Szóval visszakalandozunk vissza a 8-bites világba, ez a játék hivatalosan a tavalyi októberben jött ki a teljes formájában. A Broforce szintén egy indie játék, a Free Lives és a Devolver Digitaltól.Ez egy futós-lövöldözős platformer játék, de közben sokkal-sokkal több. Őszintén szólva kicsit a Contra nevű Nintendo játékra emlékeztet, amit imádtam, de itt a brokkal vagy, itt mindenki tesó. De nem egyszerűen névtelen hőst irányítgatsz a vietnámi háború közepén, hanem klasszikus akciófilm hősök bőrébe bújva szabadíthatod ki bro társaidat. Rambro-val és Brommandoval (Swarzci a Kommadóból) kezded a játékot, de minél több emberkét szabadítasz ki, annál több 80-as 90-es évek akcióhős lesz elérhető, mint Bro Hard, MacBrover, Snake Broskin, Brominator, Indiana Brones, Mr. Anderbro, Bronan the Brobarian, Broheart, The Brode, The Brolander, Brochete és még soksoksok nagyon jó kis karakter. Mindegyiket rögtön fel lehet ismerni ikonikus ruhájáról és fegyveréről, plusz mindegyiknek van egy különleges képessége, ami szintén a karakterhez kötődik, mint pl. Indynél a korbács, szóval karakterekre megy a csillagos ötös. Plusz ha kiszabadítod az emberkét te is rögtön más hőssé változol, szóval mindenkit ki lehet próbálni.

A szereplők nem beszélnek, sem szinkronban, sem feliratban, de erre nincs is szükség, olyan gyorsan pörögnek az események. Az ellenfelek is ilyen tipikus akciófilm paródiába illenek, és a pályák is nagyon kreatívak, még a kókuszdió is a fejedre eshet, ha nem vigyázol. Plusz van zipline, meg mindenféle érdekesség. A pályák végén mindig magával a sátánnal kell szembenézned és elpusztítanod, ha meg van, jön a helikopter, amire felugorva elhagyhatod a terepet, miközben mögötted felrobban az egész pálya, és menő rockzenére felsorolják hány ellenfelet semmisítettél meg. Nagyon hangulatos tesztoszteron menet, és hát tényleg a nyolcvanas évek akciókultúrája süt belőle.A játék borzasztó jól működő aspektusa a co-op. Ezt igazán fasza társsal játszani, rögtön több hősöd van, és rögtön megnövekedik a „bro élmény”, ráadásul a haverral még egy bro high five is jár, ami lelassítja az időt, amíg mindenkit ki nem nyírsz. Igazából 2-4 broval is játszhattok egyszerre. Helybeni és online multiplayer is elérhető.  Persze minden hosszabb pálya végén van egy boss, akit valami fifikával lehet legyőzni. Itt linkelném be Angry Joe, kedvenc streamerem, Broforce-os videóját, már csak nézni is jó móka volt, hát még játszani.:)
https://www.youtube.com/watch?v=ac0DRqrj7vE

A Free Lives további ínyencségeket csap a Broforce fanchisehoz, van Alien pálya és Expendabros is (ami ráadásul ingyen letölthető a Steam-en, ha legalább kipróbálnád a hangulatát) és a karakterek bővítése is folyamatos. A grafika 8-bites, de megint csak nagyon kreatív, működik és jól átlátható, a hang dizájn is abszolút autentikus. Olyan négy óra a fő akció, de mindenestől bőven nyolc óra is megvan a full játék. Ha többféle játékmódban a brokkal nyomod, akkor meg végtelen.

Szóval harcra fel, győzni kell, az amerikai akcióhősök indulnak megmenteni a világot, tessék felkötni a bandanát és mehetünk!

Ha már Tarantino, akkor beszéljünk egy kicsit a Halálbiztosról. Mivel valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Tarantino rajongó létére ezt a filmet még nem látta, yep, ciki, de ez van. Na az Aljas Nyolcason felbuzdulva nekiültem, hogy megnézzem a mester legrosszabbnak mondott munkáját a Gridhouse-Deatproof-t.

Tegyük félre, hogy grindhouse vetítés, hogy Rodriguez és a Terrorbolygó, hogy roncsolt a film, hogy vannak kimaradt részek, ezt mind tegyük zsebre, milyen maga a sztori és a film? Na jó, kissé féltem is tőle, annyira le volt húzva, és meg kell mondjam nagyon élveztem a filmet, le a kalappal. Az 53. percig. Ez a film számomra egy nagy rejtély. Két különálló szegmense van, és tényleg mintha két különböző film lenne.

Kezdjük az elején, a történet szerint három barátnő találkozik, mert az egyikük a hétvégére visszatér a városba. Elmennek partizni, közben megismerjük őket, kicsi dolgokból, gyorsan három dimenziót kap a három lányból legalább kettő. Párbeszédek rendben, ahogy lenni kell, lábfétis az arcukba nyomva, ahogy a killbilles Tarantino tudja, szóval megy a film, amíg a lányok szó szerint be nem térnek Tarantino kocsmájába. Tarantino a csapos, saját zenedoboza játssza a zenét, Eli Roth és Dominic Decoco hódítja a lányokat és akkor besétál Kurt Russell, vagyis Stuntman Mike. Stuntman Mike egy ragadozó, egy gyilkos, ez rögtön látszik, karizmatikus, sebhelyes, egészen bemászik az ember bőre alá, Russell zseniális, ahogy egyszerre félelmetes és egyszerre képes bármit kimagyarázni, hogy elhiggyék, ő ugyan semmi más, csak egy fickó a bárból. „Honnan tudja a nevem?” „Véletlen meghallottam, mikor beszéltetek” „Oké”. Az emberek szeretik feltételezni a legjobbat. Olyan igazi szociopata, akitől kiráz a hideg. Szép minden képi ábrázolás, a zenék, az interakciók, az öltánc, termelődik a feszültség itt is ott is, sokat foglalkozunk a lányokkal is, Mike jelenléte robosztusan ott van mindenhol. Ritmus remek, dialógok szintén, Mr. Russell meg mit mondhatnék egészen letaglózó.

