Tökéletes. Szóval még is van olyan, hogy gigantikus az elvárás, és nem hogy megugorja, hanem rákontráz a film, nem is kicsit. A Deadpool minden aspektusban remek lett és ez már a főcímnél kiderül. Az milyen már, hogy a főcím alatt nem tudod abbahagyni a röhögést? Tökéletesen eltalált hangsúly, akció, mérték és poén áradat, nem kérdéses az utóbbi idők legszórakoztatóbb filmje. Néha fogtam a fejem, mert nem hittem el, hogy még ezt is bevállalták.

Na jó, szóval a film azzal az kocsis akciójelenettel kezdődik, ami a másfél éve kiszivárgott tesztfelvétel volt. Rögtön mintegy meg is biccentik a kalapjukat a rajongók felé, igen ez nektek köszönhető, akik megnéztétek, beszéltek róla, akik ráébresztették a Foxot, hogy bizony itt milliós rajongó tábor várja a Deadpool filmet. Az első akcióból időben visszaugrálunk az eredetsztorira, a film üteme pontosan ettől lesz jó, nem lassú az eleje, mert mindig visszatér az akció is, egyszerűen nem lehet unatkozni, iszonyat jó a vágás.

Már mindenki tudja, hogy Ryan Reynolds erre született. Ez neki van kitalálva, az ő humora nagyon szépen átfedi a Deadpool humort, amit nem is tudom, hogy soroljak be... valahol olyan területen mozog, ahol más nem is tudna talán. Kicsit sem szofisztikált, mégis igényes, kreatív, maró és idióta, olyan mint a marketing kampánya volt, Deadpool humor és kész. Engem ez nagyon megtalált mindig is. Deadpool a Marvel képregények bohóca a jó értelemben. Bohóc, őrült, badass. És ha van képregény karakter, aki a lapokról mászott le, az ez a filmes Deadpool. Nem csak a jelmez pontos, hanem a karakterábrázolás is. Itt nincs ferdítés. Vannak utalások a képregényben elhangzottakra, Ryan Reynolds magát teszi helyre a Zöld Lámpásért és a félresikerült X-Men Kezdetek: Farkas filmért, többször, ahogy gondoltuk ő Wade Wilson. Persze van negyedik fal döngetés, nem is kicsit, (de semmi poént nem lőnék le, inkább nézzétek meg.) Mindez nagyon jól áll, iszonyat simulékony az egész film, elképesztő, de minden működik.

Mellékszereplőkről: Vanessa, a szerelmi szál nagyon helyes, a gonosz Francis nem túl erős, igazából elfér, az X-menek Colossus és Negasonic Teenage Warhead (COOLEST. NAME. EVER.) mindketten jól illenek az egészbe, Ms. Warhead kifejezetten tetszett Deadpool mellett, szóval őt várom vissza a folytatásra. A mellékszereplők mind elvégezték a munkájukat szépen szól a kórus, de hát itt Deadpool a sztár, és öcsém... meg is szolgálja. Reynoldsék mindent megtettek, mindent beleraktak, rengeteg rögtönzés a legkisebb elszólások is őrült jó poénok, és nagyon képregényes lett sok helyen, jó értelemben, bizonyos dolgokat más filmekben sosem lehetett volna megoldani, még a többi képregény filmben sem. Deadpool nem utazott a realitásra, csak a képregény realitására, amit tökéletesen elér, ha van adaptáció ami pontos, na hát ez ez. Nem finomkodik, van vér, ő nem az a hős, aki nem öl meg senkit, ő a fickó, aki rendet rak és eltakarít.

A zene, na hát igen az is remek, változatos, a Hit the Road Jacktől Ludacris-ig minden megtalálható, a stáblista alatt többen esküszöm együtt énekeltünk a zenével. A moziteremben abszolút siker, jó volt látni, hogy voltak dolgok, amik mindenkiből egyformán hisztérikus nevetést váltottak ki, vagy nem egyszer volt, hogy valaki egyedül hangosabban felrötyögött egy-egy hülyeségen, mindenki talált benne valami mókásat, ilyen jól szórakozó embereket a Galaxis Őrzői óta nem láttam.

Az akciójelenetek borzasztón kreatívak! Úristen a koreográfia... valami elképesztően jó, persze alapból menő a fegyver meg kard harc is, de nevetséges okos harc jelentek voltak benne főleg Deadpool részéről, nem egyszer hangosan kiszaladt, hogy wow, brutál jól nézett ki. Minden téren olyan munka volt a filmben, olyan energiabefektetés (az a Deadpool-féle maximum effort), egyszerűen tényleg nem lehetett rossz a film és nem is lett, szuperjó lett. Ebbe annyi szív és lélek van, egy ilyen mocskos, szitkozódós, véres 18 karikás képregény filmben, ebben olyan szív és lélek van, ami a legtöbb körülrajongott filmben nincs. Nemcsak egyes képregény filmek tanulhatnának a Deadpooltól (ugyanez a stúdió hozta ki a borzalom Fan4stic-ot.) Nem kaptafára kell menni, hanem így bele kell hemperegni a történetben és a karakterekben, és olyan emberekkel dolgozni, akiknek ez szívügye. Ekkor van olyan, hogy a mosoly letörölhetetlen az ember arcáról, mikor elhagyja a mozitermet.

De a nap végén mi marad? Az, hogy a Deadpool kötelező.

(Reynolds az uccsó forgatási napon, mint az ötödikes az osztálykirándulás elején. Hát hogy lehetett volna rossz film?)

Mindenki menjen és nézze meg a Creedet. Most.

Nem vagyok boksz rajongó, ritkán nézek igazi bokszmeccset a tévében, viszont a bokszolós és MMA-s filmeket imádom, a sportfilmeket is úgy általában, és hát a Rocky eleve különleges helyet foglal el. De meg van-e még ma ez a hatása a Rocky franchise-nak?
Meg.
A történet szerint Donnie Johnson (aki Adonis Creed névre is hallgat) mindenét felteszi, hogy bokszoló legyen, utcán nevelkedett, Apollo afférjából született, Mary Ann, Apollo özvegye lenyomozza és magához veszi a fiút tizenéves korában, de hát nyughatatlan természetű gyerek, és mindenképpen a boksszal akar foglalkozni. Feladja Los Angeles-i életét és Philadelphiába megy, egyetlen céllal, hogy apja jó barátjától Rockytól tanuljon küzdeni, és nem rejtegetett hátsó szándékkal, hogy apjához is kicsit közelebb kerüljön.

Szóval mi a Creed? Egy sportfilm, egy családi dráma, Rocky drámája, egy romantikus történet, egy eredet történet, egy nosztalgikus Rocky megidézés, egy hogyan mentsd meg önmagadat kézikönyv, Ez mind. És még több.

Mi teszi jóvá a Creedet?

