugodtan.

Drága Benny,

Megfogadtam a tanácsodat és lementem a könyvtárba. Bár az a könyv, amit ajánlottál, nem volt bent, de megtaláltam a Mester és Margaritat. Emlékszel azt hogy szerettem? Talán az egyetlen könyv volt, amit szerettem. De találtam egy másik érdekeset is. Képzeld, lehet olvasni tudományos könyveket és találtam egy régi könyvet kriminológiáról, ebben valami okos ember azt állítja, hogy egyértelműen elkülöníthetők a bűnözők a normális emberektől, azt mondja csak a koponya méretét és formáját kell megnézni. Elhiszed ezt? Mondanom sem kell, hogy utána egész nap a fejemet vizsgáltam. Nem tudom megítélni. Órákig bámultam a tükörbe, de egyikről sem tudtam meggyőzni magam. Csak most kell rájönni, hogy mennyire is hasonlítok rád Benny, ugye látod? Ez te vagy. Vajon ezen múlik, hogy milyen fejjel születünk? Hogy milyen a forma, hogy hogyan helyezkedik el benne az agy? Hát ezen múlna? Én nem hiszem, hogy képtelenség lenne, hogy így dőlne el, hogy kik leszünk. Vajon van külön koponyaformája a könyvelőknek és a művészeknek is? Viszont akkor ki dönti el, hogy ki minek születik? Szerettem azt hinni, hogy én irányítom az életemet, nem valami koponya deformáció. De ma már mit számít ez, nem igaz?

Csodállak Benny, mindig is csodáltalak. Tudom nem mondtam elégszer, vagy inkább nem mondtam soha, de a te világlátásod, ami mindig is talány volt számomra, most olyan igazinak tűnik. Hát igazibb, mint én. Máshogy látom a dolgokat, minden más. Hogyne lenne? Benny, bár többet beszéltünk volna, nem azért mert nem ismerlek, mert ismerlek, de ha valakivel hát veled több időt kellett volna töltenem. De mindig is ezt csináltam nem? Elmenekültem az értelmes emberektől, de tőled nem tudtam szabadulni. Szerencsére sosem hagytad. Mindig feltűntél, mintha semmi sem történt volna, sosem mondtam, hogy ennyire hálás vagyok azért, hogy mindig te békültél. Az én hülye büszkeségem. Vannak dolgok, amit sosem bocsátok meg magamnak, és itt most nem arra gondolok, azt még egyszer talán megbocsáthatom, de vannak más dolgok, amivel sosem tudok majd kibékülni. 2005. augusztus 12. Soha, érted? Soha. Tudom, hogy te megbocsátottál, mint mindig, de ez egyszerűen nem változik meg soha.

Elképzellek, ahogy ezeket olvasod fejcsóválva. Benny, annyival jobb ember vagy mint én, megérdemled. Ennél többet is. Tudom mennyire keveset kaptál tőlem, és most már ezt sem tudom ki javítani. Mindig arra gondoltam ráér majd később. Hát nincs később. Megérdemlem.

Ne haragudj az őszinteség rohamért, nem nagyon szokhattad meg, de annyi mindent nem mondtam el időben. Annyi minden kimaradt nekünk, csak belegondolok és dührohamot kapok, mert tudom nem így kéne lennie, mind kettőnknek normális életet kéne élnünk.

Ne gyere sűrűn, nem tesz jót egyikünknek se.

Ki hogyan kezd neki a képregényolvasásnak? Mert persze megvan a vonzódás, mondjuk a kedvenc szuperhősünkhöz, hány meg hány remek sztori van belőlük. Aztán ott vannak a nem heti megjelenésű, de szuperhősös képregények (Watchmen, V for Vendetta). Szintén minőségek. De mi van, ha valaki nem szuperhősöket akar olvasni, vagy csak bele akar kóstolni a képregényekbe? Hát annak első körben rögtön ajánlanám a Fell-t.

A Fell egy noir hangulatú krimi történet, illetve történetek. A grafikai stílusa abszolút hozza a film noirok jellegzetességét, sőt olyan hangulata van, mint a Scott Free filmes cég logójának, mikor a rajzolt fickó nagykabátban rohan el tőlünk, majd átváltozik madárrá. Pontosan olyan hangulata van. Ben Templesmith rajzolásában, gyönyörűszép színjátékok, elmosódó kontúrok. Pöpec.