Aztán hopp hangulatváltás, indulunk haza. Stuntman Mike, a szőke Rose McGowant viszi haza a halálbiztos kaszkadőr autóján. Itt van egy pillanat, amitől úgy kirázza a hideg az embert, de közben megindul az adrenalin is. Mike beülteti a nőt a kocsiba, és már épp indulnának. Kurt Russell utánanéz az elhaladó piros kocsinak, majd visszafordul, belenéz a kamerába, elmosolyodik és lazán eldobja a cigijét. Ilyenkor akaratlanul is elszól az ember egy tátott szájú nabazdmeg-et. Kamerába mosolyog, mint Burt Reynolds a Smokey és a banditában, beül az autóba, megkérdezi, merre megy a kisasszony jobbra vagy balra, jobbra, és ránéz, hát ez szívás, mert végül is 50-50 esélye volt, hogy merre megy, és ha Rose is balra lakna, akkor csak később kéne beszarnia, de mivel ígyis úgyis balra mennek, lehet rettegni mostantól. Kurt Russellt erre a mozzanatra és erre a dialógusra teremtették. Na meg a nachosra és a Virgin Pina Coladara. Persze Rose gyorsan elhullik, mert azon az oldalon nem olyan halálbiztos az autó. Stuntman Mike elhúz a lányok autója mellett, megfordul és belerohan, megölve az összes utast egy borzasztó véres jelenetben. The end. 

Az egész szegmens okosan van felépítve, meg van feszkó, megvannak a dialógusok, a libabőr momentumok, a karakterek, minden. Én itt már boldog lettem volna a filmmel. A második fele viszont elcsúszik. Rosario Dawson bandája, bár ezek a kemény csajok, nem annyira szimpatikusak, Zoe Bell rettentően helyes, ahogy magát játssza, de film itt nagy részben átmegy belső poénba a filmes háttérmunkások között. Majd egy számomra nem annyira Tarantino filmbe illő autósüldözésbe, indokolatlan girl powerben és Stuntman Mike karakterének felépítetlen 180 fokos fordulatába. Badass, intelligens, hidegkirázós szociopatából egyszerre csak síró ötéves lány lesz. Oké, hogy ez a végpont, legyen, de nem volt felépítve, pl. az ha már akkor az Aljas Nyolcasban az a karakter fejlődés/változás olyan szépen fel volt húzva, hogy öröm volt nézni, ez Mike-nál a semmiből így nem működik. Stuntman Mike. Aki megoldott egy frontális ütközést, amiben megölt négy embert, úgy, hogy még csak vádat sem emeltek ellene, oda-vissza kigondolt bűntény volt, erre ugyanez a karakter, hülyébbnél idiótább hibákat és butaságosat csinál a második részben. Plusz a végső 20 perces autófétis és autóüldözős jelent egyszerűen unalmas, még ha a kaszkadőri munka zseniális is. Mondjuk én nem vagyok oda az autósüldözésekért, ami egyéni szocprobléma (kivéve Mad Max), és nem, nem valószínű hogy értem az össze hetvenes évek autós filmjeire tett utalást, meg jó, a grindhouse dolog már alapból 70-es éveknek tiszteleg, de a lényeg, hogy a második részre minden kiveszett a filmből, ami az elsőt érdekessé tette számomra. A követő kamerás ebédlő jelenet volt, ami kiemelkedett ebből a szegmensből, na meg a Dodge Charger. Az első csoport lányainak a megismerésének semmi kibontása nem lett, a második részben sem jutunk közelebb Stuntman Mike okaihoz, és a badass lányok triója sem olyan átütő.

Szóval rossz film a Deathproof? Nem. Nem hiszem. Gyengébb? Bizonyos értelemben. Tarantino mércével is az első 53 számomra mestermű, az utolsó 100 perc pedig átlagos (az átlagos nem rosszat jelent, csak átlagosat), szóval igen, lehet, hogy tényleg a legrosszabb Tarantino film összességében, és azt is tudom, hogy ha pont a vége a kevésbé jó, akkor az negatív szájízt hagy, de azért ott van az az 53 perc, amiben a mester csillogtatja a tudását, ez mindenképpen értékelendő, és hát más filmekhez képest? Első része külön 10 pont, a második résszel egyben a film legyen 7 pont.

 Azért az se gyenge. De nem ám.

Esik. Végre. Eső. Mindig csodának éreztem. Kiállni az esőre és elmerülni benne. Az illata, az érintése. Életem legszebb pillanatai az esőhöz kötődnek. Mind. A játszótér, az erkély, az utca. Mind jelentenek valamit, de mind csak az esőben. Érzem, ahogy átáztatatja a ruhámat és szinte a bőrömet is. Remélem a lelkemig is eljut és kimos onnan mindent, minden sarat. Az eső sok mindent felfed. Ő is imádta az esőt. Kiskorunkban is sokat játszottunk az esőben, még édesanyám szó szerint be nem rángatott minket. Vele nagyon közel álltunk egymáshoz. Persze ez nem volt senkinek meglepetés. Volt valami kötelék köztünk. Valahogy az első pillanatoktól fogva éreztük. Egész későn figyeltek rá fel mások, akkorra mi már rég tudtuk, csak szavakba volt nehéz önteni. Érezzük a másikat. Nehéz erről beszélni, még igazán senkinek sem tudtam teljesen érthetően elmagyarázni.

