– Arra gondoltam, körbevezetnélek – Hanna kezében meglebegtette a frissen szerzett térképet -– Mit szólsz? Manhattan? Ha elmegyünk innen, nem valószínű, hogy valaha is visszajövünk.

– Ez a terv, nem?

– Szóval nem is érdekel?

– Őszintén? Nem.

– Okééé – Hanna hangjából kiérződött a csalódottság – Akkor semmi üres Time Square meg Broadway?

– Nem.

– Akkor keressük meg, hol vagyunk 

A térképből amennyire össze tudták rakni a Manhattan hídon volt a legegyszerűbb elhagyni a várost és az államot, Long Islandbe. Onnan meg valahogy muszáj lesz valami szállító eszközt találniuk. Hátha hajók még várják a túlélőket. Ez az egy lehetőségük maradt elhagyni a földrészt.

– Gondolod, hogy New York gócpont volt? Akármi is történt itt… – szólalt meg a nő – úgy értem ez a pusztítás meg ez a sok hulla...nem lehet, hogy máshol rosszabb legyen.

– Itt volt mit pusztítani, hányan is laktatok itt? 10 millióan?

– Annyian… amúgy otthon is ennyin lakunk, de az egész országban.

– Tényleg? Nem vagytok túl sokan.

– Hát nem is túl nagy az ország. De ennyi az annyi. Még… mindig jönni akarsz?

– Csak mert kicsi az országod talán még beférek – mondta nevetve.

– Ahan, szóval te olyan fickó vagy, aki mindent elviccel.

– Eddig nem tűnt fel? Na gyerünk!

A Manhattan híd még így is impozáns volt, hogy döglött kocsik torlódtak rajta egymás hegyén-hátán. A járdán is motorháztetőkön kellett átugrálniuk. Régen sokat sétáltak erre Brandonnal hétvégente, imádták nézni az ébredező várost, szinte érezte, ahogy Bran meghúzza az álmosan reagáló kezét, hogy minél hamarabb a legjobb pontra érjenek. Hanna most nem látott semmit, csak rombolást. Megálltak egy pillanatra szótlanul, nem összebeszélve, mindketten megérezték a Lót-féle késztetést, hogy hátranézzenek. Ott álltak egy kocsi tetején, és nézték a várost. Elképesztő volt, ahogy New York, a város, ami sosem alszik, egyszerűen csak kimúlt, meghalt. Hanna most fogta fel igazán, hogy a hely, amit otthonának hívott most már csak halállal van tele. Manhattannek még így is megvolt a monumentális hangulata, csupán megfagyott. Megfagyott az időben örökre. Egyszerűen nem volt már jelentősége New Yorknak. Már nem volt a fények városa, már nem volt benne a lehetőség, hogy bármit megtehetsz. Hanna ezen a ponton értette meg először, hogy minden megváltozott. A világ jóval kisebb hely lett. Nincsenek lehetőségek, nincsenek tervek. Jövő héten a Broadwayre megyünk, ma csak vacsorázni. Mostantól minden ház ugyanolyan volt, mindegyik csak egy ház volt. Vagy már az sem. Egynemű lett, New York ugyanannyi lehetőséget rejtett, mint a szülővárosa. Túlélést és halált.

– Mint valami elbaszott sci-fi – Dominic megelégelte a halódó város látványát és Hannát kikerülve ugrott rá a következő autóra, visszanézett a nőre, aki még mindig a hídon túl bámult – Mégis csak maradunk? Nincs az az Isten, hogy visszamenjek.

– Nem. Nem. – Hanna egy utolsó pillantással még beleégette a retinájába ezt a képet, mert elfelejteni nem akarta. Majd megtette a lépést, amivel mindent eldöntött. Dominic felé fordult. – Nincs Isten.

Többé nem nézett vissza.

Január közepe óta megnézhető a Gateway to Space című kiállítás a Millenárison. A NASA és U. S. Space Rocket Center közös installációja az űrkutatás múltjáról és jelenéről szól. Hétvégén sikerült megnéznünk, a jegyeddel ekkor két óra érvényességet válthatsz, és hát vagy a hétvége miatt vagy csak úgy, de gigantikus tömegre lehet számítani.

A kiállítás tematikája: a kezetektől napjainkig. Először magával a rakéták kifejlesztésével és Von Braunnal ismerkedhetünk meg, aki az első lépést tette meg a világűr felé rakétáival, majd szépen belecsöppenünk a hatvanas évek űrversenyébe, az első orosz szonda, az első amerikai, Gagarin az űrben majd Shepard. A kiállítást úgy kell elképzelni, hogy szép nagy tablókat kapunk, rövid leírásokat, többnyire fizikai kiállított tárgyakat (mint a Szputnyik-1 életnagyságú modellje, az űrruhák stb.) és korabeli felvételekkel támogatják meg az összes kiállított témát. Szóval van itt a szemnek mindenféle nézni való, de megint csak a tömeg miatt elég nehéz a tudományokhoz hozzáférni.

Aztán végig veszi az Apollo-programot. Apollo 1 majd Apollo 8-17-ig szépen egyesével leírva kik, merre, hol jártak az űrben és a Holdon, milyen feladattal. Ez a kiállításon kedvenc részem volt, bár én az Apollo-program megszállottja vagyok, szóval lehet csak elfogultság, de szépen volt felépítve. A háttérben egy 1:10-es méretarányú Saturn V rakétával, ami a Holdra is elrepítette az Apollo 11-et. Plusz a holdjáró életnagyságú modellje is ott volt, valamit az egyik monitoron meg lehetett lesni a Holdra szállás teljes felvételét. Ez valahogy még mindig elkapja az embert. Sokadjára is. Aztán megint jött egy kis tömeg probléma, asztronauta jelmezben lehetett fotózkodni, gigantikus sor állt, szóval skip. Viszont rögtön át lehetett menni a Space Shuttle irányító fülkéjébe, hét személyes, egyszer volt NASA űrhajóba, a nyolcvanas években készült technológia egy az egyben az Alien filmek technikáira hajaz, ezt külön értékeltem. 