1. A színészek

Michael B. Jordan remek Donnie szerepében, aprólékos, érzelmes a játéka, magára szegezi a figyelmed, és esküszöm, lehet csak beleképzelem vagy a bajusz teszi, de hasonlít Carl Weathersre, vagyis Apollora. Újabb ügyes színész lépett előtérbe. A Biancát alakító Tessa Thompson is hihető, érdekes tökéletes a romatikus vonalra, de karaktere nem tipikus. És akkor Sly. Sylvester Stallone, kételkedtem, kételkedtem, aztán megjelent a vásznon, és egészen zseniális volt, amit művelt. Látszik, hogy senki nem ismeri Rockyt annyira, mint ő. Ő teremtette és végig viszi a történetét. Egy kemény és releváns történetszálat kap az Olasz Csődör, Stallone pedig annyit pakol bele a saját szeretetéből a karakter iránt, ami lefolyik a vászonról, és az is, hogy ez az ember egy Rockyval. Komoly feladatot kell megoldani, sikerült neki, hagyta Rockyt igazából megöregedni, amit még a Rocky Balboában sem hagyott. Élmény nézni, a poénjai is annyira jól ültek.

2. A boksz

A dráma mellett megkapjuk, amit várunk, van tréning, van csirke, van futós jelenet (de nem olyan), és van a boksz. Jordan bokszolónak néz ki, legalább annyira, mint egykor Weathers. Az ellenfelei mind profi bokszolók voltak, szimpatikus volt, hogy Ricky Conlon szerepére nem egy kigyúrt testalkattal rendelkező srácot találtak, hanem a mai boksz kicsit reálisabb alkatát keresték, ráadásul Tony Bellew konkrétan, istenigazából kiütötte Michael B. Jordant a forgatáson. De taccsra, képszakadósra.
https://www.youtube.com/watch?v=Kjned4gb9B4
Igen, ez ennyire igaz (jelenet bele is került a filmben.) Nem félnek odaállni, Stallone is feküdt nem keveset a Rockyk alatt kapott ütésektől, (Lundgren 4 napra kórházba küldte anno) és ezt most itt is folytatják. Nem tűnik műnek, odaállnak, megcsinálják, izgulsz, érződik az ütések súlya. Ahogy azt kell. Donnie első meccse követőkamerás felvétel volt, nincs vágás öt percig. Felszakad a szemöldöke, kapja az ütéseket, még ha nem is igazi mind, akkor is annak érződik, az egy felvétel miatt. Egészen kemény, véres, reális és izgalmas az összes boksz jelent.

3. A momentum

A Rocky sosem akarta megváltani a világot, (de a 4. részben pontosan ezt tette), az igazi tanulság az, amit Rocky is mindig mond, legyőzni önmagadat, az embert, aki a tükörből néz rád, és bármi jön is szemben, bírni az ütéseket és felállni. Ennyi. Ez volt a Rocky filozófiája egy nagyon egyszerű ugyanakkor nagyon igaz dolog volt, ezért is tudott olyan közel kerülni mindenkihez. Ez a Creednél is elmondható. Donnienak a saját és apja árnyékából kell kikecmeregnie, és rengeteg maga által felállított akadályon kell átjutnia, hogy elfogadja mind azt, aki most ő, és azt az örökséget, ami benne van. Karakterdráma szép ívvel abszolút átérezhetően, megtalálni a családot, a barátokat, az életét és a helyét a világban. Párhuzamosan Rocky is éppen ezt teszi. Ha én harcolok, akkor te is harcolsz. És a végső meccsen, mikor Rocky megkérdezi, miért harcol, Donnie válasza úgy helyre tesz mindent. Tele van olyan pillanatokkal, ami egyszerűen nem tud nem szíven ütni, Donnie útja nem egy megkönnyezős jelenetet produkál. Szép és egyszerű történet, igazi és sokszor szívbemarkoló. A Rocky sármja süt róla, mármint a filmről is. Hogy is mondták a kommentátorok? Úgy üt testre, mint Rocky, és úgy üt fejre, mint Apollo.

4. A zene

A zene remek. A hipp-hopp része az albumnak abszolút populáris és illik, Bianca zenéje is ugyanígy simul a filmbe, a filmzene pedig, Ludwig Göransson-tól visszakanyarodik a hetvenes évek klasszikus filmzenéjéhez, amit a Bill Conti is csinált a Rockyhoz. Elegáns, dramatikus, erős kórus, felemelő, nagyszabású. És akkor a zene a momentummal összekötve. Igen, felcsendülnek a Rocky dallamok, a Gonna fly now és a Going into the distance is, egyben, összekötve a tökéletes pillanatban szólal meg. Úgy értem ennél jobban időzíteni nem lehetett volna, mint ahol elindulnak a trombiták, egyszerűen teljes libabőr, elhomályosodott szemek, zseniális, majdnem székből felugrós pillanat. Talán még Az ébredő erőben sem ütötte meg ennyire az embert a klasszikus erő téma zenéjével, mint ez a pillanat a Creedben.

Ez csak a zene, a többit meg kell tapasztalni:

Ez a film önmagában is jó, ha nem láttál volna soha egy Rockyt sem, akkor is működne, egyszerűen remekül van összerakva mindenében, Rocky és Creed is még mindig releváns, az üzenet is. Ryan Coogler rendezőnek továbbra is várom a munkáját, csak úgy, mint Michael B. Jordannek, és talán Stallonet is láthatjuk majd több drámában? Ki tudja. Mindenesetre azt hiszem itt az ideje egy Rocky maratonnak.

Ha már Tarantino, akkor beszéljünk egy kicsit a Halálbiztosról. Mivel valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Tarantino rajongó létére ezt a filmet még nem látta, yep, ciki, de ez van. Na az Aljas Nyolcason felbuzdulva nekiültem, hogy megnézzem a mester legrosszabbnak mondott munkáját a Gridhouse-Deatproof-t.

Tegyük félre, hogy grindhouse vetítés, hogy Rodriguez és a Terrorbolygó, hogy roncsolt a film, hogy vannak kimaradt részek, ezt mind tegyük zsebre, milyen maga a sztori és a film? Na jó, kissé féltem is tőle, annyira le volt húzva, és meg kell mondjam nagyon élveztem a filmet, le a kalappal. Az 53. percig. Ez a film számomra egy nagy rejtély. Két különálló szegmense van, és tényleg mintha két különböző film lenne.