Ennek a közelség ellenére mégis rengeteg mindenben különböztünk. Néha olyan volt, mintha nem is lennénk egyidősek. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.

Olyan tisztán láttam, mintha én álltam volna azon a hídon. Éreztem minden keserűséget, ami kiszakadt belőle az utolsó lélegzettel. Éreztem az áthidalhatatlan távolságot közte és a világ közt, de félelmet nem éreztem. Akkor is esett, mint most. Az eső a szemébe mosta fekete haját, mikor lenézett a hídról. Nem volt benne kétség, vagy visszakozás, csak szembenézett utoljára a világgal és a döntésével. Nem tartott tovább egy percnél. A víz jeges volt, a milliónyi tűszúrás érzete sem tudta elnyomni azt a megnyugvást, amivel átlépett ki tudja hová három héttel ezelőtt. Hajnal kettő körül történt. Aznap nem aludtam. Valami más volt, csak későn jöttem rá, hogy mi. Meghalt. Azon az éjszakán meghalt. Hogyan jutottunk eddig? Miért kellett meghalnod? Mit tehettem volna?

Oda kellett mennem. Még ha tudtam is most már elkéstem. Nem laktunk közel egymáshoz, háromszáz kilométert utaztam, hogy utoljára láthassam. Még nem azonosította senki a testet. Hova tűntek az emberek körülötted? Életem leghosszabb pillanata volt, mikor végig kellett sétálnom a hullaház szürkés-zöldes folyosóján. Sosem éreztem ilyen közel a halál szagát. Ketten kísértek a testéhez, nem vágytam társaságra, de ez volt a szabály. Elérkezett a pillanat, hogy újra lássam őt, egykori legjobb barátomat, a másik, jobbik felemet másfél év hallgatás után. Másfél éve nem beszéltünk. Én és Ő. Nem beszéltünk. Egykor a legszorosabb kapcsolatnak tartottuk a magunkét, most már másfél éve még csak nem is beszéltünk. És most itt vagyunk. A kísérőim közül egyikük felhajtotta a leplet. Hamar kihúzták, így nem torzította el a vízihullák szokásos külsője. Nem. Ő most is az a magas feketehajú, jóképű srác volt, akire emlékeztem. Kérdően rám néztek. Jeleztem, hogy ő az. Majd magamra hagytak vele.

Itt vagyunk hát. Arca kisimult volt, ugyanaz a nyugalom áradt szét rajta, amit a vízbeérkezéskor érzett, illetve éreztünk. Nem ezt vártam. Egy kis szemrehányást, az jobban segítene, ha haragudna a világra, sőt inkább rám, mert így nem értem. Ez a nyugodt arc nem tükrözi azt, amit érzek. Hányszor és hányszor láttam saját magam lelkiállapotát az ö arcában visszatükrözni. Most nem ez történt. Nem akartam bevallani, hogy mit érzek, mert borzasztóan szégyelltem. Itt fekszik előttem a holtan és nem szomorúságot, vagy kétségbeesést érzek, hanem csalódottságot, mérhetetlen kiábrándulást. De kiben, benne vagy magamban? … mit tettél?! A halál… sajnos sokszor találkoztam vele, pedig huszonhat évemmel elég fiatal vagyok. Édesanyám, apám, most…. Ez más volt. Itt róla volt szó. Ő nem egy másik lélek volt, ő belőlem volt egy rész. Mi mindig összetartoztunk. Most én is meghaltam egy kicsit.

Valami elveszett, valami, amit már sosem kapok vissza. Belül üresebb lettem. Vajon ugyanaz az ember maradok, aki eddig voltam? Akarok egyáltalán ugyanaz az ember lenni? Az, aki a legfontosabb emberrel az életében, már nem beszélt másfél éve. Mennyi mindent helyre tehettünk volna. Ő és én, mint mindig. Most már hiába szorítom a kezed, hiába simítok végig az arcodon, soha többé nem nézhetek bele a szemedbe. Elengedtelek akkor régen, és most ez a következménye. Bár sose kellene téged elengednelek újra. Könnycseppek folynak végig az arcomon, ezt már nem tudom kontrolálni. Nem megy. Némán sírok, csak folynak a cseppek, de nem zokogok. Ez mélyebb, ez bentről szakad ki. A jobbik felemé. Most hagy el végleg.

Csendes temetés volt, alig páran. Nem volt sok barátja. Nem úgy élte az életét, mint mások. Nem szerette ezt a „társadalomba való beilleszkedés” dolgot. Ő nem járt egyetemre, neki volt bátorsága nemet mondani az elvárásokra, és az ígéretekre, nekem sajnos nem. Neki volt igaza. A kényszert és a saját magam elhagyását sosem éreztem ennyire nehéznek, mint akkor. Mindig az gondoltam, a színjátszás, hogy magtaláltad a helyed, és élvezed, hogy része lehetsz az egész gépezetnek, szükséges a túléléshez. Szerinte ez hipokratizmus. De, gondoltam, csak így vihetem valamire. Na igen, egy temetésre a testét. 