Aztán megismerhettük a Shuttle programot, hellyel-közzel, mert a Challenger  és a Columbia tragédiákról egy hátsó eldugott képernyőn lehetett csak értesülni, amit sajnáltam, mert ez is hozzá tartozik az űrkutatáshoz, csak úgy, mint Gagarin halála, ami az őt éltető paneleken nem volt megemlítve. A hátsó részeken jobban belemerülhettünk az asztronauta életbe, mind a Shuttle-ön, mind a Szojúzon, űrhajós kaják, a Wc-k , a Coca-cola adagoló, mind nagyon érdekesek voltak, csak úgy, mint Farkas Bertalan űrhajós dolgai a vitrinben, nagyon gazdag kiállítás. Aztán átsétálhattunk a Destiny modulok egyikébe, ami az Nemzetközi Űrállomás amerikaiak által épített része, megnézhettük az összes űrruhát kezdetektől mostanáig, és itt a mai legnépszerűbb űrhajós, Chris Hadfiled mutatta be filmen, hogyan veszik fel a mai szabvány szkafandert, de az Apollo űrruha elemzése is igen érdekes volt. Szóval van információ bőven. Meg Darth Vader. Kitudja miért.

Interaktív része nem volt olyan sok, ugye van egy űrkabin ferdén beállítva, ami elég erős szédülést okozott sokaknak, az űrt szimulálva, valamint egy giroszkópos becsatolást ki lehetett próbálni, volt egy félig meddig súlytalanság szimulátor, és vadászgép szimulátor is, ezekre mind külön zsetont kellett venni (A ferde kabinra nem). De főleg gyerekek álltak sorban. A Destiny modul például szintén interaktív volt, úgy-ahogy, meg lehetett nyomkodni a gombokat, a gyerkőcök hiperűrre kapcsolása és űrhajó irányítása nagyon helyes volt, a felnőttek „minden gombot megnyomok mert meg lehet” hozzáállása kevésbé. Rengeteg életnagyságú űrkabin, fülke van, amit mind meglehet nézni, tapogatni, néhányba beülni is, ezt mind szuperjó testközelből látni.

Ami problémás.

Nem kaptunk szinte semmit a Marsra való utazásról. Volt egy a Nasa jövője film, amit hang nélkül felirattal adtak, borzasztó furán vette ki magát, nem is sokan nézték. De én szívesen láttam, olvastam volna az új Orion űrhajó terveiről, és hát a Hogyan jutunk el a Marsra tervezet már a neten is megtalálható a NASAnál, igazán elnéztem volna belőle egy szép nagy képes prezentációt, mert nem csak a múlt izgalmas, főleg most, hogy a Mars felé indulunk. Valamint az űrutazás alap fizikai törvényeit és paramétereit mindenképpen felvázolhatták volna, mert bizony hallottam olyan egy tizenéves lánytól, aki azt bizonygatta, hogy ha valaki felmegy az űrbe míg a földön 1 év telik el, addig fönt 100. (Túl sok Interstellar, talán? MUUURPH!) szóval, hogy ha már itt vagyunk bizony az űrutazás alapvető fizikáját is be lehetett volna mutatni. És még egy NASA-s pólót sem lehetett venni a shopban, pedig arra készültem.

Összességben nagyon informatív a kiállítás, jó ezeket testközelből látni, pl. holdkövet lehet újjal simogatni, de a katarzis az elmarad, közel sem annyira interaktív, mint amennyire lehetett volna, zsúfolt emberekkel, akik legtöbben a fényképezéshez állnak sorba. Valahogy hiányzott belőle valami, ami felejthetetlen élménnyé tette volna. Mindenesetre mindig öröm látni az emberiség túlzás nélkül állíthatom legfontosabb projektjét, mert ez a jövő. a NASA és az Roscosmos együttműködve fejleszti az emberiség jelenét, miközben utat talál a világűrbe. Ez mindig valahol felemelő.

 A kiállítás március 15-ig megtekinthető.

Tökéletes. Szóval még is van olyan, hogy gigantikus az elvárás, és nem hogy megugorja, hanem rákontráz a film, nem is kicsit. A Deadpool minden aspektusban remek lett és ez már a főcímnél kiderül. Az milyen már, hogy a főcím alatt nem tudod abbahagyni a röhögést? Tökéletesen eltalált hangsúly, akció, mérték és poén áradat, nem kérdéses az utóbbi idők legszórakoztatóbb filmje. Néha fogtam a fejem, mert nem hittem el, hogy még ezt is bevállalták.

Na jó, szóval a film azzal az kocsis akciójelenettel kezdődik, ami a másfél éve kiszivárgott tesztfelvétel volt. Rögtön mintegy meg is biccentik a kalapjukat a rajongók felé, igen ez nektek köszönhető, akik megnéztétek, beszéltek róla, akik ráébresztették a Foxot, hogy bizony itt milliós rajongó tábor várja a Deadpool filmet. Az első akcióból időben visszaugrálunk az eredetsztorira, a film üteme pontosan ettől lesz jó, nem lassú az eleje, mert mindig visszatér az akció is, egyszerűen nem lehet unatkozni, iszonyat jó a vágás.