Kezdjük az elején, a történet szerint három barátnő találkozik, mert az egyikük a hétvégére visszatér a városba. Elmennek partizni, közben megismerjük őket, kicsi dolgokból, gyorsan három dimenziót kap a három lányból legalább kettő. Párbeszédek rendben, ahogy lenni kell, lábfétis az arcukba nyomva, ahogy a killbilles Tarantino tudja, szóval megy a film, amíg a lányok szó szerint be nem térnek Tarantino kocsmájába. Tarantino a csapos, saját zenedoboza játssza a zenét, Eli Roth és Dominic Decoco hódítja a lányokat és akkor besétál Kurt Russell, vagyis Stuntman Mike. Stuntman Mike egy ragadozó, egy gyilkos, ez rögtön látszik, karizmatikus, sebhelyes, egészen bemászik az ember bőre alá, Russell zseniális, ahogy egyszerre félelmetes és egyszerre képes bármit kimagyarázni, hogy elhiggyék, ő ugyan semmi más, csak egy fickó a bárból. „Honnan tudja a nevem?” „Véletlen meghallottam, mikor beszéltetek” „Oké”. Az emberek szeretik feltételezni a legjobbat. Olyan igazi szociopata, akitől kiráz a hideg. Szép minden képi ábrázolás, a zenék, az interakciók, az öltánc, termelődik a feszültség itt is ott is, sokat foglalkozunk a lányokkal is, Mike jelenléte robosztusan ott van mindenhol. Ritmus remek, dialógok szintén, Mr. Russell meg mit mondhatnék egészen letaglózó.

Aztán hopp hangulatváltás, indulunk haza. Stuntman Mike, a szőke Rose McGowant viszi haza a halálbiztos kaszkadőr autóján. Itt van egy pillanat, amitől úgy kirázza a hideg az embert, de közben megindul az adrenalin is. Mike beülteti a nőt a kocsiba, és már épp indulnának. Kurt Russell utánanéz az elhaladó piros kocsinak, majd visszafordul, belenéz a kamerába, elmosolyodik és lazán eldobja a cigijét. Ilyenkor akaratlanul is elszól az ember egy tátott szájú nabazdmeg-et. Kamerába mosolyog, mint Burt Reynolds a Smokey és a banditában, beül az autóba, megkérdezi, merre megy a kisasszony jobbra vagy balra, jobbra, és ránéz, hát ez szívás, mert végül is 50-50 esélye volt, hogy merre megy, és ha Rose is balra lakna, akkor csak később kéne beszarnia, de mivel ígyis úgyis balra mennek, lehet rettegni mostantól. Kurt Russellt erre a mozzanatra és erre a dialógusra teremtették. Na meg a nachosra és a Virgin Pina Coladara. Persze Rose gyorsan elhullik, mert azon az oldalon nem olyan halálbiztos az autó. Stuntman Mike elhúz a lányok autója mellett, megfordul és belerohan, megölve az összes utast egy borzasztó véres jelenetben. The end. 

Az egész szegmens okosan van felépítve, meg van feszkó, megvannak a dialógusok, a libabőr momentumok, a karakterek, minden. Én itt már boldog lettem volna a filmmel. A második fele viszont elcsúszik. Rosario Dawson bandája, bár ezek a kemény csajok, nem annyira szimpatikusak, Zoe Bell rettentően helyes, ahogy magát játssza, de film itt nagy részben átmegy belső poénba a filmes háttérmunkások között. Majd egy számomra nem annyira Tarantino filmbe illő autósüldözésbe, indokolatlan girl powerben és Stuntman Mike karakterének felépítetlen 180 fokos fordulatába. Badass, intelligens, hidegkirázós szociopatából egyszerre csak síró ötéves lány lesz. Oké, hogy ez a végpont, legyen, de nem volt felépítve, pl. az ha már akkor az Aljas Nyolcasban az a karakter fejlődés/változás olyan szépen fel volt húzva, hogy öröm volt nézni, ez Mike-nál a semmiből így nem működik. Stuntman Mike. Aki megoldott egy frontális ütközést, amiben megölt négy embert, úgy, hogy még csak vádat sem emeltek ellene, oda-vissza kigondolt bűntény volt, erre ugyanez a karakter, hülyébbnél idiótább hibákat és butaságosat csinál a második részben. Plusz a végső 20 perces autófétis és autóüldözős jelent egyszerűen unalmas, még ha a kaszkadőri munka zseniális is. Mondjuk én nem vagyok oda az autósüldözésekért, ami egyéni szocprobléma (kivéve Mad Max), és nem, nem valószínű hogy értem az össze hetvenes évek autós filmjeire tett utalást, meg jó, a grindhouse dolog már alapból 70-es éveknek tiszteleg, de a lényeg, hogy a második részre minden kiveszett a filmből, ami az elsőt érdekessé tette számomra. A követő kamerás ebédlő jelenet volt, ami kiemelkedett ebből a szegmensből, na meg a Dodge Charger. Az első csoport lányainak a megismerésének semmi kibontása nem lett, a második részben sem jutunk közelebb Stuntman Mike okaihoz, és a badass lányok triója sem olyan átütő.

Szóval rossz film a Deathproof? Nem. Nem hiszem. Gyengébb? Bizonyos értelemben. Tarantino mércével is az első 53 számomra mestermű, az utolsó 100 perc pedig átlagos (az átlagos nem rosszat jelent, csak átlagosat), szóval igen, lehet, hogy tényleg a legrosszabb Tarantino film összességében, és azt is tudom, hogy ha pont a vége a kevésbé jó, akkor az negatív szájízt hagy, de azért ott van az az 53 perc, amiben a mester csillogtatja a tudását, ez mindenképpen értékelendő, és hát más filmekhez képest? Első része külön 10 pont, a második résszel egyben a film legyen 7 pont.

 Azért az se gyenge. De nem ám.

Akkor gyorsan. Tarantino 8. filmecskéje más, mint az eddigiek. (No Shit!). Megint ott vagyunk, hogy bár western, de mégsem az. Ezt már anno mondtam, nekem az Becstelen Brigantyk westernebb, mint a Django. És ezzel nincs itt semmi baj. Itt vagyunk az amerikai polgárháború után pár évvel, mikor Kurt Russell, a Hangman, postakocsin viszi Daisy Domergue-t akasztani Red Rockba. Az úton több útitársa is akad, majd betérnek a fogadóba, ahol még négyen vannak, rögtön meg is van az aljas nyolcas (plusz a kocsis), akik a hóvihar miatt összezárva töltik majd a következő pár napot. Közben persze megy a ki kivel van, ki milyen fekete, fehér és mexikói téma. A film első egy órája a postakocsiban játszódik a maradék 110 perc pedig a fogadóban. Ebből azért le lehet vonni, hogy nem épp a legvágtatóbb ütemű filmről van szó.
Amit tudni kell: vizuálisan letaglózó, a színészek zseniálisak, még az is, akiről az elején azt gondoltam, hogy idegesíteni fog, párbeszédek és az erőszak pipa, olyan tarantinosan, kb. 19 perc akcióra kell számítani, a többi az beszélgetés. Ez egyik sem negatívum, csak közlöm a tényeket. Kamaradrámáról van szó, ez színház, de ez nálam csak giga pozitívum. Az akcentusok megint gyönyörűek.

Hadd vázoljam fel az alapszitut megint. Többen bezárva, a hó miatt elvágva a külvilágtól, mindenkiben ellenséget látva próbálnak életben maradni úgy, hogy ott van Kurt Russell, mint vezérhím és Ennio Morricone zenél a háttérben. Na, már elnézést, de A Dolgot nézem? Mint az már kiderült ősi nagy kedvencem a film, és levakarhatatlan az áthallás, sőt Mr. Tarantino is elismeri, yep, erről van szó. (A jóember sosem rest kölcsönözni valahonnan, imádom) és hát még Morricone is A Dologban fel nem használt zenei elemeket rakta be az album felébe.