Az egyetem alatt kezdett megromlani a kapcsolatunk, látta mi lett belőlem. Képmutató színjátékos. Egy buborék, belső nélkül. Ezt látta, nem így volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy valamennyire azért még önmagam tudtam maradni Szerencsés… Tényleg ezt mondtam?  Az, akinek a részét most eresztik le a sírgödörbe. És ő végleg eltűnik. Az elmúlt másfél évben nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, hol lehet, mit csinált. Egy karnyújtásnyira volt és mégsem nyúltam ki. Már késő. A világ elfeledkezik erről az emberről, mintha sosem lett volna. Bekövetkezhet az, hogy egyszer én is elfelejtem? Mint, ahogy másfél évre kizártam a tökéletes világomból. Képtelenség. A világ furcsa hely és én még nem tanultam meg benne igazán élni. Már nincs meg az a pillanat mikor tisztán láttam mindent. Már sosem lesz meg. Innen nincs hova sétálni, én mindig itt fogok állni ezen a ponton. Itt ahol minden mozdulatlan.

Sok ember fél a semmitől. Fél mi lesz vele a halál után, mi lesz ha már nem létezik többé. A megszűnés és feloldódás sokaknak rettenet. Nem létezni, nem érezni, nem emlékezni… az most nagyon jó lenne.

A nedves híd megcsúszik a meztelen talpam alatt.

Még szorítom a korlátott, görcsös kapaszkodás ez a semmibe. Csak egy lépés előre és vége, csak egy lépés hátra és örökre itt ragadok. Az eső nem hűvös, de mégis ráz a hideg. Jó lenne, ha már nem hinnék semmiben, ha nem lenne más, az borzasztóan jó lenne. Ha meg tudnám tenni. Innen fentről nézve minden más. Olyan közelinek tűnnek a felhők, mégis tudom, itt lent minden a lefele fut. Nem félek. Nem azzal van a gond. Örülnék, ha csak el tudnám engedni  korlátot, és azzal együtt mindent, ami ide köt. De nem. Én tényleg megváltoztam, azt hittem egyszerű lesz. Egyszerű is lenne, hiszen ez a könnyebb út. Eddig sosem választottam a könnyebb utat. Bármennyire szeretném is, nem tudom megtenni. Én nem Ő vagyok, ezt élesebben még nem éreztem. Én nem vagyok képes rá, és ő már nincs itt. Itt maradt még néhány árnykép belőle, és itt maradt még pár éles emlék, de csak a számomra. Ezt már senki más nem fogja látni. Egyedül én tudom. És semmi, és senki, még az eső sem tudja kimosni belőlem, soha. Őt már csak bennem lehet még megtalálni. Mennyivel egyszerűbb lenne nem létezni. De én létezem és amíg én itt vagyok, addig Ő sem tűnik el véglegesen. Rettenetesen kevés ez, nagyon olcsó vigasz, mégis több, ha csak nagyon kicsivel is, több mint a semmi. Hiszen nem haragudott rám, igazából sosem tette. Valamilyen szinten értette. Most nekem kell megértenem, hogy mit kell tennem. Most utoljára. Most nem árulhatom el.

Ő és én nagyon közel álltunk, a sok különbségünk ellenére is. Ő magas volt, én nem. Ő feketehajú volt, én nem. Ő kihagyta az egyetemet, én nem. Ő megölte magát, én nem.

A Jessica Jones a Netflix és a Marvel közös sorozata, a Marvel öt sorozatra kötött szerződést a Netflixszel (Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage, Iron Fist és a négyet összefogó Defenders) és már a Daredevil is nagyot dobbantott, de a Jessica Jones számomra még azt is le tudta körözni.
Először is nem délutáni sorozatra kell gondolni, ez keményen R besorolású, 18-as karikás dolog, nem lányoskodnak sem a nyelvezetben, sem a grafikusságban, sem a történésekben, ami nagyon előnyére válik. Ez egy brutál kemény komor világban játszódó sorozat, a színes-szagos Marvel Univerzum (amit mellesleg imádok. Team Cap!) egy jóval sötétebb verziója. Amit tudni kell, hogy a Marvel továbbra is folytatja a zseniális univerzumépítését, amibe a sorozatok is beletartoznak. Na nem mintha bármi nagy utalás lenne, annyit mondanak néha, hogy a zöld fickó, vagy egy kisfiú Amerika kapitánynak van öltözve, de ennyi. Egy univerzum, de teljesen külön áll, és önálló a sorozat.

A Jessica Jones szigorúan véve nem is képregény sorozat. Ez egy neonoir nyomozós krimi-thriller sokkal inkább. Jessica Jones (akiről bevallom, ezelőtt nem olvastam semmit) egy magánnyomozó, szuper ereje annyi, hogy szupererős. Amit meglehetősen ritkán használ, nem hősködik, ha magát kell védenie, akkor használja. Ennyi a szuperhős aspektus.

Jessica PTSD-ben szenved, és magát próbálja rendbe tenni, miközben nyomoz. Az egyik legerősebb női karakter, aki ma a Tv-ben szerepel, nemcsak képregényes sorozatokban, hanem úgy általában is. Ennyire erős jellemű, háromdimenziós főszereplő női karaktert keveset láttam. Krysten Ritter remek munkát végez. Teljesen fullosan megírt komplex női karakter, nem férfias, tele van érzelemmel, talpraesett, és nagyon szép ívű jellemfejlődése is van. A többiek sem panaszkodhatnak, Patsy, de még a szomszéd srác is remekül van megírva és eljátszva.