Már mindenki tudja, hogy Ryan Reynolds erre született. Ez neki van kitalálva, az ő humora nagyon szépen átfedi a Deadpool humort, amit nem is tudom, hogy soroljak be... valahol olyan területen mozog, ahol más nem is tudna talán. Kicsit sem szofisztikált, mégis igényes, kreatív, maró és idióta, olyan mint a marketing kampánya volt, Deadpool humor és kész. Engem ez nagyon megtalált mindig is. Deadpool a Marvel képregények bohóca a jó értelemben. Bohóc, őrült, badass. És ha van képregény karakter, aki a lapokról mászott le, az ez a filmes Deadpool. Nem csak a jelmez pontos, hanem a karakterábrázolás is. Itt nincs ferdítés. Vannak utalások a képregényben elhangzottakra, Ryan Reynolds magát teszi helyre a Zöld Lámpásért és a félresikerült X-Men Kezdetek: Farkas filmért, többször, ahogy gondoltuk ő Wade Wilson. Persze van negyedik fal döngetés, nem is kicsit, (de semmi poént nem lőnék le, inkább nézzétek meg.) Mindez nagyon jól áll, iszonyat simulékony az egész film, elképesztő, de minden működik.

Mellékszereplőkről: Vanessa, a szerelmi szál nagyon helyes, a gonosz Francis nem túl erős, igazából elfér, az X-menek Colossus és Negasonic Teenage Warhead (COOLEST. NAME. EVER.) mindketten jól illenek az egészbe, Ms. Warhead kifejezetten tetszett Deadpool mellett, szóval őt várom vissza a folytatásra. A mellékszereplők mind elvégezték a munkájukat szépen szól a kórus, de hát itt Deadpool a sztár, és öcsém... meg is szolgálja. Reynoldsék mindent megtettek, mindent beleraktak, rengeteg rögtönzés a legkisebb elszólások is őrült jó poénok, és nagyon képregényes lett sok helyen, jó értelemben, bizonyos dolgokat más filmekben sosem lehetett volna megoldani, még a többi képregény filmben sem. Deadpool nem utazott a realitásra, csak a képregény realitására, amit tökéletesen elér, ha van adaptáció ami pontos, na hát ez ez. Nem finomkodik, van vér, ő nem az a hős, aki nem öl meg senkit, ő a fickó, aki rendet rak és eltakarít.

A zene, na hát igen az is remek, változatos, a Hit the Road Jacktől Ludacris-ig minden megtalálható, a stáblista alatt többen esküszöm együtt énekeltünk a zenével. A moziteremben abszolút siker, jó volt látni, hogy voltak dolgok, amik mindenkiből egyformán hisztérikus nevetést váltottak ki, vagy nem egyszer volt, hogy valaki egyedül hangosabban felrötyögött egy-egy hülyeségen, mindenki talált benne valami mókásat, ilyen jól szórakozó embereket a Galaxis Őrzői óta nem láttam.

Az akciójelenetek borzasztón kreatívak! Úristen a koreográfia... valami elképesztően jó, persze alapból menő a fegyver meg kard harc is, de nevetséges okos harc jelentek voltak benne főleg Deadpool részéről, nem egyszer hangosan kiszaladt, hogy wow, brutál jól nézett ki. Minden téren olyan munka volt a filmben, olyan energiabefektetés (az a Deadpool-féle maximum effort), egyszerűen tényleg nem lehetett rossz a film és nem is lett, szuperjó lett. Ebbe annyi szív és lélek van, egy ilyen mocskos, szitkozódós, véres 18 karikás képregény filmben, ebben olyan szív és lélek van, ami a legtöbb körülrajongott filmben nincs. Nemcsak egyes képregény filmek tanulhatnának a Deadpooltól (ugyanez a stúdió hozta ki a borzalom Fan4stic-ot.) Nem kaptafára kell menni, hanem így bele kell hemperegni a történetben és a karakterekben, és olyan emberekkel dolgozni, akiknek ez szívügye. Ekkor van olyan, hogy a mosoly letörölhetetlen az ember arcáról, mikor elhagyja a mozitermet.

De a nap végén mi marad? Az, hogy a Deadpool kötelező.

(Reynolds az uccsó forgatási napon, mint az ötödikes az osztálykirándulás elején. Hát hogy lehetett volna rossz film?)

Túlélő horror játék. Yep. Kezdjük itt.

A történet szerint Miles Upshur riporter, aki te vagy, kap egy fülest, hogy a Mount Massive Elmegyógyintézetben nincs minden teljesen rendben. Fura kísérletek, fura orvosok. Fura. Miles sztorit szagolva hajt éjszaka (mikor máskor) az intézethez, hogy mint rendes oknyomozó riporter, kinyomozza az okot. Mikor megérkezik, látszik, hogy vaaaaalami nincs rendben, a biztonsági őr nincs a helyén, Miles úgy ahogy tud, belopózik az intézetbe. Az ajtók zárva, egy nyitott ablakon nagy nehezen beegyensúlyozik. Amint belép, vér, csönd, kupleráj, sötét. Amerre jött arra nem tud visszamenni, így új kijárat után néz.

Na már most ez egy baromira félelmetes játék. Igen, vannak benne jump scare-ek, de nem ettől lesz félelmetes, bár tényleg használják, talán nem túlságosan sokat az olyan 3-3,5 órás játék alatt. A félelmetesség az atmoszférából jön megint csak. Ez egy egyes szám első személyben játszódó játék, annyit mondanék, hogy 2 éve találkoztam először az Outlasttal, és 5 perc után lecsuktam a laptopom. Még az intézetbe se jutottam be, mikor úgy gondoltam ez így most éjfél körül sok lesz. Egészen hátborzongató a hangulata. Mert hát klisének klisé az elmegyógy, de mégsem, mert így még nem élte meg az ember ezt a környezetet. Szóval eltelt 2 év mire újra elővettem, szigorúan nappal, de így sem volt egyszerű.