Intermission: Zene. Kell ezt még mondani, hogy természetesen zseniális, az egy dolog, hogy Morricone, de Tarantinonak megint elsül a keze és olyan dalokat és monológokat válogat össze, ami már megint egy klasszikus zenei albumot szül. Jennifer Jason Leigh „Kalóz Jenny” momentuma is remek. Megy a taps a rendezőnek és a zeneszerzőnek persze, megint.
Na és akkor a csúnyábbik része. Hol helyezzük el a filmek között, és hol a Tarantino életműben? Idővel kiderül, jelen pillanatban nálam nincs a Top 3-ban és valahol úgy érzem mind a Django elszabadul, mind a Becstelen Brigantyk jobb film, ha már csak az utóbbi kettőt nézem. Viszont a film úgy a következőnapokon is velem maradt, és érik a második megnézés, szóval nem kell itt azt mondani, hogy rossz. Húúú dehogy is...! Ez egy nagyon remek kis film. Miért nem lesz belőle egy A Dolog? Miért nem lesz belőle egy Kutyaszorítóban, vagy egy Becstelen Brigantyk? Én rögtön ott kezdeném, hogy az aljas nyolcas miatt. Mindegyik érdekes karakter, kevés a kedvelhető. Nem tudod ki igazából a főhős, mert nincs. Tényleg mindenki egy mocsadék. Akit az elején kedvelsz, azt végére megutálod, talán van, akit a végére jobban megszeretsz (nálam volt egy ilyen is) és ott van Kurt Russell, aki Kurt Russell, én őt mindig szeretem, mindenesetre nehezebb azonosulni bárkivel, mint Shosannaval, vagy Djangoval, nincs protagonistánk. Jó, a legtöbb Tarantino film tele van bűnöző, vagy náci illetve negatív főszereplőkkel, de mindig van bennük valami kedvelhető, Vincent Vegában, Stuntman Mikeban, vagy Mr. Candie-ben volt. Mert na, kevesebb nagyobb rohadék van, mint Calvin Candie, még sem tudod úgy utálni. Az Aljas nyolcasban tudod. A párbeszédekben van feszültség, de nem a „Hans Landa leül veled egy pohár tejre” szintű feszültség. Nincs megszórva annyi poénnal, mint amennyit az utóbbi időben használt, komolyabb hangvételű a film, viszont kisebb a tét, pont a szereplők aljassága miatt. Persze azért mire belerázódunk az uccsó órában már fogod a karfát.Minden a helyén van, a színészek jók, a zenék jók, a hús jó, a sodó jó, a látvány jó, a dialógosok is rendben vannak, és még is van valami, ami hiányzik. Talán a feszültség, talán az a durva feszültség hiányzik nekem, amit A Dolog beidézéssel úgy gondolom Tarantino is el akart érni. Összegezve a film tetszetős, abszolút újranézős, szerintem szépen mutat Tarantino életművében, de rendezőnk meg ne próbáljon megállni majd 10 film után, amit most itt hangoztat. Azt kikérném magamnak.

Pontszámban kiosztanék egy aljas nyolcast mindenképpen. (Plusz egy felet, aki a medvebőrbe bújt kocsis:))

Éééééés akkor hetvenkilencdjére: Hey little apple blossom
https://www.youtube.com/watch?v=y8gU1zhzJ2E

A What we do in the shadows (avagy Hétköznapi Vámpírok) 2014-ben készül újzélandi mocumentary, vagyis hamis dokufilm. A történet szerint egy forgatócsoport négy vámpír mindennapjait követi nyomon. A négy főszereplőnk egy lakásban él és tengetik az öröklétet.

Mi ebben a filmben a külön kiemelendő, mi benne a zseniális? Hát kb. minden. Először is, egy független új-zélandi filmről van szó, kisköltségvetésből, a film írói a főszereplői és a rendezői is egyben. Szóval mindjárt látszik, hogy szenvedély projektről van szó, és ez a film tökéletes példa arra is, hogy a filmipar még nem feltétlen van kifogyva az ötletekből. Még a vígjátékok sem, pedig ez is az egyik kissé szenvedő műfaj manapság. A What we do in the shadows rögtön két műfajt is felkarol.

A mostanában kissé megtépázott vámpír mitológiát csuklóból visszaállítják. A főszereplőink elégnek a napfényben, embervéren élnek, meghalnak a fakarótól, nincs tükörképük, be kell őket hívni a lakásba és stb stb, minden, amit úgy ismerünk. És ez már rögtön pacsikat ér. Na de már most ezek a klasszik vámpírok teljesen hétköznapi életét látjuk.Már alapból az összes vámpír egy filmtörténeti archetípust idéz meg, Peter- Nosferatu, Vlad - Drakula (a történelmi), Viago, a dandy, az Interjú a vámpírralt idézi, Deacon pedig a nyolcvanas évek végén Az elveszett fiúkból ismert vámpírfenegyereket. Szóval meg van itt minden, ez a film legalább ismeri a zsánere múltját és kérdéses témáit. Abszolút kiaknázza a főszereplőink életkorát és az abból adódó vámpíri és emberi konfliktusokat is.

A főszereplőink lakótársi gyűlést tartanak, hogy ki csinálja meg a mosogatás, ismerik egymás nőügyeit, csoportosan öltöznek be a farsangra, szóval ez egy szitkom alapfelállása is lehetne. Persze közben az ízes-véres helyzetkomikumokkal dolgozik, mint a mit vegyek fel, mivel a srácoknak nincs tükörképük, ezért lerajzolják egymás, nem jutnak be szórakozóhelyekre, mert nem tudják magukat behívatni, hogy gond van az állattá változással. Pl. kedvencem, hogyan óvják meg a kanapét az áldozatok kifröcsögő vérétől (parádésan mókás, ahogy Viago még éppen próbálja elcsábítani az adott áldozatot, de közben a padlóra már újságpapírokat hajtogat szét.) Szóval borzasztó jó (fekete) poénokkal, igazán sírva nevetős, még vérfarkasokkal is találkozunk, na meg Stu-val mindenki kedvenc ember barátjával.

Szóval visszahozzák a vámpírokat menőnek, meg van benne minden, ami egy jó vámpírfilmhez és egy jó vígjátékhoz szükséges és a varázs végig kitart. A legigényesebb vígjáték az utóbbi évből.

Az első hat perc: https://www.youtube.com/watch?v=W2w3H_oLSIU 

Idei Top 15 film a magyar bemutató időrendjébe 

Nincs sorrend, persze nem láttam minden filmet, szubjektív lista, de ezek a filmek kaptak el idén a legjobban, ennyi az indok.