Jessicat a történet jelenéhez képest egy évvel korábban, egy Kilgrave nevű fazon irányítgatta. Kilgrave nem egy klasszikus Marvel főgonosz sem képregényekben, sem a Marvel filmes univerzumában. Már csak azért is, mert Loki és Kingpin (a Daredevil gonosza) után vééégre van megint egy erős főellenünk, aki most újra visszatér Jessica és környezete életébe. Kilgravenek egy képessége van, amit mond, azt az emberek megcsinálják, hogy most az egy szendvics, vagy hogy vágd le a saját karod az édes mindegy. Kilgrave ezt a Jedi elmetrükköt vitte igen magas szintre, (mondjuk, akkor inkább már legyen Sith elmetrükk,) az egyik legdurvább és legbrutálisabb képesség, mivel szellemileg és lényegében fizikailag is megerőszakolja ezzel az áldozatait. Úgy, hogy ő még életében nem ölt, mert mások csinálják a piszkos munkáit. Félelmetes a tény, és félelmetes, mint gonosz. Kilgravet a zseniális, elképesztően fantasztikus David Tannent játssza (a 11. Doktor, vagy Barty Kupor Jr., Casanova vagy Alec Hardy) Egészen szuggesztív, az utálat és a kedvelés határán egyensúlyozva, remekül felépítve, pl. az első 2-3 részben nincs is benne, csak a jelenléte és a fenyegetése. Tannent csípőből hozza az elbűvölően utálnivaló karaktert. Ilyen egy jó főgonosz:
https://www.youtube.com/watch?v=-oq1z10QtOs
A Jessica Jones színészileg, történetileg, vizuálisan, zeneileg, dialógusilag, karakterileg, mindben borzasztóan erős, egyszerűen olyan, hogy nem lehet abbahagyni. A történet full, le van zárva, a 2. évad még kérdéses, nem nem kell hozzá látni a Daredevilt sem (de tök felesleges lenne kihagyni, mert az is szuper) önállóan, képregényes ismeretek, sőt a képregényfilmek szeretete nélkül is működő briliáns sorozat. Az első ingyenes Netflix hónapban mindenkinek szeretettel ajánlom a 13 részt. Kurva jó.

Akkor gyorsan. Tarantino 8. filmecskéje más, mint az eddigiek. (No Shit!). Megint ott vagyunk, hogy bár western, de mégsem az. Ezt már anno mondtam, nekem az Becstelen Brigantyk westernebb, mint a Django. És ezzel nincs itt semmi baj. Itt vagyunk az amerikai polgárháború után pár évvel, mikor Kurt Russell, a Hangman, postakocsin viszi Daisy Domergue-t akasztani Red Rockba. Az úton több útitársa is akad, majd betérnek a fogadóba, ahol még négyen vannak, rögtön meg is van az aljas nyolcas (plusz a kocsis), akik a hóvihar miatt összezárva töltik majd a következő pár napot. Közben persze megy a ki kivel van, ki milyen fekete, fehér és mexikói téma. A film első egy órája a postakocsiban játszódik a maradék 110 perc pedig a fogadóban. Ebből azért le lehet vonni, hogy nem épp a legvágtatóbb ütemű filmről van szó.
Amit tudni kell: vizuálisan letaglózó, a színészek zseniálisak, még az is, akiről az elején azt gondoltam, hogy idegesíteni fog, párbeszédek és az erőszak pipa, olyan tarantinosan, kb. 19 perc akcióra kell számítani, a többi az beszélgetés. Ez egyik sem negatívum, csak közlöm a tényeket. Kamaradrámáról van szó, ez színház, de ez nálam csak giga pozitívum. Az akcentusok megint gyönyörűek.

Hadd vázoljam fel az alapszitut megint. Többen bezárva, a hó miatt elvágva a külvilágtól, mindenkiben ellenséget látva próbálnak életben maradni úgy, hogy ott van Kurt Russell, mint vezérhím és Ennio Morricone zenél a háttérben. Na, már elnézést, de A Dolgot nézem? Mint az már kiderült ősi nagy kedvencem a film, és levakarhatatlan az áthallás, sőt Mr. Tarantino is elismeri, yep, erről van szó. (A jóember sosem rest kölcsönözni valahonnan, imádom) és hát még Morricone is A Dologban fel nem használt zenei elemeket rakta be az album felébe.