Parafaktor csillagos ötös, a karakterek, a helyszínek, a zene, a megvilágítás mind működik. És hát már az elején leírják az opcióid, vagy elbújsz vagy elfutsz, vagy meghalsz. Ennyi. Ez nem egy küzdős játék, nincs fegyvered, nincs semmid. Illetve de, egy kamerád, amit már nem csak a sztori felvevésre használsz, hanem a kamera éjszakai módja miatt is, hogy egyáltalán elbotorkálj A-ból B-be a sötétbe, mert anélkül... huh, sehova, de sehova nem lehetne menni. Na néha ez frusztráló, nem a hidegkirázós kamerakép, hanem hogy nem használhatok semmit, már bizonyos pillanatokban a klaviatúrával vertem volna szét mindenkit, nem igaz, hogy egy széket nem vehetek fel védekezésnek! Szóval ez néha zavaró.

A gameplay gördülékeny, a kijutáshoz körberohangáltatnak az egész elmegyógyon. „Menj a biztonsági szobába, onnan menj a pincébe visszakapcsolni az áramot, na onnan menj vissza, de lezárták az utat, felül kerülhetsz, onnan menj el Detroitba, aztán vissza a tetőre, de upsz elejtetted a kamerát, vissza csatornába...” Szóval jól tartja az illúziót, hogy miért nem tudsz kijutni, persze néha úgy éreztem két jól irányzott rúgással az ablakot, vagy a bezárt bejárati ajtót megoldottam volna, de fogadjuk el, mégiscsak egy elmegyógyintézetben vagyunk, minden megerősített. Ügyesen játszik veled a játék, mikor azt hiszed kijutsz, nem jutsz ki, nem minden beteg beteg, nem mindig az jön, amit várnál, mindenesetre ez egy egyenes vonalon haladó egy kimenetes játék.

A karakterünk igazából jó, mint a többi is, több boss is van, akik mind más miatt félelmetesek, jól működik az egész. Van egy talány, amit úgy néha-néha belengetnek, és csak a játék utolsó harmadára derül ki, szóval annak az építkezése nagyon tetszett, jó a rejtély. Milyen a vége? Mindig a legnehezebb, egy jó horror játékot, de még a jó horror filmet is nehéz jól befejezni. Itt is valahol kicsit elcsúszik a dolog. Igazából nem volt rossz a vége, de másra számítottam, mármint súlyban valahogy. De teljesen érdekes volt így is. Abszolút. A vége a jobbak közül van, csak úgy, mint a játék is.

Szóval fel kell szívni magad ehhez, de igazából tényleg élmény, egész jó szórakozás, már ha szereted a műfajt, vagy úgy rád jött a retteghetnék.

Kétségtelen, hogy nagy hiány van jó űroperából. Akár ide beilleszthetnék egy doppergést. Mert most már legalább van egy. Ez itt A Térség.
https://www.youtube.com/watch?v=kQuTAPWJxNo
(A Térség első évada az első könyv, A Leviatán ébredésének jó felét, kétharmadát öleli fel.)

A Háttér

Az emberiség kirajzott az űrbe, a Föld, a Hold, a Mars és az aszteroida Öv már lakott résznek számít a jó öreg Naprendszerben. Az emberiség és a technikája valahol fél úton jár a jelen és aközött, amit mondjuk egy Star Wars vagy Alien felvázol. Mondjuk úgy, hogy a sorozat egy földhözragadt, fizikai törvényeket figyelembe vevő univerzumot képzel le. Nem messzire mentünk, nehezen jutottunk oda is. Nincsenek kellemes hiperűrutazások, fárasztó és fájdalmas gyorsulások vannak. Nincsenek lézerekkel villogó testközeli űrcsaták hajók között, lassabb, reálisabb torpedópárbajok vannak. Nincsenek alienek vagy félig meddig humaiod fajok. Vagy fajok. Emberek vannak és kész. A Mars politikailag elszakadt a Földtől, az Öv harcol a maga szerepéért és elismerésért a Naprendszerben.

A Történet

A történet szerint három helyszínen játszódnak az események. A Földön a politikai vonatkozásait láthatjuk az űrben kibontakozó bolygóközi konfliktusokat. Egy szállító hajó vészhívást fog és egy kis csapat indul felderíteni az esetet, mert csak úgy mint Ripleyék, bizony kikapnak, ha nem ellenőriznek egy vészhívást. Ez az öt fős csapat lesz továbbiakban a központban, köztük is James Holden a parancsnokhelyettes. A harmadik vonal a Ceresen játszódik, egy kis aszteroidán, ahol is Miller nyomozó egy eltűnt nő után nyomoz. Többnyire párhuzamosan futnak egymás mellett az események, egy darabig.

A Megvalósítás

Legnagyobb kérdés számomra az autentikus környezet volt, na nem a Földön, hanem a Ceresen. A történet fele ott játszódik, egy kis sziklatömbön, ahova dolgozni és aludni járnak az emberek. Generációk éltek és haltak a Ceresen, egyedi kultúrával, a kisebb gravitáció miatt megnyúlt testtel és saját spanyollal és kézjelekkel kevert nyelvvel. A könyvben imádom az Övbéliek kultúrájáét, és meg kell valljam, valahogy pontosan így képzeltem el, a fizikai megjelenésüket is, ahogy a sorozatban ábrázolják. Egészen különlegesen keltik életre a Cerest és Miller meg működőképes ebben a világban. Holdenék és az űr, a hajók, az állomás minden klappol, amit külön kiemelnék a gravitáció kezelése. Az egy dolog, hogy a mágnesbakancs, az nem újdonság (ugyanakkor baromi praktikus), de a súlytalanság és annak előnyei-hátrányai vagy a súlytalanságból gravitációba váltás bemutatásai olyan kreatívak néha, hogy pislogni meg szájtátani lehet. Na meg ötször visszatekerni. Szóval megvalósítás pipa, mind ezt kis költségvetésből.