Összesen kilenc füzet jelent meg belőle, abból nyolc papírkötésben is. A kilencedik csak neten. Főszereplőnk Richard Fell gyilkossági nyomozó, akit a nagyvárosból, a híd túloldaláról helyeztek át Snowtown-ba, egy kis porfészekbe, ahol a rendőrség 3,5 nyomozóból áll és a bűnözés az egekben. Persze Detektív Fell hozza magával a nagyvárosi attitűdjét, hogy aztán gyorsan rájöjjön, itt máshogy mennek a dolgok. Fell karaktere nagyon érdekes személyiségrajz, sok mindent eltitkol mindenki, még az olvasó elöl is, múltjával kapcsolatban is csak találgathatunk. De hát nem kell mindentudónak lenni az olvasónak sem. Kifogástalan kis talányos karakterábrázolás, rögtön megkedvelhető. Jó nyomozó, aki Snowtown szürke határában egyensúlyozgat a Sherlock Holmes szintű megfigyelő képességével, és old school fényképezőjével.

A sztori Warren Ellis műve és az az szép benne, hogy nem átívelős a történet. Minden kötet magában is megállja a helyét, külön kis történetek, nem kell másik 50 képregényt elolvasni, hogy megértsd mi történik mondjuk a 7. részben. Ráadásul nem egysíkú a történetvezetés, van itt túszdráma, szimpla kihallgatás, jegyzetek az éjszakai műszakból, szabadnap, családon belüli erőszak, ügyészi meghallgatás. Fell-en kívül a visszatérő elem Mayko, a bártulaj, Szakáll Hadnagy, a rendőrfőnök, a kissé megszállott halottkém és a Nixon maszkos apáca. (Most se értem, azzal mi van.)

Szóval a Fell nagyon stílusos, gyönyörűen megrajzolt, nagyon erős dialógusokkal, néhány helyen húsbavágó jelentekkel, néhol erősebb brutalitással, de finom kis humorral és éppen elég súlyos drámával.
Ajánlatos.

Fell, Vol 1.: Feral City, Image Comics Inc. (Negyedik kiadás, 2015) Warren Ellis és Ben Templesmith

– Jézusom Tekla, miért nem alszol?

– Próbálok nem elaludni, félek, hogy nem ébredek fel. Hadd kérdezzek valamit. Hova tűnsz, mikor elveszíted az eszméletedet?

– Mi?

– Van egy agy, ami lényegében egy biológiai számítástechnikai eszköz, amiben elektrokémiai folyamatok zajlanak. És a tudat az eredménye ezeknek a folyamatoknak. Vagyis, te magad is egy elektrokémiai folyamat vagy. Alapjában véve, te a tudatos létezést tapasztalod meg. Ebben a pillanatban te te vagy, ugyan az a te aki a múltban is voltál, megadatik az az érzület, hogy léted ezen kontinuumát magaddal viszed a jövőbe is. Tudsz követni? Folytatva: előfordul, hogy az agyat trauma éri, ideiglenesen megszüntetve az elektrokémiai folyamatot, mint mikor kiütnek egy bokszolót. Ha ilyen történik, az agy nem futtatja tovább az elektrokémiai folyamatot, vagyis, a tudatosság elvész. Elveszíted az eszméletedet. Na most jól figyel. Ebben a pillanatban a tudatod minden, ami te vagy, léted kontinuitása megszűnik a fizikai világban. Pillanatokkal később az elektrokémiai folyamat újraindul, ami lehetővé teszi, hogy a tudat újra visszatérjen azokból az információkból, amit az agyad eltárolt.