Intermission: Zene. Kell ezt még mondani, hogy természetesen zseniális, az egy dolog, hogy Morricone, de Tarantinonak megint elsül a keze és olyan dalokat és monológokat válogat össze, ami már megint egy klasszikus zenei albumot szül. Jennifer Jason Leigh „Kalóz Jenny” momentuma is remek. Megy a taps a rendezőnek és a zeneszerzőnek persze, megint.
Na és akkor a csúnyábbik része. Hol helyezzük el a filmek között, és hol a Tarantino életműben? Idővel kiderül, jelen pillanatban nálam nincs a Top 3-ban és valahol úgy érzem mind a Django elszabadul, mind a Becstelen Brigantyk jobb film, ha már csak az utóbbi kettőt nézem. Viszont a film úgy a következőnapokon is velem maradt, és érik a második megnézés, szóval nem kell itt azt mondani, hogy rossz. Húúú dehogy is...! Ez egy nagyon remek kis film. Miért nem lesz belőle egy A Dolog? Miért nem lesz belőle egy Kutyaszorítóban, vagy egy Becstelen Brigantyk? Én rögtön ott kezdeném, hogy az aljas nyolcas miatt. Mindegyik érdekes karakter, kevés a kedvelhető. Nem tudod ki igazából a főhős, mert nincs. Tényleg mindenki egy mocsadék. Akit az elején kedvelsz, azt végére megutálod, talán van, akit a végére jobban megszeretsz (nálam volt egy ilyen is) és ott van Kurt Russell, aki Kurt Russell, én őt mindig szeretem, mindenesetre nehezebb azonosulni bárkivel, mint Shosannaval, vagy Djangoval, nincs protagonistánk. Jó, a legtöbb Tarantino film tele van bűnöző, vagy náci illetve negatív főszereplőkkel, de mindig van bennük valami kedvelhető, Vincent Vegában, Stuntman Mikeban, vagy Mr. Candie-ben volt. Mert na, kevesebb nagyobb rohadék van, mint Calvin Candie, még sem tudod úgy utálni. Az Aljas nyolcasban tudod. A párbeszédekben van feszültség, de nem a „Hans Landa leül veled egy pohár tejre” szintű feszültség. Nincs megszórva annyi poénnal, mint amennyit az utóbbi időben használt, komolyabb hangvételű a film, viszont kisebb a tét, pont a szereplők aljassága miatt. Persze azért mire belerázódunk az uccsó órában már fogod a karfát.Minden a helyén van, a színészek jók, a zenék jók, a hús jó, a sodó jó, a látvány jó, a dialógosok is rendben vannak, és még is van valami, ami hiányzik. Talán a feszültség, talán az a durva feszültség hiányzik nekem, amit A Dolog beidézéssel úgy gondolom Tarantino is el akart érni. Összegezve a film tetszetős, abszolút újranézős, szerintem szépen mutat Tarantino életművében, de rendezőnk meg ne próbáljon megállni majd 10 film után, amit most itt hangoztat. Azt kikérném magamnak.

Pontszámban kiosztanék egy aljas nyolcast mindenképpen. (Plusz egy felet, aki a medvebőrbe bújt kocsis:))

Éééééés akkor hetvenkilencdjére: Hey little apple blossom
https://www.youtube.com/watch?v=y8gU1zhzJ2E

A What we do in the shadows (avagy Hétköznapi Vámpírok) 2014-ben készül újzélandi mocumentary, vagyis hamis dokufilm. A történet szerint egy forgatócsoport négy vámpír mindennapjait követi nyomon. A négy főszereplőnk egy lakásban él és tengetik az öröklétet.

Mi ebben a filmben a külön kiemelendő, mi benne a zseniális? Hát kb. minden. Először is, egy független új-zélandi filmről van szó, kisköltségvetésből, a film írói a főszereplői és a rendezői is egyben. Szóval mindjárt látszik, hogy szenvedély projektről van szó, és ez a film tökéletes példa arra is, hogy a filmipar még nem feltétlen van kifogyva az ötletekből. Még a vígjátékok sem, pedig ez is az egyik kissé szenvedő műfaj manapság. A What we do in the shadows rögtön két műfajt is felkarol.

A mostanában kissé megtépázott vámpír mitológiát csuklóból visszaállítják. A főszereplőink elégnek a napfényben, embervéren élnek, meghalnak a fakarótól, nincs tükörképük, be kell őket hívni a lakásba és stb stb, minden, amit úgy ismerünk. És ez már rögtön pacsikat ér. Na de már most ezek a klasszik vámpírok teljesen hétköznapi életét látjuk.Már alapból az összes vámpír egy filmtörténeti archetípust idéz meg, Peter- Nosferatu, Vlad - Drakula (a történelmi), Viago, a dandy, az Interjú a vámpírralt idézi, Deacon pedig a nyolcvanas évek végén Az elveszett fiúkból ismert vámpírfenegyereket. Szóval meg van itt minden, ez a film legalább ismeri a zsánere múltját és kérdéses témáit. Abszolút kiaknázza a főszereplőink életkorát és az abból adódó vámpíri és emberi konfliktusokat is.

A főszereplőink lakótársi gyűlést tartanak, hogy ki csinálja meg a mosogatás, ismerik egymás nőügyeit, csoportosan öltöznek be a farsangra, szóval ez egy szitkom alapfelállása is lehetne. Persze közben az ízes-véres helyzetkomikumokkal dolgozik, mint a mit vegyek fel, mivel a srácoknak nincs tükörképük, ezért lerajzolják egymás, nem jutnak be szórakozóhelyekre, mert nem tudják magukat behívatni, hogy gond van az állattá változással. Pl. kedvencem, hogyan óvják meg a kanapét az áldozatok kifröcsögő vérétől (parádésan mókás, ahogy Viago még éppen próbálja elcsábítani az adott áldozatot, de közben a padlóra már újságpapírokat hajtogat szét.) Szóval borzasztó jó (fekete) poénokkal, igazán sírva nevetős, még vérfarkasokkal is találkozunk, na meg Stu-val mindenki kedvenc ember barátjával.

Szóval visszahozzák a vámpírokat menőnek, meg van benne minden, ami egy jó vámpírfilmhez és egy jó vígjátékhoz szükséges és a varázs végig kitart. A legigényesebb vígjáték az utóbbi évből.