Kingsman – Mert Colin Bloody Firth

Liza a rókatündér  – Mert volt dansz dansz és hev a gúd tájmu

Fácángyilkosok - Mert a dánok (és Nikolaj Lie Kaas) megint hibátlanok

A hangok – Mert kreatívan ábrázolja a skizofréniát, negatív főszereplővel, fekete humorral, plusz a Happy song

Ex Machina -  Mert okos film, iszonyat abszurd hangulattal, ami ráadásul működik

Hétköznapi vámpírok – Mert visszakaptam a klasszikus vámpírjaimat, és még halálra is röhögtem magam rajta

Mad Max: A Harag útja – Mert sok aspektusban az év filmje, alcím: Tom Hardy morog

Kötéltánc – Mert mélység mindenhogy, a répa is megfőtt, inspiráló

Saul fia – Mert a legpontosabb rendezés, the hype is real, minden dicséretet kiérdemelt

Törtetők  – Mert imádom a skacokat, már most hiányoznak

Phőnix bár – Mert mindent megér az utolsó jelenet

Who am I – Mert szeretek átverve lenni (Mr. Robot rajongók ide!)

A Mentőakció – Mert hajrá NASA és a krumpli!

Kis Herceg – Mert a Kis Herceg még mindig tanít

Star Wars – Az ébredő erő – Mert Staaaar Waaaars nothing but Staaar Waaars

És akkor külön köszönet a Pannónia Entertainmentnek, hogy idén is láthattunk klasszikusokat a moziban, név szerint: Aliens, Die Hard, Egy nehéz nap éjszakája, 2001:Űrodüsszeia, Harcosok klubja, Vissza a jövőbe, Volt egyszer egy vadnyugat. Wow. 

Mikor sorban álltam az éjféli vetítés jegyeiért, mellettem pár menő kisgyerek épp a hetedik rész bemutatóját próbálta leszólni a maguk vagány módján. Na és akkor belém csapott a felismerés. A hetedik rész nem nekik szól, ez nekünk készül, nekünk, akik a Csillagok Háborúján nőttek fel. Tudom. Tudom. Wow. Micsoda Doktor House-i pillanat! 

Emlékszem milyen volt elsőre látni a trilógiát, még a régi házunkban laktunk, szóval nem lehettem több nettó 8 évesnél, de inkább fiatalabb. Anyum kölcsönkérte videokazettán a valahonnan összekalózkodott filmeket, a harmadik részen már csúszott a szinkron is. Kit érdekelt? Anyumék látták anno moziban, szóval tudták miről van szó. Nem fogom azt állítani, hogy emlékszem mindenre, sőőőt. De emlékszem a hatására. Emlékszem, hogy zseblámpával játszottam fénykardosat, (amúgy ez alap zseblámpa = fénykard) hogy minden lánynak az alsóban volt egy képzeletbeli szerelme, többnyire Disney hősök, mint Eric herceg (ugye Timi?:)) vagy a Maharadzsa lányából valaki, az enyémet úgy hívták Luk Szkájvalker. Emlékszem a Darth Vader imitálásokra, és arra is, mikor ’97-ban kijött a felújított verzió (mit tudtunk még akkor, hogy milyen változások voltak) Arra emlékszem, hogy abban az évben mindenkinek volt Star Warsos matricagyűjtő füzete, tudjátok, mint a lovas album. Mai napig üresen áll, matricákat nem vettem bele, de így is tele volt képpel és sztorival. És hogy igenis, Csillagok háborújását játszottunk a parkban. Hogy egy barátnőméknek meg volt a három rész és állandóan elkéregettem tőle, hogy nézhessük, egészen addig, amíg az RTL Klub le nem adta a trilógiát, valahol az előzményfilmek előtt. Aztán mindent felvettünk kazettára, rongyosra néztem, mint a többi klasszikust, és hát azt, hogy Luke ráfordul a Halálcsillagra nem is tudom hányszor pörgettem vissza. 

Kit érdekelt akkor, hogy milyen extra jelenetek vagy effektek voltak belerakva, kit érdekelt, hogy milyen a szinkron? Azóta nem egyszer láttam angolul a filmeket, de gyerekként tényleg számít ez? A szinkron semmit, de semmit nem vett le a Star Wars élményből, az nem ezen múlik. Manapság túl misztifikáljuk itt a dolgokat, mondom én, aki oda van Mark Hamill hangját (legjobb Joker evör), de semmivel nem kapok kevesebbed a szinkrontól, mert gyerekként se kaptam. Ugyanez a helyzet a speciális kiadásokkal is, az őszintét megvallva, nem vesz le semmit a Star Wars élményből, még ha ma már tudom is hol nyúltak bele. Ettől nem lesz kevesebb.

Aztán jöttek az új filmek, bevallom mikor ’99-ben kint volt a plakátja a csongrádi moziban, az Amerikai Pite mellett a Baljós Árnyaknak, valahogy nem esett le, hogy ez az a Star Wars. De Balázs osztálytársamnak minden füzete Amidalás volt, szóval volt valami fogalmam, de 11 évesen éppen belekezdtem a Harry Potterbe, és valahogy lemaradtam a Star Warsról, aztán három év múlva leadta a TV, és valami más volt. Nem mondom, hogy rossz. Nem állt össze. Akkor, már tinikor fele, rögtön megéreztem, hogy a Moulin Rouge-ból a fickó jó Obi-Wan, és hogy minden Darth Maul jelenet fasza volt, de valami hiányzott, abban az évben ki maradt A Klónok támadása is, bár gyűjtöttem mindenféle kártyát, meg újságkivágás, de asszem vagy nem jutott el Csongrádig a film, vagy csak kimaradt. De az érdeklődés megmaradt, viszont csak apránként jött vissza a Star Wars láz. A könyvtárunk tele volt Star Wars könyvekkel és hát vannak köztük gagyik, viszont olyan brutál-totál jók is… Szóval valahogy mindig megvolt, még ha takarékon is.
Tizenhét voltam mikor kijött A Sith-ek bosszúja, persze addigra már bepótoltam A Klónok támadását is. Még mindig voltak visszás érzéseim, de valahogy nem tudtam megfogalmazni, szimplán ez nem az a Star Wars volt, amiért én anno zseblámpát gyújtottam. Mindenesetre így is szerettem. Tagadatlan. Aztán A Sithek bosszúja előtt minden tv reklám a mustafári Obi-Wan/Anakin összecsapásról szólt. Összeszedtük magunkat az egyik barátnőmmel és lementünk Szegedre megnézni. Nagy pozitívumunkra legyen mondva, a kalóz verziót akkor vetítették diáknapon, de mi lementünk, és kifizettük a jegyet. És talán először nem volt csalódás. Nem volt az, mert ez már sztárvorsz film volt, látványban, zenében, minden kihegyezve a nagy összecsapásra. Működött, A Sithek bosszúja nem kicsit működött nálam.  Nem utálom az előzmény filmeket, mert voltak bennük jó pillanatok még az első kettőben is, elég ha csak a zenére gondolok. Szimplán nem hozta a Star Wars érzést. A Sithek azért közelebb került. De emlékszem délután volt és a moziban alig voltunk páran. Most meg, tíz évvel később, a hetedik részre, az első hétre alig lehet jegyet kapni.
Mi hozta vissza a Csillagok Háborúját, a praktikus effekteken kívül? Az érzés. Mert ez hiányzott az első két filmből biztosan. Az érzés. Hogy újra gyerekek lehetünk, de nem úgy, hogy gyerekeknek néznek minket és idióta, nem odaillő poénokkal tűzdelik tele filmet (JAR JAAAAR – kiáltotta Kirk Kapitány), hanem belecsöppenthetünk egy kalandba. Ennek szurkolok, hogy ez megint sikerüljön. Hogy újra átélhessük az Star Wars élményt, hogy nem, nem baj, ha ennyire rajongunk valamiért már előre is. Hogy az ismerős dallamok felcsendülése, hogy az Ezeréves Sólyom repülése, az egy évvel ezelőtti előzetesben is már megkönnyeztette a népet. Szóval igen, várom, hogy induljon az éjféli vetítés, hogy lássam a régi szereplőket és az újakat, hogy visszatérjünk oda, ahol gyerekként kinyílt a szemünk a filmekre, galaxisokra, a sci-fire. Induljon a party.