Jöjjön az elefánt is, milyen a könyvhöz képest?

Jó. Nagyon jó. Legalább olyan jó. A történéseket szépen kezeli, nem siet, nem rohan, kidolgoz. A karakterekben annyi eltérés van a könyvhöz képest, hogy Miller itt fiatalabb, de semmit nem veszít a papíron írt cinikus, kiégett nyomozó karakteréből. Thomas Jane remek a szerepben, még ha a hajával meg is kellett küzdeni. Steven Strait Holdenje is talán fiatalabb, de a tiszta szeme, és karizmatikus arca igazából az első pillanatban elfogadtatta velem őt is. (Én egy olyan Sam Rockwell körülire képzeltem el.) Karakterfejlődése, és neki aztán bőven van, amilyen dolgokhoz oda kell állnia, na ez a fejlődés tökéletesen bemutatott. Strait az utolsó két rézben igazán villog. Alex, Naomi, Amos, Shed, Johnson mind mind rendben vannak, Avasavala is remek (aki az egyetlen átvett szereplő a 2. kötetből, de nagyon is elfér), persze mivel nem 18 karikás a sorozat az a szitokáradat nem folyhat ki száján, ami a könyvbéli alteregóját jellemezte, de Shohreh Aghdashloo hangja és az egész játéka egészen tökéletes. Csak úgy, mint Florence Faivre Julie Maoja, aki bár keveset szerepel, mégis az egyik legjelentősebb karakter, az egész Miller szál kevésbé működött volna, ha Julie-t az első másodpertől fogva nem kedveljük. Eltérés van pár történésben főleg a Holden csapat egymáshoz való viszonyában, de nálam ez pozitívum lett, remekül építik a dinamikát, és az egymáshoz szokást és egymás kiismerését, ami a könyvben talán túl gyorsan jött, hogy mindenki bízott mindenkiben, viszont itt ezt a bizalmat ki is érdemlik, ez abszolút bejött.

Összességében.

Kapunk egy űroperát, egy Sci-fi-t, noir krimit, egy politikai drámát, néhol horrort, mindezt vizuálisan gyönyörűen becsomagolva, háromdimenziós karakterekkel, egy jó könyvadaptációval, érdekes rejtéllyel és sztorival, szépen építkezve, jól kibontva negyven percben 10 részen át. Remek szórakozás. Syfy, most le a kalappal. Úgy néz ki végre valakinek ez szívügye volt.

 A Show me a Hero, az HBO 2015-ben bemutatott minisorozata. Technikai adatok: hat részről van szó. A Drótot író és kreáló David Simon írta és Paul Haggis, Oscar díjas rendező rendezte mindegyik részt. Szóval igen, megint egy minőségi sorozatról van szó. A nagy nevek: Winona Ryder, Alfred Molina, James Belushi, Jon Bernthal, a főszerepben pedig az alakításáért teljes jogosan Golden Globe díjat kapó Oscar Isaac.

Levegő kifúj. Jó, jó, de mi ez a sorozat?

A történet szerint 1987-ban járunk Yonkers városában, ahol is bírói rendeletre fel kellene a város leggazdagabb negyedében 200 + 800 közházat húzni, ahova a rászoruló feketék és latinók, költöznének. Iiiiigen, ez egy politikai dráma. Szóval sem Yonkers, sem a gazdag fehér negyed lakói nem rajongnak az ötletért. Először is, nem kell itt nagy propagandára számtani, mert ez egy nagy demagóg szeressük egymást gyerekek is lehetett volna, de nem az lett, a feketék és a latinó közösség is minden pozitívumával és negatívumával be van mutatva, négy családnak a helyzetét követjük végig részletesen, csak nem annyira részletesen, mint Nick Wasicsko történetét. Wasicsko-t 28 évesen választják meg polgármesternek, pedig teljesen esélytelenként indul, de az istenadta nép valamennyire reményt lát benne, hogy megakadályozhatja a közházak felépítését, persze nem tudja, mert a törvénnyel nem megy szembe. Az egész folyamat és a sorozat egy jó öt évet ölel fel.

Wasicsko, mint ember is elég érdekes lehetett. A sorozat közben folyamatosan változott a hozzáállásom felé és a yonkersi lakosok iránt is, és Wasicsko bár nem akart volna belekeveredni az egész konfliktusba, de idővel megneszeli, hogy talán most ő áll a dolgok jó oldalán. Elsőként látja meg, hogy mit is érnek igazából ezek a házak, és ezután foggal körömmel, leköpve, gyűlölve, a városból kiutálva próbálja végig vinni, amire senkinek nincs tökössége. Persze ezer ilyen sztori lehet a világban, miben emelkedik ki Wasicsko? Abban, hogy egyszer sem hárított, nem fogta törvényre, nem fogta a másik hülyére, magára fogta, vállalta és a hátán húzta az egész várost magával. Szóval mutassatok egy hőst. Igen, egy elfeledett hőst, akiről életemben nem hallottam a sorozat előtt, és nem is az a tipikus morális példakép, olyan emberi ember végig és vannak hibái, a politikai ambíció a végére olyan helyre sodorják, ahol már én éreztem rosszul magam érte, szóval nagyon erős érzelmekkel dolgozik, letisztult mesélős sztori kibontással.