Az első hat perc: https://www.youtube.com/watch?v=W2w3H_oLSIU 

Hanna tisztán emlékezett az első napra. Mármint az első napra, amikor tudatánál volt. Éppen előtte ütötték ki, és ennek volt egy olyan mellékhatása, hogy napokig eszméletlenül feküdt. Nem volt szép látvány, meg jó érzés sem, hogy még a nyálat is törölgetni kellett a szájáról. Felébredt, csak azt vette észre, amit mindig is, hogy be volt szíjazva az ágyba. Ekkor még nem volt semmi furcsa, talán csak a bekötött infúzió. Mióta van itt? Kiabált az ápoló után, de semmi válasz. Még ez is teljesen normális. Sokszor ott felejtették az asztalon, mintha valami talált tárgy lenne. Nem bánta igazából. Az ébredés pillanatában tényleg sokszor tisztább volt, életképesebbnek érezte magát, legalább pár percig. Az álom nélkül töltött napok sokat segítettek, most viszont valami más volt. Valahogy érezte, túlságosan nagy volt a csönd, nem kattogott az óra, nem hallotta semmilyen neszezést a lenti szintről, ami mindig felhallatszik. Perceken keresztül kiabált, de semmi válasz. Időérzéke szerint eltelhetett egy óra is, mire eldöntötte, csinál valamit. Szétnézett, hogyan tudna megszabadulni, balra egy orvosi állványt látott, azt célozta meg. Nem volt sok lehetőség mivel a bőr szíjakat nem tudta eltépni, így egy megoldás jutott eszébe, kibillentette az asztalt. Jobbra-balra, jobbra-balra hintázott vele, míg át nem fordult a holtponton és a földnek nem csattant. Erősen szidta magát, vér ízét érzett a szájában, valószínűleg betörte az orrát. A hátán még mindig ott volt az ágy, de a lábbal elérte az orvosi pult alját, amit a felborulásig rugdosott. Itt jött a második szitok hullám, mikor az orvosi eszközök csak úgy záporoztak a fejére. Még egy ilyen és saját magát öli meg. Szerencsére meglátta azt is, amit keresett. Egy szikét. Nehezen odakúszott megpróbálta kézbe venni, de jól összedarabolta a tenyerét, mire úgy tudta fordítani, hogy elvágja a szíjat. A darabolás eltartott egy jó ideig, és elég sok vért követelt, csak remélhette, hogy nem sérti meg az ereit. Mikor átszakadt a szíj, onnantól kezdve könnyű dolga volt, kikötötte a többit, és már szabad is volt. Kirántotta a karjából a csúnyán belefúródó kanült. Borzasztóan fájt a helye, ráadásul az infúziós tasak csont száraz volt. Felmérte a veszteségeket, Egy törött orr, zúzódott arc és csípőcsont, szétszabdalt jobb kéz. Kitántorgott a szobából. Amit nem számolt fel az az enyhe agyrázkódás volt. A feje kóválygott, a fal mellett kellett mennie, hogy ne essen el. Az agya kihagyott, egyszerűen fel sem ismerte, hogy üres folyosókon sétál, és nem próbált semmi képet összerakni. A kezét a fehér falon tartotta támasztékként, ami vörös csíkot hagyva jelezte merre tart.  A lift fele indult, de rá kellett jönnie, hogy nem működik.

– Mi a baja a liftnek? – nézett hátra recepciós pult felé, de senki nem volt ott. A kétely és a kétség csak most tért vissza. Mi történt?

Megcélozta a lépcsőt, ami nem volt a legegyszerűbb út lefelé. A földszinten üres volt a hall és a beteg felvétel. Megrázta a fejét, mintha próbálná a ködöt kizavarni, hogy a megvilágosodásnak adja át a helyét. Ahogy kifele tartott a főajtó fele elsétált egy nyitott szoba mellett. Meg kellett, hogy álljon. Kényszerítette magát, hogy oldalra nézzen. A sokk nem csak szinte, hanem szó szerint mellbe vágta, a földre zuhant. A szoba felhalmozott holtestekkel volt tele, lábak kezek egymáson, arcok, nyitott szemek. A percek teltek és az idő megállt. A csöpögő vér egyre nagyobb tócsában állt Hanna körül. Nem tudta hogyan volt képes annyira összeszedni magát, hogy elfordítsa a fejét, behunyja a szemét és kimásszon a főbejáraton, de egy idő után mégis az utcán találta magát. A nap szépen sütött, az üveg irodaházakon még mindig átjárta a fény, ám Hanna inkább a földet nézte. Romok, testek, ürességek. Földrengés, valami irtózatos földrengés. Csak az lehet a magyarázat. Ahogy ott állt az utcán egyedül véresen, nem tudott mozdulni, alig tudott lélegezni. Miért most, miért csak most? Nem látott élő embert a közelében, mintha mindenki elmenekült volna, tőle el. Aminek lenne is értelme. A lábai megremegtek, meredten nézett maga elé. Sokszor nincsenek felelősök, sokszor csak a halál van. Egyedül élünk és egyedül halunk meg. Hát ennyire siralmas. Most őszintén szerette volna hinni, hogy nem. Majd hirtelen egy olyan lélegzet szakad ki belőle, amire hónapok óta várt, a lábai újra összecsuklottak a vér már rászáradt az arcára ám a könnycseppek csak most kezdték újra feloldani.

Idei Top 15 film a magyar bemutató időrendjébe 

Nincs sorrend, persze nem láttam minden filmet, szubjektív lista, de ezek a filmek kaptak el idén a legjobban, ennyi az indok.

Kingsman – Mert Colin Bloody Firth

Liza a rókatündér  – Mert volt dansz dansz és hev a gúd tájmu

Fácángyilkosok - Mert a dánok (és Nikolaj Lie Kaas) megint hibátlanok

A hangok – Mert kreatívan ábrázolja a skizofréniát, negatív főszereplővel, fekete humorral, plusz a Happy song

Ex Machina -  Mert okos film, iszonyat abszurd hangulattal, ami ráadásul működik

Hétköznapi vámpírok – Mert visszakaptam a klasszikus vámpírjaimat, és még halálra is röhögtem magam rajta

Mad Max: A Harag útja – Mert sok aspektusban az év filmje, alcím: Tom Hardy morog

Kötéltánc – Mert mélység mindenhogy, a répa is megfőtt, inspiráló

Saul fia – Mert a legpontosabb rendezés, the hype is real, minden dicséretet kiérdemelt

Törtetők  – Mert imádom a skacokat, már most hiányoznak

Phőnix bár – Mert mindent megér az utolsó jelenet

Who am I – Mert szeretek átverve lenni (Mr. Robot rajongók ide!)