És ha film rossz lesz?
Pont pont pont

(Azt gondoltam minden menő Star Wars cuccom otthon van, mint az alábbi is, de szétnéztem az albérletben, és hát a föntiek csak előkerültek:))

Yellow submarine. A Beatles negyedik nagy játékfilmje, ugye az Egy nehéznap éjszakája, a Help, a Magical Mistery Tour, majd a Sárga Tengeralattjáró, és végül a Let It Be zárta. Az öt film tökéletesen bemutatja milyen művészi változások ment át a zenekar és a zenéje, na de most nem ez a lényeg. A Sárga tengeralattjáró animációs film, az a jó kis Háry János/János Vitéz-féle stílusban, jóval több színnel, és jóval több Beatles dallal. A zenekar ekkora már kilépett a filmekből és a hangjukat sem kölcsönözték a karaktereknek, de a kész múvi annyira tetszett neki, hogy a végén még is csak bevállaltak egy élőszereplős cameot. Nagyon cukik.

https://www.youtube.com/watch?v=2FLde6Shxq8

Egyszer sikerült elkapnom egy mozis vetítést, és hát úgy kell elképzelni, hogy felirat nélkül lenyomták a Sárga tengeralattjárót, és mikor egy barátom csak félidőnél tudott beülni, azt látta, hogy mindenki hátravetett fejjel nézi a Lucy in the sky with diamonds szegmens szín kavalkádját, elgondolkodott rajta, hogy kifordul a teremből. Szóval kissé meredek a film egy-két helyen, tényleg. De na, a hatvanas évek végén vagyunk, és a Beatlesről beszélünk. Ne feltétlen várjunk linearitással és következetességekkel teletűzdelt alkotást. Ez egy feelgood film. De persze alapfeltétel a Beatles munkásságának a minimum kedvelése, de inkább imádata (bár ez szerintem az élethez is alapfeltétel.)
A történet szerint Sgt. Pepper jön segítséget kérni a Beatlestől, mert a kék manók elfoglalták a birodalmát. Persze Liverpool ifjai egy kis agyhúzás után nagyon készségesen beszállnak a sárga tengeralattjáróba, és indulnak a messzi Pepperland megmentésére. Na de ez szinte mellékes is, mert hőseik mindenféle nem idevágó kalandba keverednek, és egy nagy Beatles Csodaországban sül ki belőle, vaskos angol humorral. Az tudjuk, hogy a zenekarnak jó a humora, ezt mind át is próbálták hozni a filmen. A Sárga tengeralattjáró nagyon hangulatos, kedves és felnőtteknek szóló mese, rengeteg geggel, helyzetkomikummal, beatleses húzásokkal, szóviccekkel, néhol nyakon öntve valami elvetemült filozófiával és persze elszállt pszihedellikus rockkal, és klippekkel, és rengeteg őrült ötlettel, mint például a személyes kedvenc jelenetem, a Lyukak tengere, de ez sem rossz:
https://www.youtube.com/watch?v=GAqt84fv1kE

Az animáció is teljesen rendben van. A stílus, a forgatókönyv illik a zenekarhoz, még a nem eredeti szinkronszínészek is egész korrekt munkát végeztek. Technikailag, és hadd ne mondjam, hogy zeneileg maga a film is nem kicsit rendben van. Számomra az egyik legfontosabb pontja a Sárga tengeralattjárónak, hogy képileg pontosan eltalálja a Beatles dalok hangulatát, pl. az Elenore Rigby részlet:

https://www.youtube.com/watch?v=D7lZ2hBQrS4

De a többi dal mellé is remekek a kompozíciók. Nem szorítottak keretekbe vagy határokba semmit, a filmkészítők a dalokkal együtt szálltak el. Ez egy olyan film, amit minden decemberben berakok megnézni, valahogy ilyenkor olyan jó leülni hozzá, valahogy nekem meg van benne ez a decemberi hangulat, olyan igazi elvarázsolós.

All together now!

Bónusz: Méhek - Sárga Tengeralattjáró:

https://www.youtube.com/watch?v=Rdcn2GkQ9Oo

Szóval, ha már rossz filmek, akkor van itt még egy legendásan gyatra alkotás, ami szintén már ez az annyira rossz, hogy jó. Ennek a filmnek a története nálam valahol ott kezdődik, hogy az „Oh My Goooood” jelenetet nem is tudom hányszor láttam a Youtube-on, a léggyel. Van egy két ilyen nagy jelenet („Garbage Day”, „For the Molokai Cop” stb.), amelyek néha felbukkannak a videómegosztón. Na szóval, nem minden nap van lehetőség egy ilyet nagyvásznon megnézni. Szegeden még évekkel ezelőtt volt egy kezdeményezés a helyi művész moziban, a Grand Caféban, Rossz filmek filmklubja címen, ahol pár napig vetítették ezeket a csodákat, mint a Gyilkos magzat, A gyilkos paradicsomok, Titanic 2, és hát a Troll 2. Filmes csoporttársaimmal persze oda meg vissza voltunk ezért, de nem gondoltam volna, hogy a Troll 2-ért sorba kell állnunk. A mozi fullon, de úgy, hogy pótszékek meg padlón ülés. Ráadásul ez az a fajta mozi, ahová beviheted a sörödet, de nem holmi papírpohárban csűrik oda, hanem üvegpohárban, ó az ilyen kis különbségek…. imádtam a Grand Cafét. Szóval full ház a Troll 2-őn és a közönség végig röhögte a filmet, sőt két jelenetnél spontán tapsba és huhogásba tört ki. Egészen elképesztő volt.