Rengeteg érdekes karakter van benne a feketék, a fehérek és a politikusok között is, állítom még az ügyvéd srác is remek volt, pedig Jon Bernthalért nem vagyok oda (SHAAANE, yousonofabitch.) A nyolcvanas évek hangulata, stílusa, ruhái korhűek, szóval bajusz, pajesz pipa. A politikai játszmák sokszor gyomorforgatóak, és Wasicsko szemszögéből végigülni egy városi tanácsot, rettentő fárasztó és frusztráló. Borzasztó érdekes egy kisember helyzetéből látni az egészet, aki véletlen találta magát ott ahol, de meg tudta lépni, amit kellett.

Oscar Isaac játéka mikor nem lenyűgöző? Hát itt is zseniális, nem kevés utánajárása volt benne. A Paul Haggis rendezés szépen simul, az időugrások picit nagyok, szóval elfért volna még pár plusz rész, de így hat rész alatt legalább nincs ideje leülni a sorozatnak. Nem egy pörgős politikai krimi vagy ilyesmi, ez kemény családi is politikai dráma, lassabb kibontásban, a Drót stílusában. Szóval ha kíváncsi vagy egy szépen felépített, kényes kérdést sokoldalúan boncolgató politikai drámára, és a hamarosan A-listás Oscar Isaac újabb remek alakítására, mindenképpen ajánlatos nézésre.

Ja, és a Bruce Springsteen Best of a filmzene, de no para teljesen illik:)

 A 2014-es A Galaxis Őrzői film újraindította az egész franchiset. Mert hát ez sem mai, még a 70-es években jött az első, és hát a kétezres években Guardians of the Galaxy sorozat második menete számomra az egyik legjobb képregény folyam, ami létezik (erről majd máskor). Rocket 1976-ban tűnik fel először egy Hulk képregényben, majd 82-ben megkapja a teljes nevét, Rocky Raccoon, a The Beatles ugyanilyen című számától ihletve, 85-ben külön sorozata van, ami megint a dalhoz kapcsolva univerzumot és háttérsztorit húz fel a mosómedvénk köré. 1985-2007-ig úgy előfordulgatott néhányszor, majd visszatért az Annihilation: Conquest-be, amiből rögtön következett a már említett Guardians of the Galaxy képregény 2007-től 2011-ig, majd még pár felbukkanás, majd jött a film és megint csak ott voltunk, hogy Rocky, immár másodszor, kapott külön szériát.A 11 füzetből álló sztorit Skottie Young írta, az első négy kötetet ő is illusztrálta, majd átvette tőle (a stílust is) Jake Parker és Filipe Andrade. Young képregény rajzoló és író, de illusztrált már Óz könyveket, és Neil Gaimen fantáziáival is nem keveset dolgozott. Rajzolóstílusa gyönyörű, rajzfilmes, igazából egészen letisztult, úgy dolgozik a karakterekkel, mint a gyurmával, szereti a nagyobb szemeket és kifejezéseket, nagyon jó a humorérzéke verbálisan és képileg is, remekül rajzol mimikát és a színek is gyönyörűek.

A történet szerint Rocket Raccoon (és naná, hogy Groot) önállóan járják a galaxist, mindenféle munkákat elvégezve, amíg hirtelen Rocky körözött bűnözővé nem válik egyszer csak. Felvétel van róla, hogy Rocky elkövet egy rablást, a probléma annyi, hogy senki más az egész univerzumban nem néz ki úgy mint ő, az egész fajából, egész Févilágról, Rocky az utolsó, így hiába tudja nem igaz a vád, nincs más gyanúsított. Szóval Rocky Raccoon egyszerre próbálja tisztázni a nevét, és közben kideríteni, hogy lehetséges-e, hogy talán még sincs egyedül a világban.A sztori akcióval megpakolt, popkultúrális utalásokkal teli, izgalmas a kibontás, remekül megfogja a karaktereket, nem is gondoltam volna, hogy Rocket ilyen mélységet kap, és a Groottal lévő barátságuk is. Cameozik több ismerős arc, az Őrzők többször befigyelnek, nagyon helyes interakciókkal, de Cosmo, a szovjet űrkutya, is feltűnik egy szuper titkos (és szuper cuki) küldetéssel, plusz még a 85-ös képregények egyes szereplői is tesznek egy-két látogatást, remek kis sztori az egész. A füzetekben többnyire különálló történetek vannak, még a főszál (és több mellékszál is) folyamatosan alakul. Az egyik kedvencem az volt amikor Groot elmeséli az egyik kalandjukat egy csapat gyereknek a tábortűz mellett, és ha ismeritek Groot szókincsét (I am Groot), hát rögtön látszik, hogy nem körmondatokban fog magyarázni. Persze minden gyönyörűen érthető, hiszen a rajzok, és a vizuális kifejezések egészen lenyűgözőek.A Rocket Raccoon egy nagyon fun képregény, egyszerűen jó olvasni, jó nézni, remek időtöltés a 11 füzet, szépen hozzásimul a fimben megismert karakterhez is, de remekül kezeli a 80-as évekbeli múltját, és a 2000-es évekbeli karakter kiforrását, szépen épít a múltra és mégis fejlődik tovább a karakter. De Groot továbbra is imádnivaló, Rocky továbbra is badass. A sorozat 2015 májusában ért véget, de idén Január 6-án indult a Rocket Raccoon and Groot című új fejezet szintén Scottie Youngtól, szóval lesz itt még mint várni, ebből a sztorivezetésből, grafikából és stílusból nagyon-nagyon sokat kérek szépen még.

Rocket Raccoon Volume 1. Skottie Young, Panini Publishing Ltd. 2015

Rocket Raccoon Volume 2, Skottie Young, Panini Publishing Ltd. 2015

Ketten oldalról megkapták, a puskás nem tágított mögüle. Hanna el sem tudta képzelni, mit láthatnak ennyire veszélyesnek rajta. Egy rideg szobába vezették, de ott sem látta Domot. Lekényszerítették a székbe, kezeit felpakolták az asztallapra, majd mind a hárman távoztak. A teremben szűrt fény oszlott szét, ezzel sok zugot homályban hagyva. Az asztalon és a székeken kívül semmi más nem volt a szobában. Hanna egyedül maradt a vallatójával, mégis övé volt az első kérdés.