De kíváncsi vagyok. Te hol vagy te, ez idő alatt? Nem kellene feltételeznünk, hogy azon a ponton, mikor a tudatosság elvész, a személy meghal? Hogy egy új tudat jelenik meg (vagy nem) ugyanabban az agyban, az a halott tudatára nézve teljesen lényegtelen. Az új tudat egyszerűen csak egy új személyiség. De mivel ugyanabból az agyból bukkan fel ezért hozzáfér minden emlékhez és kognitív struktúrához, mint a halott tudat, szóval így azt gondolja, hogy ugyanaz a személyiség maradt. De valójában csak egy szélhámos. Csupán megörökölte a testet és az agyat az előző, már halott lakójától. Igen?

– És mi a helyzet a lélekkel?

– Óóóó a Lélek... A lélek, mint olyan nem létezik. Biológiai gépek vagyunk, se több se kevesebb. A lélek csupán a papok és az álmodozók által létrehozott értelmetlen fogalom.

És itt beillesztenék egy jó félóra falbámulást. Kössz szimpla lövöldözős játék...


(Fordítás: Blackroy74 - WTNO)

Ok 1: Sam Raimi 

Raimi a húszas évei végén járt, nem volt sem népszerű sem felkapott rendező, minimális büdzséből forgatta ezeket a bevallottan B kategóriás filmeket. Csak mert rá volt kényszerülve, zsebpénzből is olyan dolgot rakott össze, hogy ma is leteszem az állam. A kis költségvetés ideális esetben elszabadítja a kreativitást technikai szempontból is. Plusz Raimi ekkor még tökéletesen egyensúlyozott a félelmetes és komikus jelenetek között, megtalálva a középutat, amitől a film története nem válik nevetségessé, mégis eleme a fekete humor.

Rendezőnk itt még elkerülte a gusztustalanság és a trancsírpancs túltengését, sajnos későbbi horrorjaiban ez egyáltalán nem megy neki. Pl a Pokolba taszítva minden csak nem félelmetes. Undorító, gyomorforgató, van ez a fétise a szájjal, hogy valaminek bele kell folynia, nyúlnia, menni a főhősnő szájába... Ugyanez a helyzet a véres és erőszakos jelenetekkel, van vér, van itt minden, de hogyha pl. a kézlevágós jelenetre gondolok, Ash-é az Evil Dead 2-ben kamerán kívül történik, és így lesz borzasztó, a vérfröcsköléstől. Ugyanez a jelenet a 2013-as Evil Dead remakeben... hát nem annyira működik, ha totálban mutatják. Ez a probléma a Fűrész filmeken feltűnik. A Fűrész első része egy thriller, minden durvaság kamerán kívül történik. A vérengzés csak a későbbi részekre jellemző. Na, de a lényeg, Raimi valahogy ekkor a zónában volt. Az Evil Dead 2-ben a mérték tökéletes. 

Ok 2: Kameramozgások

A horrorfilmek milyensége mindig valahol a hangulatban kereshető, itt az atmoszférateremtésre gondolok. Szerintem ez minden horrorfilm alapja. Nos Raimi és bandája erre a kamerát használja a legjobban. A furcsa szögekből felvett jelenetek, az állandóan követő kameramozgás (ami ekkor még nem volt annyira menő, mint ma), a POV jelenetek. Az egész filmet kicsit megdönti. Láttam már párszor, de egyes jeleneteknél még mindig hátast dobok, mert annyira kreatívan használják a kamerát, pl. a nevető jelenetben vagy, mikor Ash átrepül az erdőn, a körbeforgó tekintetkövető kamera plán vagy az első filmben, mikor kiszállnak az autóból a hídnál, és semmi, sem a kocsi, sem a karakterek, sem a fák nem állnak normális szögben. Egészen elképesztően furcsa, megborult, creepy és rettentően tökéletes. Csak úgy, mint a vágás is. 