Oh. My. God.

https://www.youtube.com/watch?v=_36KRMbtIQEA történet szerint a kb. 8 éves Joshua és családja (apa, anya és az otthoni kondi padon fekve nyomó tinilány) lakást cserél egy másik családdal nyaralásképpen, és egy hetet tölthetnek a Nilbog nevű egzotikus kisvárosban. Már eleinte látszik, hogy Joshua nem teljesen ép, a halott nagypapája olvas neki esti mesét a goblinokról. Igen. Goblinok. Ugyanis egy darab troll sincs a sztoriban, csak goblinok. Na már most, a goblinok utálják a húst és az embereket. Szóval, hogy áthidalják a problémát, általában megitatnak az emberekkel valami undorító zöld löttyöt, amitől növénnyé változnak, na és akkor jól megkajálják őket. A terv, be kell hogy valljam, zseniális és működik. Szóval megtörténik a lakáscsere, és láss csodát NILBOG-ban, a másik család hagy nekik az asztalon ételt, minden zöld trutyis. Nem is tudom hová akar kifutni a történet. Na de gyorsan lezavarva, Joshua idegesítően és ordibálva mondja a családjának, hogy baj van, a film utolsó 20 percére észre is veszik, nagy végkifejlet, goblin üldözés meg húsellenes üzenetek tömkelegével ér véget. Van egy gonosz ripacs boszorkányunk, rengeteg kasírozott goblin álarcunk, amik egyszerűen feldolgozhatatlanul nevetségesek, meg Seth nagyapó, aki néha feltűnik szellemi erejével. Zavaros következmények, értelmetlen jelenetek, halálok és a végső fegyver a duplahúsos szendvics (nem vicc.) Gyönyörű, örült hullámvasút az egész.
Az összes színész rossz, mindegyik, de mindannyian annyira komolyan veszik, annyira odakoncentrálnak, hogy félelmetesen nevetségesek lesznek. A történet röhej, a trükkök is, tényleg, mint összegyűrt papírgalacsinok a goblinok, és érződik, hogy mennyire félelmetesek akartak lenni. Kiemelném az összes szereplő közül Seth nagyfatert, aki néha belibben és leaprít egy-két goblin kezet vagy kioszt pár bitch slap-et aztán belevigyorog a kamerába. Zseniális. Plusz néha rossz tükörben jelenik meg, mert nem tudta megjegyezni a ház alaprajzát. Jaj Seth! Próbálkozz már jobban!

A Troll 2-ben elég erős a gagyiság faktor is, de nem csak ettől vicces. Szintén megint az ambíció. Hogy a rendező meg akarta csinálni a világ legfélelmetesebb horrorját, és a színészek ennek megfelelően játszanak. És itt összeér a két vonal az erőlködő rendezés és az erőltetett színészi játék a fél lábon sem álló sztorival. Persze egy rakat logikai baki, rengeteg olyan jelenet, hogy felteszed a kezedet ez most mi volt, minek kellett, mi a jó élet történik, hogy Seth nagypapival miért van az Erő? És miért Troll 2 a címe? Rengeteg megválaszolatlan kérdés, borzaszóan mókás filmet rak össze, szintén kult státuszban leledzik, vetítések világszerte, a színészek még mindig ebből élnek.

Mindenesetre az biztos, hogy mi halálra röhögtük magunkat a moziban. Szintén egy nagy társaságban érdemes megnézni film, abszolút élményszámba megy.

 A horrorfilm, mint műfaj kétségbeesetten megmentésre szorul. Miért? Mert évről-évre, filmről-filmre ugyanazt a rakat hulladékot kapjuk. Szellemek vagy trancsírpancs. Fűrész filmek? 7 van belőle. Végsőállomás? 5 rész, ami UGYANAZ A FILM. Megvan a helyük, na de én arról az igazi horrorról beszélek. Az emberek örülnek már olyan filmeknek is, mint a Sinister, Az Insidious vagy a Démonok között, mert őszintén meglepi őket, hogy nem totálisan bénák. Félre ne értsetek, láttam ezeket is és szerintem sem rosszak, de nem is annyira jók, hogy hanyatt kéne vágnom magamat miattuk. De ha jobban megnézzük, minden egyes klisé meg van bennük, és persze Ethan Hawke és Patrick Wilson, akiket nagyon szeretek (kivéve Ethan Hawke-t, mert őt imádom.) De ha belegondolunk, ugyanaz, amit már hatvanezerszer láttunk. Család új lakásba költözik, recseg a padló, jön a szellem, rengeteg megugrató ijesztgetés (na jó jump scare, anglicizálódjunk). És ezek tényleg a jobbfélék, a többi meg... Nem, nem így kellene működni egy jó horror filmnek. Szóval most megpróbálom bemutatni mire van szüksége egy jó horrornak, az egyik lehető legjobb példával, John Carpenter Dolog című filmjén keresztül.

Kérdezed, hogy kicsoda Carpenter? Ó, hát a horror királya, körülbelül… örökké óta. Nem akarok nagyon belemenni, de annyit azért mondanék, hogy lényegében ihletett adott az Alienhez egy strandlabdával az űrben (Sötét Csillag) igen… ennyire menő. Vagy nemrég meg akartam nézni a Cigarette Burns filmjét, de annyira besokkolódtam rajta a rettenetesen ijesztő hangulatától, hogy még mindig félbehagyva áll, igen ennyire menő. Megragadja a film atmoszféráját, beledob és te meg szinte fulladozol benne, ennyire menő, és a vámpíros filmjében van egy ilyen idézet. ”A mester vámpír megállíthatatlan. Hacsak meg nem állítjuk!” Na hát… őőő mindenkinek van a sötét folt az életében.

Akárhogy is, jöjjön az első pont, amit már érintettem:

1. Legyen rendben a hangulat!

A Dologban már az első pillanatban ott van. A film Ennio Morricone libabőrös zenéjével kezdődik, baljós, furcsa, pontosan eléri vele azt, amit kell. Az első másodpercben! Aztán látunk egy gyilkosságot egy kutya miatt és szinte senkit nem rendít meg. Kemény, érdekes, máris a filmmel vagyok, érdekel a történet, mert már itt sejthető, hogy a kutyával nincs rendben valami.

2. Legyen rendben a horrorfilm helyszíne és közege!

A Dolog egy antarktiszi kutatóállomáson játszódik, csak úgy, mint sok horrorfilm, távol a civilizációtól. És csak úgy, mint sok más horrorban, egy nagy vihar közeleg. De mégsem érzem, hogy kilóg a lóláb, mert az Antarktiszra van helyezve. Nagy vihar, hát persze, ha azt mondanák hótornádó jön, még azt is elhinném, nem értek az Antarktiszhoz, fogalmam sincs milyenek a körülmények. Egy sima horrorfilmben nagy módi, hogy a tévében beszélnek az évszázad viharáról és minimum 2-3 öregembert látunk belebámulni a szélbe, és déli akcentussal aggódni. Nincs szükségünk erre a „közeleg a tél” hülyeségre, ha igazolnod és magyaráznod kell, hogy miért jön a vihar, miért nincs térerő, miért nem hívod a zsarukat, az régen rossz, mert a forgatókönyvi hibákat magyarázod. Térj már észhez film!