– Hol van Dominic? – a félelem legjobb ellenszere a figyelemelterelés és az erőfitogtatás. Hanna arra feliratra gondolt, amit a tükrére ragasztott, hogy minden reggel lássa: „ne legyél már olyan kibaszott gyenge”

– Mr. Sturgess éppen élelem ellátmányt kap. Megbizonyosodtunk, hogy nem a birodalom ellensége.

Hanna nem tudta eldönteni, melyik megdöbbentőbb, hogy Dominic így kibeszélte magát vagy az, hogy ez az egyeneshátú vallató királyi többesben beszél. Tudta mit jelent ez, diktatúrát. A félelem megint itt volt, de most másmilyen, ez kezelhető.

– Hogy hogy? – tette fel az első fejébe ötlő kérdést.

– Mr. Sturgess amerikai, mint tudhatja Angliát és Amerikát igen szoros szálak kötik össze, többek között a NATO, az egy katonai…

– Tudom mi a NATO!

– Be kell látni – folytatta minden megrovás nélkül a vallató – semmi olyan bizonyíték nincs a birtokunkban, ami arra mutatna, hogy Mr. Sturgess ellenünk lenne.

Hanna kikerekedett szemmel szóhoz sem jutott. A választékosságot nem igazán várta ettől a férfitól.

– Szóval ezt csinálta eddig? Soroltatta vele az amerikai elnököket, hogy biztosra menjen amerikai–e? Dwight D. Eisenhower. Ha ez kell. Akkor most már barátok vagyunk?

A Vallató elmosolyodott.

– Neve? Hanna a teljes neve?

– Még nem tudja? hm…– Nem számított igazából, de Hanna megörült, hogy Dominic nem beszélt róla.

– Kérem, tegye könnyebbé mindkettőknek.

– Johanna Varga – Hanna nem gondolta, hogy tovább kísérletezik a hangulattal húzásával, hanem megmondta az igazi nevét.

– Már az akcentusán is hallottam, hogy külföldi, milyen név ez?

– Magyar

– Magyar?

– Igen, magyar

– Hm…

Basszus.

– Hm, mi? – Hanna próbált hidegvérűséget tettetni, de tudja hibát követett el, mondhatott volna valami más országot is.

– Tudja, Magyarország nem éppen mondható baráti országnak csak nézze meg a két utóbbi világháborút, mindkettőben ellenségesek voltak. Nem jó, nem jó. – A vallató színpadiasan megcsóválta a fejét.

– Mondja uram, ön hallott már a NATO–ról? Mert bizony annak jó ideje tagja vagyunk, csak úgy, mint az Európai Uniónak is. Komolyan a felmenőim alapján próbálja megítélni?

Sok sikert. Nem is volt otthon már 13 éve, kevesebb köze volt hozzájuk, mint ennek a NATO specialistának.

– A múltjuk akkor sem vet magára jó fényt.

– Ne vicceljen már! Semmi közöm hozzá, ráadásul Amerikában életem évekig. Ez egy baromság.

– Dolgozott is?

– Tessék?

– Dolgozott Amerikában?

– Igen, ami azt illeti éveken keresztül dolgoztam az Államokban – Hanna kényelmetlenül kezdett feszengeni.

– Akkor mégis mit csinál Angliában a III. világháború idején?

Hannát annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen, nem is válaszolt. Hagyta megfagyni a csendet, majd közelebb hajolt és halkabbra fogta a hangját, hogy lehetőleg kint ne hallják.

– Kérdezhetek most én? Mondja járt már odakint? Hol van az a világháború?

– Minden elpusztított házban és...

– Ne röhögtesse ki magát! Nincs semmiféle háború, csak a pusztulás. Nem tudom mi az oka, de az hót ziher hogy nem atomháború vagy világháború, mert akkor már mi sem lennénk itt.

– Fogja be a száját! – szakította félbe ingerülten, de fojtott hangon a százados – odakint háború van, és katonai megoldást követel!

Hanna hátradőlt, most már mindent világosan értett. Ezek csupán olyan elkeseredett emberek, mint ők maguk. Semmi extra, csak tanácstalan emberek fegyverekkel. Nem tudják, hogy mi van odakint és a lehető legrosszabbul reagáltak rá. Kitaláltak egy elfogatható hazugságot és aszerint élnek. Végül is ez már több mint, ami neki futotta.

Mindenki menjen és nézze meg a Creedet. Most.

Nem vagyok boksz rajongó, ritkán nézek igazi bokszmeccset a tévében, viszont a bokszolós és MMA-s filmeket imádom, a sportfilmeket is úgy általában, és hát a Rocky eleve különleges helyet foglal el. De meg van-e még ma ez a hatása a Rocky franchise-nak?
Meg.
A történet szerint Donnie Johnson (aki Adonis Creed névre is hallgat) mindenét felteszi, hogy bokszoló legyen, utcán nevelkedett, Apollo afférjából született, Mary Ann, Apollo özvegye lenyomozza és magához veszi a fiút tizenéves korában, de hát nyughatatlan természetű gyerek, és mindenképpen a boksszal akar foglalkozni. Feladja Los Angeles-i életét és Philadelphiába megy, egyetlen céllal, hogy apja jó barátjától Rockytól tanuljon küzdeni, és nem rejtegetett hátsó szándékkal, hogy apjához is kicsit közelebb kerüljön.