Ok 3: Bruce Campbell, mint Ash

Az azóta legendás Bruce nem a legjobb színészek egyike. Nem. Azonban a tökéletes B filmes színész. Van egy alkata és személyisége ahhoz, hogy még a legelvetemültebb jelenteket is lazasággal adja elő, erőlködés nélkül, Nem is csoda hogy Ash Williams lényegében a 80-as évek egyik legikonikusabb karaktere lett. Egy szereplő ikonná válása mindig kedvenc pillanat. Rambo felköti a bandanát, McClane csak egy atlétában marad, a Szellemirtók először öltöznek be, satöbbi, satöbbi. Ashnek is meg van a maga momentuma, a láncfűrésszel és sörétes puskával. Ráadásul Ashben nincs semmi különleges. Hétköznapi ember módjára viselkedik, retteg, bénázik, megborul. Aztán persze a helyzet megkívánja, hogy badass legyen belőle a film végére. Mr. Campbell tényleg odatette magát minden elszállt jelenetben. Über laza és minden őrültséget bevállalt, pl. mint mikor egy sínpályán átrántják háttal az erdőn, megpörgetik, megcsapdossák, egy forgatási napon keresztül egy 15 mp-s jelenetért. Ebből rögtön jön is a következő pontom...

Ok 4: A praktikus effektek

A 80-as években ez gyakori, nem is kérdés, plusz költségkímélésből is muszáj volt. Személy szerint minden filmet, ami ilyen trükkökkel készült, csak éltetni tudok (Alien 1-2, Terminátor stb.) mindig öröm látni a komoly munkát a trükkök mögött. Nos, az Evil Dead 2-nél van néhány kilógó lóláb, főleg a stop motion animációknál, de összességében a bábok, a maszkok, és az a rengeteg művér úgy működik, ahogy az ki lett találva. Effektek kedvérét az első filmben igazi tölténnyel lőttek. Egy filmforgatáson. Az Evil Dead 2-ben a rendező öccse bújik meg az egyik latex démon kosztümben, amiből láthatóan ömlik ki az izzadság. Íme, a kevés pénzű elvetemült filmesek. 

Ok 5: Színvilág

A 80-as évek fekete-szürke-kék világmodellje itt is visszaköszön, ugye, akkor minden ilyen színű volt, múlt-jelen-jövő, és veszettül sötét. Nos igen, de Raimiék még rátolják a pirosat, a zöldet, a világoskéket, többek között a vér színének. (Nem lehetett mindig vörös, mert ennyi vérre még R besorolást se kaptak volna, hanem csak az efölötti X-et.) Mindezzel kicsit tudatosan, kicsit kényszerből kontrasztot is adva az évtized filmes színvilágnak. 

Ok 6: A humor

Létezhet-e horrorfilm humorral vegyítve úgy, hogy ne veszítse el a félelem faktort? Hát az a helyzet, hogy létezhet. Abszurd és fekete humorral. Az Evil Dead 2 minden horror eleme mellett vicces, és nem azért mert pl. a trükkök gagyik, hanem a ténylegesen belepakolt poénok miatt. Teljesen elszállt, képtelenebbnél képtelenebb elemekkel tarkított a film, mindez zseniálisan megírt koreográfiára, az az igazi over the top jelenetekkel, mind horror, mind humor részről. Csak külön jelezni szeretném, hogy nem horror vígjátékról van szó, vagy paródiáról, mert Tucker és Dale, az vicces, de nem félemeletes, Cabin in the woods, mókás, de nem ijesztő. Az Army of Darkness, komédia, de nem horror. Az Evil Dead 2 viszont megtartja ezeket a horror elemeket és mégis működik a humor. Nagyon vékony a mezsgye, patikában kimért adagokkal, de láss csodát, működik.

Ok 7: Az apró dolgok

Groovy; a nevető lámpa; Ash haja megőszül, mert annyira be van sz.rva és még a virág is elhervad; kéz a húsdaraboló fele húzza Asht; a vágások az arcán; fütty és Let’s go; „jól vagyok” tükör jelenet; a 80-as évek egysorosai; kéz alakú hídfelgyűrődés; Ash megkattan kicsit; a véletlenül önmagát feldaraboló hulla; Ash szavak nélkül győzi meg Anniet; női főhősnő igazán használható; a pince bekajálja az idiótát; Ash sikolya; az isteni Bruce mimikája.

A végső alkotásból kifolyik az alkotók lelkesedése és elszántsága, a munka és az odafigyelés. A film remek, igazi kis mestermű, utánozhatatlan mértékkel és hangulattal. Na, és aktualitás is van, ma este debütál új Ash vs. Evil Dead sorozat a Campbell-Raimi párossal. Igen, kérnék szépen két gombócot.

Hail to the king, baby!