A Dologban tudjuk, hol vagyunk, a norvég bázis 50 mérföldre és a rádióba bezavar a vihar (egyszer sincs túlmagyarázva, mert egyértelműűűű)

3. Találj már jó karaktereket!

A Dolog főhőse R. J. MacReady (Kurt Russell) úgy viselkedik egész idő alatt, mint egy normális emberi lény. Az elején egyértelmű, hogy nem ő a legokosabb ember a bázison, de nem is kell hiperokosnak vagy mindentudónak lennie. Bemutatkozó jelenetében veszít sakkban a gép ellen, és azt meg elküldi a picsába. Rögtön tudok azonosulni vele, én is szoktam kiabálni a gépemmel, hajaj (a Skynet tuti először értem jön). Na de MacReady túlélő ösztönei igen brutálisan beköszönnek és próbálja menteni végig a saját valagát. De így működnek az emberek. Nem kell megmentenie a családját vagy a barátait, csak magán akar segíteni, van egy fegyvere és dinamitja is, és használja is őket a társai ellen, mert muszáj. Fejbe lő valakit, mert ha nem, Ő hal meg. A tűznél tartott beszédében, lényegében meggyőzi az embereket, hogy harcolniuk kell, mert még mindig fölényben vannak, és ezzel vezető is lesz, de Ő tényleg az, aki szívesen lemondana róla, de muszáj magához vennie a kezdeményezést, mert csak magában bízik, és hát életben akar maradni. De a többiek is rögtön félredobják a tiszteletet és megölnék, ha arra lenne szükség. Csak egyikük aggódik az emberiségért, amúgy mindenki magáért felelős. Nem kérdés Childs és MacReady a legerősebb karakter A Dologban, de a többiek sem laposak. A szereplőknek csak annyi kéne, hogy használják a józan paraszti eszüket, a logikát, az ösztöneiket, nem nagy ügy, mégis mikor így mutatnak be egy karaktert hogy:

Nos, épp most költöztünk be a házba ahol 58 embert áldoztak fel, furcsa hangokat hallok, és gyerekek sétálnak át a falon, az enyém meg eltűnt…. áááá, biztos jól van! Tuti a mocsárban játszik.

Akkor borul az asztal.

4. Lepj meg!

És ez nem azt jelenti, hogy jump scare. Hagyja abba! Elég volt. Nem. NEM! Rossz horror film! ROSSZ! És leszállni a recsegő padlókról, és a sötétről, amiben nem lehet látni semmit. Elééég!

Tudod mi a meglepő? Mikor egy husky feje négy része nyílik. Erre nem számít az ember, új, érdekes, sokkoló! Ez a jelenet elképesztő jó móka. (És van belőle játék is, szóval nem én vagyok a fura… ) Lenyűgöző, eredeti. Ez kell! Csak egy jump scare van A Dologban, a vértesztnél (ami szintén nagy kedvenc jelenet) és ez tényleg jump scare, de ez legalább olyan, ami a karaktert is megijeszti, és befolyással van a történetre, nem hogy eldőlt a szék, vagy kinéz a szellem a nézőre. Ha akarsz jump scare-t, akkor így!

5. Tudd befejezni a filmet!

Nincs szükségünk nagy fordulatra, oké? Tudom, hogy manapság minden film, főleg a horrorok a nagy fordulatra építenek, de úgy, hogy már találgatjuk és várjuk. Nem kell, rendicsek? Egy középszerű hulladékot semmilyen fordulat nem fog megmenteni. Személy szerint szeretem a nagy fordulatokat a filmekben, csak úgy, mint a legtöbben, szeretek átverve lenni. De azok a filmek tudják is hogyan kell használni. Például a Fűrész, igen egy horror/thriller fordulattal és működik. Aztán trendet teremt és mindenki majmolja, minden horror elkezdett efelé dolgozni, a Te jó ég-faktor felé.

– Te jó ég, a fickó halott volt végig?

– Te jó ég, a gyerek tette?

– Te jó ég, csak képzelte az egészet?

- Te jó ég, nem is démon volt, hanem egy fickó, aki el akarta ijeszteni a turistákat (Scooby dooby do where are you?)

Ha jó a sztori, nincs is olyan nagyon szükség arra a fordulatra. A Dolog Childs és McReady újbóli találkozásával végződik, egyikük sem tudja, hogy a másik ember-e vagy már ő is csak egy dolog. De a néző sem tudja! Remek a dialógus, és tényleg elgondolkoztat a megoldáson a film után is. A mondatok mást jelentenek, ha átváltoztak, mást ha nem, nekem kell eldöntened magamnak. Szuper érdekes koncepció, szeretem az ilyet. Ugyanez a Fűrésszel is, ott a fordulat az egész filmet újra gondoltatja veled. Szóval ne erőltessen bele fordulatot csupán a fordulat kedvéért, legyen, ha kell a sztoriba, ha fel van építve nem hivalkodóan, legyen, de ne legyen már mindenhova beszorítva.

6. Fektess bele munkát!

Ne nézd hülyének a nézőt, és a műfajt sem. Tessék elfelejteni a kliséket, a talált kamerás felvételeket és a fércmunkát. Nem szabad a filmet a recsegő padlóra bízni. Régen a horror filmekben korszakalkotó technikák, a mai napig a filmeket befolyásoló megoldások és történetek voltak. Alien, Ragyogás, Pszicho, Az Ördögűző, Poltergeist, a Texasi láncfűrészes mészárlás, Az élőhalottak éjszakája, Nosferatu, Evil Dead, a Dolog… és ezek, amik csak 10 másodperc alatt eszembe jutottak. Minőségi filmek minőségi rendezőkkel és színészekkel. Hol van ez a formula ma? Hol vannak azok az igazán meghatározó horrorok, amik egyben meghatározó filmek is? Az elmúlt évekből mi sorolható ide? Sikoly? Majdnem 20 éves. Blaire Witch Project? Hát személy szerint pont nem. A talált kamerás felvételek, viszont neki köszönhetők. Fűrész? Bár az első rész befolyásolná a horrorokat, sajnos inkább a rosszabb folytatások teszik. Tessék időt ölni a forgatókönyvbe és a produkcióba is. A CGI nem félelmetes. A Dologban munka van, a bábokkal, az effektekkel, a színészekkel, és igen ez érződik, még az olcsó horrorban elég pár ijesztgetés. Tessék energiát fektetni bele.

A Dolog, az egyik legjobb horrorfilm és mint magában film is a 80-as évekből, feszült, félelmetes, ijesztő, jó színészekkel, remek rendezővel. Ennyi. Ennyi kéne egy jó horrorhoz. Ne már, hogy ez olyan nehéz?

 
Ja és igen, az egészet csak azért írtam, hogy ezt ellőhessem:
Dolog Musical - Frank Sinatra előadásában.
("I'm the Thing - from another world baby")