Szóval mi a Creed? Egy sportfilm, egy családi dráma, Rocky drámája, egy romantikus történet, egy eredet történet, egy nosztalgikus Rocky megidézés, egy hogyan mentsd meg önmagadat kézikönyv, Ez mind. És még több.

Mi teszi jóvá a Creedet?

1. A színészek

Michael B. Jordan remek Donnie szerepében, aprólékos, érzelmes a játéka, magára szegezi a figyelmed, és esküszöm, lehet csak beleképzelem vagy a bajusz teszi, de hasonlít Carl Weathersre, vagyis Apollora. Újabb ügyes színész lépett előtérbe. A Biancát alakító Tessa Thompson is hihető, érdekes tökéletes a romatikus vonalra, de karaktere nem tipikus. És akkor Sly. Sylvester Stallone, kételkedtem, kételkedtem, aztán megjelent a vásznon, és egészen zseniális volt, amit művelt. Látszik, hogy senki nem ismeri Rockyt annyira, mint ő. Ő teremtette és végig viszi a történetét. Egy kemény és releváns történetszálat kap az Olasz Csődör, Stallone pedig annyit pakol bele a saját szeretetéből a karakter iránt, ami lefolyik a vászonról, és az is, hogy ez az ember egy Rockyval. Komoly feladatot kell megoldani, sikerült neki, hagyta Rockyt igazából megöregedni, amit még a Rocky Balboában sem hagyott. Élmény nézni, a poénjai is annyira jól ültek.

2. A boksz

A dráma mellett megkapjuk, amit várunk, van tréning, van csirke, van futós jelenet (de nem olyan), és van a boksz. Jordan bokszolónak néz ki, legalább annyira, mint egykor Weathers. Az ellenfelei mind profi bokszolók voltak, szimpatikus volt, hogy Ricky Conlon szerepére nem egy kigyúrt testalkattal rendelkező srácot találtak, hanem a mai boksz kicsit reálisabb alkatát keresték, ráadásul Tony Bellew konkrétan, istenigazából kiütötte Michael B. Jordant a forgatáson. De taccsra, képszakadósra.
https://www.youtube.com/watch?v=Kjned4gb9B4
Igen, ez ennyire igaz (jelenet bele is került a filmben.) Nem félnek odaállni, Stallone is feküdt nem keveset a Rockyk alatt kapott ütésektől, (Lundgren 4 napra kórházba küldte anno) és ezt most itt is folytatják. Nem tűnik műnek, odaállnak, megcsinálják, izgulsz, érződik az ütések súlya. Ahogy azt kell. Donnie első meccse követőkamerás felvétel volt, nincs vágás öt percig. Felszakad a szemöldöke, kapja az ütéseket, még ha nem is igazi mind, akkor is annak érződik, az egy felvétel miatt. Egészen kemény, véres, reális és izgalmas az összes boksz jelent.

3. A momentum

A Rocky sosem akarta megváltani a világot, (de a 4. részben pontosan ezt tette), az igazi tanulság az, amit Rocky is mindig mond, legyőzni önmagadat, az embert, aki a tükörből néz rád, és bármi jön is szemben, bírni az ütéseket és felállni. Ennyi. Ez volt a Rocky filozófiája egy nagyon egyszerű ugyanakkor nagyon igaz dolog volt, ezért is tudott olyan közel kerülni mindenkihez. Ez a Creednél is elmondható. Donnienak a saját és apja árnyékából kell kikecmeregnie, és rengeteg maga által felállított akadályon kell átjutnia, hogy elfogadja mind azt, aki most ő, és azt az örökséget, ami benne van. Karakterdráma szép ívvel abszolút átérezhetően, megtalálni a családot, a barátokat, az életét és a helyét a világban. Párhuzamosan Rocky is éppen ezt teszi. Ha én harcolok, akkor te is harcolsz. És a végső meccsen, mikor Rocky megkérdezi, miért harcol, Donnie válasza úgy helyre tesz mindent. Tele van olyan pillanatokkal, ami egyszerűen nem tud nem szíven ütni, Donnie útja nem egy megkönnyezős jelenetet produkál. Szép és egyszerű történet, igazi és sokszor szívbemarkoló. A Rocky sármja süt róla, mármint a filmről is. Hogy is mondták a kommentátorok? Úgy üt testre, mint Rocky, és úgy üt fejre, mint Apollo.

4. A zene

A zene remek. A hipp-hopp része az albumnak abszolút populáris és illik, Bianca zenéje is ugyanígy simul a filmbe, a filmzene pedig, Ludwig Göransson-tól visszakanyarodik a hetvenes évek klasszikus filmzenéjéhez, amit a Bill Conti is csinált a Rockyhoz. Elegáns, dramatikus, erős kórus, felemelő, nagyszabású. És akkor a zene a momentummal összekötve. Igen, felcsendülnek a Rocky dallamok, a Gonna fly now és a Going into the distance is, egyben, összekötve a tökéletes pillanatban szólal meg. Úgy értem ennél jobban időzíteni nem lehetett volna, mint ahol elindulnak a trombiták, egyszerűen teljes libabőr, elhomályosodott szemek, zseniális, majdnem székből felugrós pillanat. Talán még Az ébredő erőben sem ütötte meg ennyire az embert a klasszikus erő téma zenéjével, mint ez a pillanat a Creedben.

Ez csak a zene, a többit meg kell tapasztalni:

Ez a film önmagában is jó, ha nem láttál volna soha egy Rockyt sem, akkor is működne, egyszerűen remekül van összerakva mindenében, Rocky és Creed is még mindig releváns, az üzenet is. Ryan Coogler rendezőnek továbbra is várom a munkáját, csak úgy, mint Michael B. Jordannek, és talán Stallonet is láthatjuk majd több drámában? Ki tudja. Mindenesetre azt hiszem itt az ideje egy Rocky maratonnak.