A Mentőakció – Mert hajrá NASA és a krumpli!

Kis Herceg – Mert a Kis Herceg még mindig tanít

Star Wars – Az ébredő erő – Mert Staaaar Waaaars nothing but Staaar Waaars

És akkor külön köszönet a Pannónia Entertainmentnek, hogy idén is láthattunk klasszikusokat a moziban, név szerint: Aliens, Die Hard, Egy nehéz nap éjszakája, 2001:Űrodüsszeia, Harcosok klubja, Vissza a jövőbe, Volt egyszer egy vadnyugat. Wow. 

A Westerado: Double Barreled játék idén tavasszal jött ki, egy sikeres Kickstarter kampány után, szóval a készítők szépen közösségi támogatásból hozták létre, és hát nagyon megérte. Az Adult Swim és az Osterich Banditos közös játéka.

Hey empty bottle, where do you think you going!?

https://www.youtube.com/watch?v=ea8RJlW6txkA Westerado egy 8-bites nyitott világú western játék. A történet szerint egy kívül eső farmon élsz a bátyáddal és az anyáddal, és egyik reggel elcsatangol egy bölényed, és hát a nagytesód persze téged küld utána. Mivel egész nap azt üldözöd, mire visszaérsz a farmra az lángokban áll, anyád halott (ha köcsög voltál hozzá reggel, akkor már nincs bocsánat) a bátyád két véres köhögés közben elmondja, hogy megtámadták a farmot, nem sokat látott belőle ki, de ad egy nyomot, majd megkér, hogy enyhítsd a fájdalmát és lődd le. Ja, szóval elég lájtos a kezdés, még a csirkéket is kinyírták!
Na de, átmész a nagybátyádhoz, és elhatározod, hogy bosszút állsz. A gyilkos kilétére folyamatosan rávezetnek az emberek, akivel kapcsolatba kerülsz és megcsinálsz nekik esetleg valamit. Olyan nyomokat kapsz, pl. hogy milyen színű volt a kalap, a ruha, hogy kövér, vagy vékony, hogy széles karimájú kalap vagy más. Szóval ilyesmi. Ezt a kis naplód vezeti, ahogy közelebb kerülsz.

Nos, kb. ez a fő sztori, de mivel ez nyitott világú játék, egy meglepően nagy térképpel, ezért van egy csomó mellékfeladat, kisegíthetsz embereket, átmehetsz másik városban, kirabolhatod a bankot, menekülhetsz a keselyűk elől a sivatagban, sőt a bányákba is bemehetsz és az bányász szellemét is hazanavigálhatod. A küldetések nagyon széles skálán mozognak és remek, hogy döntetsz, hogy csatlakozol-e az olajmágnáshoz vagy segíted a tőle szenvedő embereket, vagy mindenkivel szemben segíted az indiánokat, levadászod-e a banditákat a sheriffnek, választhatsz, hogy megveszed a dolgokat vagy megszerzed. Illetve még leülhetsz pókerezni is.A gameplay izgalmas és gördülékeny, egy olyan 3,5- 4 óra a játékidő és minden western klisé is feltűnik, de egy olyan érdekes szarkasztikus humorral. A párbeszédek nincsenek szinkronizálva, viszont már a feliratokban is jelzik azt az ízes déli akcentust és bármelyik párbeszéd közepén van lehetőség fegyvert rántani. Imádtam. Meg, ha csak úgy véletlen elővettem a duplacsövűt, a legutolsó háziasszony is előhúzott valahonnan egy vadászpuskát. Nagyon mókás. Plusz, konkrétan mindenkit meggyanúsíthatok azzal, hogy ő a gyilkos csak úgy párbeszéden belül. (Imádtam minden beszélgetés úgy kezdeni, hogy „It was you!!!” még ha ott is hagytak a fenébe, képtelen voltam megállni:)) És mindenki máshogy reagál. Mellesleg a kalapok jelképezik az életet, 3 kalapod van, mikor azokat ellövik, onnan már élesben megy.

A 8-bites animáció nagyon kreatív, pl. mikor megbiccentik a kalapjukat az emberek, ha jóban vagyunk, vagy a fegyver párbajok, de rengeteg kis apróságot jól elkaptak. Persze a legnagyobb segítség az a tökéletes zene, egyszerűen igazi western zene, egy pillanatig sem unalmas és hirtelen lenne kedved feltenni a cowboy kalapot. Iszonyat hangulatos.

https://www.youtube.com/watch?v=1szsOiZulUMCo-op-ban is játszhatod, otthon a legjobb haveroddal, de egyénileg is nagyon jó móka. Plusz kiemelendő, hogy nem egy vége van, hanem az igen csak befolyásolja a végső gyilkos kilétét, hogy hogyan játszod a játékot, ami egy ilyen 8-bites játéknál nem lett volna elvárás. Sőőőőt. Így simán benne van az újrajátszási faktor. Annyi munkát meg energiát fektettek bele, hogy mindenképpen megéri nem csak beszélni róla, hanem játszani is.

IT WAS YOU!!!